LORD NORTHAMPTON SZABADON RENDELKEZHET A SEUSO-KINCCSEL (Magyar Hírlap 1994-10-05) New York-i tudósítónktól A New York-i fellebbviteli bíróság elutasította a Seuso-kincsek ügyének újratárgyalását, s ezzel jogerőre emelkedett az az elsőfokú ítélet, amely lord Northamptont mondta ki a kincs tulajdonosának. Mint Koszorús Ferenc, a magyar fél ügyvédje elmondta, az elsőfokú tárgyaláson az volt a bíró kifogása, hogy sem a magyar, sem a horvát fél nem tudta kellőképpen bizonyítani, hogy a kincset az ő területén találták meg. A fellebbezést a horvát és a magyar fél egyaránt az elsőfokú tárgyalás jogi hiányosságaival indokolta, ezt azonban a fellebbviteli fórum bírái nem tartották helytállónak. Mint ismeretes, a magyar álláspont szerint a felbecsülhetetlen értékű római kori kincsekre a Balaton-felvidéken a hetvenes években bukkantak rá, s azok illegális úton kerültek ki Magyarországról. A fellebbviteli bíróság döntése révén a kincsek fölött változatlanul a milliomos lord rendelkezhet. A magyar fél ügyvédje még nem döntötte el, hogy további jogi lépéseket javasol-e a kincsek visszaszerzésére. Geréb László BIZONYÍTÉKOK A SEUSO-KINCS ÜGYÉBEN (Magyar Hírlap 1995-03-31) (MH) A Régészeti és Művészettörténeti Társaság tegnap szakmai előadást szervezett a Seuso-kinccsel kapcsolatos ötéves kutatómunka eredményeiről. Mint ismeretes, a New York-i bíróság elsőfokon Lord Northamptont mondta ki a Seuso- kincs tulajdonosának, és tavaly októberben a magyar fél per-újrafelvételi kérelmét is elutasította. Az indoklás szerint ugyanis nem nyert bizonyítást, hogy a kincs magyar területről származna. Nagy Mihály, a Nemzeti Múzeum Római Gyűjteményének munkatársa elmondta, hogy sikerült megdönteniük az amerikai régészek azon állítását, miszerint a Seuso-kincs a Közel-Keletről származna. A negyedik század második felében készült ezüsttálak ugyanis a korabeli pannon művészet stílusjegyeit hordozzák magukon. Az egyik ezüsttálon a Balaton ábrázolása és római neve, a Pelso szó látható, amiből arra következtettek, hogy a Seuso-kincs a Balaton-felvidékről származhat. KERESIK A SEUSO-KINCSRE UTALÓ TÁRGYAKAT - MAGYAR BÁLINT SZEMLÉJE A SZABADBATTYÁNI ÁSATÁSOKON (Magyar Hírlap 1996-08-06) MH-információ Az utóbbi időben jelentősen nőtt az illegális műkincs-kereskedelem útján forgalomba került műtárgyak száma, ezért a most készülő, a kulturális örökségről és a múzeumokról szóló törvényben mielőbb jogi eszközökkel szabályozni kell ezt a problémát – mondta Magyar Bálint kultuszminiszter tegnap, amikor ellátogatott a szabadbattyáni ásatáshoz, a római kori Seuso- kincsek feltételezett származási helyéhez. A hetvenes években került elő a késő római kori Seuso-kincs (ezüst étkészlet). Tulajdonjogáért 1991-ben kezdeményeztek pert a magyar kormány felhatalmazása alapján. A döntés alapja az volt, hogy a kincseket a régészeti tudományos adatok a mai Magyarország területéhez kötik, bár erre csak közvetett bizonyítékokat sikerült bemutatni. A pert 1994-ben Magyarország elvesztette, s egy év múlva az amerikai szövetségibíróság a magyarországi hatóságok fellebbezését is elutasította. Négy esztendeje kezdődött Szabadbattyán határában, közvetlenül a Sárvíz bal partján a III. századi, tízezer négyzetméter alapterületű római villa feltárása. Azzal a céllal, hogy hátha kiássák a Seuso-kincsekre utaló tárgyakat. Ám eddig csupán római cserepek, csatok, dárda, lándzsa és nyílhegyek, valamint egy IV. század végén elrejtett éremlelet került elő. A villát a III. században építették, s feltehetően a IV. század elején égett le. Az objektum létezéséről elsőként 1886-ban Rómer Flóris írt. Az egykori épület reprezentatív jellege arra utal, hogy tulajdonosa vagyonos, legalább szenátori rangú és a császárral közvetlen kapcsolatban lévő római patrícius lehetett. Az ásatások alátámasztják, noha közelebbi bizonyítékok eddig nem kerültek