Megfordult a fejemben, gyilkosok vagyunk-e? Mit gondoltok a húsevésről?
Az utóbbi hónapokban egyre többet gondolok azokra a szegény és tehetetlen állatokra amiket megölünk vagy megöletünk (direkt vagy indirekt módon), hogy megegyük a húsukat. Nem undorító? Nem.
A minap karácsonyi eszem-iszomra mentünk egy Norwich-i étterembe ahol fix összegért annyit lehet enni amennyi belénk fér. Ott néztem a hústömegeket a tányérokon és a székekben. Néztem az embertömeget, ahogy kiöltözve, ünnepi hangulatban halmozza az élvezeteket. De túllátva a pillanatnyi látszaton, láttam a lelki szemeimmel és éreztem a sok lemészárolt kétségbeesett állat szenvedését és félelmeiket amit okoztunk nekik. Láttam a nagy körforgást amiben vagyunk; a folyamatos reinkarnációt, a rossz karmát, a szenvedést amit magunkra hozunk. Fájt a tudatlanságunk. Fájt a szívem. Mantrázgattam közben… Talán le kellene szokni a húsról? Ha mi mind egyek és egyformák vagyunk a nagy körforgásban. Nem saját húsunkat esszük-e meg? Testvéreink, anyáink és lányaink húsát. Hogyan is tudjuk szeretteink húsát megenni? Hol van bennünk az együttérzés?
Aztán mindannyian jókat ettünk, nevetgéltünk, fizettünk és hazamentünk. És nem tudjuk mi vár ránk holnap.
Ajánlott témához kapcsolódó olvasnivaló: H.E. Jadral Rimpocse – Együttérző cselekvés: Csatral Rinpocse tanításai című könyve.