elő, hogy a Seuso-kincs kapcsolatba hozható az épülettel – mondta Nádorfi Gabriella, az ásatás vezetője. A nagyszabású régészeti feltárást a Művelődési ésKözoktatási Minisztérium évente 800 ezer forinttal finanszírozza. Az ásatás bejárásán Magyar Bálint kérdésünkre elmondta, az illegális műkincs- kereskedelemmel kapcsolatos jogi szabályozást is magában foglaló kulturális örökségről szóló törvény tervezete még az idén a parlament elé kerül. A törvény valószínűleg rendelkezik egy önállórégészeti hivatal létrehozásáról is. Balogh Gyula ESÉLYEK A SEUSO-KINCSEK VISSZASZERZÉSÉRE (Magyar Hírlap 1997-10-20) Hajdú Éva újságírót miniszteri biztossá nevezte ki Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter. Hajdú véleménye szerint van remény a Magyarország területéről előkerült Seuso-kincsek visszaszerzésére. A római kori ezüstlelet 14 darabja bankszéfben várja jobb sorsát. Négy évvel ezelőtt a New York-i megyei bíróság ítéletében nem látta bizonyítottnak a Seuso-kincs magyarországi származási helyét. A Lord Northampton által vezetett konzorcium sem volt nyertese a pernek, mivel nincs hitelt érdemlő eredetigazolás a birtokában. A per kezdetekor, 1990-ben a tárgyegyüttes becsült értéke hatmillió, napjainkban negyvenötmillió dollár. Hazánk hárommillió dollárt áldozott a sikertelen perre. A kincs regényes története során több emberéletet követelt. Így Sümegh Józsefét, aki egykoron kiásta a kincset, 1980 decemberében felakasztva találták egy kőszárhegyi pincében, ahol az értékes leletet rejtegette. Ekkor indultak országhatárokat is átlépő rejtélyes útjukra a különleges ezüsttárgyak. Ugyanakkor a kincs Polgárdi környéki előkerülésének természettudományos, régészeti és rendőrségi bizonyítékai vannak, mi több a New Scotland Yard is nyomoz az ügyben. Lord Northampton élete legrosszabb befektetéseként könyvelheti el a kincs megvásárlását. Elcsapta régi ügyvédjét, sőt be is perelte, mert az hamis eredetigazolásokért egymillió fontot fizettetett vele. Az adatgyűjtés eredményétől függően viszont a miniszteri biztos a lord ellen fontolgatja az angliai perlés lehetőségét. Berényi Péter ÚJ FELVONÁS A SEUSO-KINCS ÜGYÉBEN (Magyar Hírlap 1997-11-28) Úgy tűnik, újabb fordulatot vesz a szövevényes Seuso-ügy, amelyről a tavalyi kiállítás katalógusában hosszabb tanulmányt közölt Hajdú Éva újságíró, akit a közelmúltban miniszteri biztossá nevezett ki Magyar Bálint. A dolgok jelenlegi állásáról kérdezte a Magyar Hírlap a miniszteri biztos asszonyt. - Törvényes úton nem került a leletegyüttes a Magyarország birtokába, mi történt a per óta eltelt négy évben? - A legfontosabb előrelépés, hogy a Scotland Yard, amely már korábban folytatott nyomozást a kincsek Angliába kerülésének körülményeiről, kérésünkre újból elővette az ügyet, és a magyar rendőrséggel együttműködve ismét folytatja a nyomozást. A kincsek valószínű megtalálója, Sümegh József 1980-ban gyilkosság áldozata lett, a tettest vagy tetteseket azóta sem sikerült megtalálni, pedig nagy előrelépést jelentene az eredet bizonyításához, hiszen a gyilkosoknak közük lehetett a kincsek illegális külföldre juttatásához. - Northampton lordjának milyen szándékai vannak a kincsekkel? - Miután a tárgyak származási helye és útja semmilyen hiteles irattal nem bizonyítható, és hatalmas értékről van szó, nincs olyan komoly múzeum bárhol a világon, amelyik hajlandó lenne ezeket megvásárolni. A lord pedig kizárólag befektetési célból vásárolta annak idején, és a tulajdonjog körüli perek is rengeteg pénzét felemésztették, beleértve azt az egymillió fontot, amennyit a hamis libanoni eredetigazolásért fizetett. Hazánk elveszítette a pert New Yorkban, és a kincsek az ő birtokában maradtak, de nem tud azzal mit kezdeni. Az eredetet továbbra sem bizonyítja semmi. A bírósági végzésben is szerepel, hogy a lord nem mentesül a későbbiekben esetlegesen felmerülő tulajdonjogi igényektől. A lord időközben beperelte egykori ügyvédjét a hamis libanoni papírok ügyében, vélhetően peren kívül kap kártérítést egykori jogi képviselőjétől. - A New York-i perköltség és a kártérítés eddig 3 millió dollárba került Magyarországnak. Milyen egyéb lehetőségünk van a kincsek visszaszerzésére, ha nem fordulunk bírósághoz? - Sikerünkkel kecsegtető perre legfeljebb Londonban van esély, főleg ha a Scotland Yard mostani nyomozásának eredményei is a mi igazunkat támasztaná alá. A másik lehetőség, hogy a kártérítés, amit a lord az ügyvédi irodától kaphat, nagyjából fedezheti a kincsre fordított kiadásait, így esetleg szívesen tárgyalna hazánk képviselőivel, hiszen hírnevét rontja a pereskedés. Két másik lehetőség, hogy megvásároljuk a lord által megállapított vételáron, vagy lemondunk róla, remélhetőleg ez utóbbira nem kerül sor. - Van-e esély arra, hogy a leletből újabb darabok kerüljenek elő? - Miután a lelet jelentős részéről jelenleg nem tudni, ezért bárhol előkerülhetnek újabb ezüsttárgyak, amelyek perdöntően bizonyíthatnák, hogy a kincsek Magyarországról származnak. A Sümegh ellen elkövetett gyilkosság és a tárgyak illegális értékesítéséért járó esetleges büntetés visszatarthatja a tárgyak útjának ismerőit vagy jelenlegi birtokosait, pedig valódi büntetőjogi felelősség csak azokat terhel, akik részt vettek Sümegh meggyilkolásában. Elképelhető, hogy a lappangó tárgyak már nincsenek Magyarországon, a magyar rendőrség és a Scotland Yard próbálja felderíteni a kincsek útját Polgárditól Londonig, ahol végül a Sothbey's árverési anyagába került a említett 14 ezüsttárgy. - Milyen anyagi és egyéb támogatást kapnak az újabb kísérlethez? - Folytatódnak a régészeti ásatások Polgárdi környékén, erre idén 8 millió forintot adott a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, várhatóan jövőre is jut rá hasonló összeg. A környékről került elő a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában levő úgynevezett Polgárdi tripusz, amely anyagában hasonló a Seuso-kincsekhez. A székesfehérvári István király Múzeum régészei Pannónia legnagyobb római kori villájának feltárásán dolgoznak a Sárvíz partján, a nyomozás szerint Sümegh a környéken ásta ki a leletet. Jövőre Budapesten sor kerül egy nemzetközi konferenciára, amelyen a régészet és a technika együttműködését bogozzák a szakemberek, a Seuso-kincs ügye is terítékre kerülhet. A rendőrség valószínűleg jutalmat tűz ki azok részére, akik döntő bizonyítékot mutatnak fel a kincs eredetével, illetve csempészésével kapcsolatban. Az összeg megállapítása azonban várat magára, mivel a kincs egyes darabjai önmagukban is olyan értékesek, hogy a más típusú bűncselekmények során megszokott jutalom ebben az esetben nem biztos, hogy ösztönző lehet. Gréczi Emőke A VITATOTT ESZCÁJG (HVG 1999-07-10) Régészeti érvek a Seuso-kincsről Lassan tíz éve, hogy kirobbant a jogi és régészeti huzavona a máig vitatott lelőhelyű, Seuso-kincseknek nevezett ezüst leletegyüttes feltalálási helyét és jogos birtoklóját illetően, de az ügy még most sem jutott nyugvópontra. A magyar kutatók mindazonáltal egyre több bizonyítékot sorolnak, melyek a 67, kg- os késő római kori ezüstkincs szerintük pannóniai eredetét bizonyíthatnák. Megválaszolatlan kérdés azért még mindig van szép számmal. A Sotheby's árverési cég egyik 1990-es katalógusában sokakat izgalomba hozó fényképes ajánlat jelent meg egy brit arisztokrata, lord Northampton jóvoltából. A főnemes a birtokában lévő, késő római korra datált, különösen finoman megmunkált 14 ezüsttárgyat kínált fel licitre, ám az izgalmat nem csupán a műtárgyak különleges szépsége okozta. Az ügyből ugyanis hamarosan nemzetközi jogi bonyodalom támadt Libanon, Jugoszlávia (majd a jogutód Horvátország) és Magyarország hatóságai is bejelentették tulajdonosi igényüket a 40 millió font kikiáltási árú leletre. Mindhárom ország állította ugyanis, hogy a kincs az ő területükről kerülhetett elő, és illegálisan jutott külföldre, illetve a lord birtokába Egy amerikai bíróság utóbb ugyan nem találta elégségesnek érveiket, ám a lord sem tudott árverezni. Mi több, nemrég az is kiderült, hogy a kincs adásvételét bonyolító ügyvédi iroda minden bizonnyal rekordősszegü fájdalomdíjat - egyes értesülések szerint 24 millió fontot, több mint milliárd forintot - fizetett a lordnak, a bizonytalan eredetű holmival kapcsolatos felelősségét elismerve (HVG, 1999. május 22.) Így az obskurus származású ezüstedények a lord birtokában maradtak, egyben a legális nemzetközi műkincspiacon gyakorlatilag eladhatatlanná váltak. Az esetleges tulajdonjog megalapozottságát bizonyítandó már a jogi bonyodalmakkal egy időben színre léptek a régészek. Marba Mundel Mango, a Sotheby's katalógusának szerzője, oxfordi kutató például egy néhány éve e tárgyban megjelent monográfiájában, pontosabban annak első kötetében a - mint utóbb kiderült - hamis papírokkal igazolni próbált libanoni eredet mellett szállt síkra. Munkája azonban csak a lelet darabjainak egyébként igen pontos és részletes leírását tartalmazza, a bizonyító erejűnek ígért tudományos részletekkel ugyanis mindmáig adós a szerző. A késlekedés persze mindjárt teret adott annak a feltételezésnek, hogy ilyen bizonyíték talán nincs is. Arról nem is szólva, hogy a kutatónő férjének - és egykori professzorának -, Cyrill Mangónak viszont az oxfordi egyetemen van - úgy tudni - éppen az ügyben nem kis tekintélyveszteséggel fenyegetett Sotheby's aukciósház által finanszírozott professzori állása... Mindeme megállapítások és feltételezések persze még korántsem képezik a tudományos vita részét. Az az állítás viszont, hogy az említett kincsek Magyarországon is előkerülhettek, már sokkal inkább. Mégis: "hogy a magyarországi eredet egyáltalán felmerülhetett, minden bizonnyal a véletlen szerencse műve" - állítja Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetője, a kérdés egyik szakértője. Véleménye szerint a szerencsés momentum az volt, hogy az egyik ezüsttál ominózus - s a magyar vélekedések szerint esetleg perdöntő - "Pelso" feliratának jelentésére már csak a lelet nyilvános bemutatását követően ébredtek rá mostani birtoklói. Ennek Tóth szerint az is oka lehet, hogy a "Pelso" kifejezés a nemzetközileg elismert és 1895 óta a Pauly-Wissova szerzőpáros által jegyzett antik lexikonnak csupán egy később publikált pótkötetében szerepel. Éspedig úgy, mint a Balaton római kori elnevezése. A magyar eredet mellett kardoskodók úgy okoskodnak, hogy amennyiben a kincseket kicsempészők figyelme erre kiterjed, úgy - mondja Tóth Endre is - "semmiből nem állt volna a különben is sérült edényről a feliratot eltüntetni". Márpedig volt miért akár ennél nagyobb stiklit is elkövetni. "A leletegyüttes legfőbb jellemzője a párját ritkító gazdag-sága és készítésének magas művészi színvonala" - magyarázza Tóth, mindjárt meg is lepve egy látszólagos ellentmondással: "éppen ezek a körülmények nehezítik meg ugyanis pontos keltezését". A régészet - magyarázzák a szakemberek - még nem tudott a késő római korból hasonló kvalitású leleteket felmutatni. Így viszont nincs lehetőség jellemző párhuzamok, az azonosítását segítő hasonlóságok felmutatására sem. Ugyanakkor a két rézüstbe rejtett négy hatalmas ezüsttálnak, öt füles korsónak, amforának, toalett-tégelyeket tartó edénynek, kézmosó medencének és a két díszes vödörnek - összesen 14 darabnak - mégis van néhány olyan különlegessége, ami segíthet a lelőhely, illetve az egykori használat helyszínének valószínűsítésében. Ilyen például néhány, a korabeli szokásokat és "étkészleteket" ismerők szemében az, ami az együttesből hiányzik. Az egykori gazdag lakomák kellékéhez tartozá kincsleletből hiányolják például az elengedhetetlen - esetleg külön értékesített - poharakat. De még inkább érdekes, hogy nem került elő ilyen készletek szinte kötelező tartozéka, az úgynevezett "tripus", vagyis egy háromlábú, összecsukható asztal. Hogy ez utóbbi milyen is lehetett, azt egy korban, stílusban, gazdagságban egyes feltételezések szerint akár a Seuso- kincshez is illeszthető, több mint száz éve előkerült példány segít elképzelni. Igaz, ezt a Balaton-felvidéki Polgárditól északra fekvő Kőszárhegyen találták meg. Ez a tripus is unikum a maga nemében: a késő római korból eddig előkerült hasonló készségek közül ugyanis egyetlen, amelyik színezüstből készült. Az egyik Seuso-tál alján látható - és éppen a tripus használatára utaló - kopásnyomból, valamint a tárgyak különös ritkasága okán a magyar kutatók még azt sem zárnák ki, hogy az edények és a tripus valamikor összetartoztak. Véleményük szerint a két lelet közös származásának valószínűségét erősítheti a tripus átlagosnál nagyobb mérete - hiszen a Seuso-kincs darabjai is túlméretesek. De ugyanilyen "gyanúerősítő" elemnek tartják a háromlábú állvány jellegzetes gömböcskés díszítését, aminek mása az edényeken is feltűnik. Kétségtelen persze, van a feltételezésnek gyenge pontja is. Történetesen, hogy a leletek nem egyszerre egy helyen hanem egymástól függetlenül kerültek elő. Ezt az érvet az "egységesítők" azzal söprik le az asztalról, hogy a háromláb, a tripus egyszerűen nem fért bele a kincseket rejtő két üst egyikébe sem, ezért "sodródhattak" el egymás mellől. Ennél erősebb bizonyítékká léptek viszont elő maguk a leleteket rejtő rézüstök - pontosabban csak egy, mert a másik időközben eltűnt. Ezt a magyar vonal képviselői szerint értéktelensége miatt nyilván nem szállítgatták egyik tartományból a másikba, hanem helyben szerezték be. Márpedig "ennek jellegzetes fűrészfogas illesztésű készítési technikája tipikus 4. századi pannóniai hagyomány" - állítja Nagy Mihály régész egy e tárgybán készített tanulmányában. Az említett oxfordi kutatónő, Marlia Mango viszont egészen mást tart erről. Szerinte ez az edény jóval későbbi időkre datálható, sőt ő jellegzetes, libanoni technológiával készült darabnak mondja. Funkciójaként pedig nem mint az edénykészlet "tokját" jelöli meg, hanem mint közönséges gabonatárolót. Legközvetlenebbül mégis a Seuso-kincs úgynevezett vadászjelenetes tálja alapján ragaszkodnak sokan a pannóniai eredethez. A hatalmas, 70,5 cm átmérőjű, halászatot, vadászatot lakomát ábrázoló tálat a rajta lévő, és a korabeli zsánerképeknél szokatlan feliratok emelik ki a hasonló emlékek közül. E tál alsó harmadában halban bővelkedő víz hullámait ábrázolja az egykori ötvös, felette a Pelso megjelöléssel. Éles vita bontakozott ki az ugyanazon a tálon, köriratban szereplő Krisztus-monogram felől is, amit Marlia Mango egyértelműen a keresztény hittel azonosít, míg a magyar kutatók inkább csak a kereszténységet akkoriban államvallássá fogadó császárság irányába mutató lojalitást látnak benne. Egy másik fontos vitapont a lelet lehetséges elrejtésének ideje. Mango szerint ez legkorábban a 6-7. század környékén, és Pannóniától igen messze, akár Kis-Ázsiában is történhetett. Az ő verziója szerint Pannóniát a szarmata betörések miatt, 410 körül Dél felé Dalmácia s Itália irányába hagyta el a provincia menekülő lakossága. Tehát - vélekedik - ennél később nem képzelhető el a kincs magyarországi elrejtése. Elvileg persze így a "Pelso" feliratnak sem lenne túl nagy jelentősége, hiszen ezzel vagy e nélkül - és ezt a magyar kutatás is elismeri - a kincs a belső határoktól mentes egykori római birodalom területén, Kis-Ázsiától akár Hispániáig, szinte bárhol előkerülhetett volna. Mango mindazonáltal a "balatoni" utalást is meg kívánta magyarázni. Szerinte a leletegyüttes két részből: egy keleti és és egy nyugati származású tárgycsoportból áll. A nyugati eredetűeket - gondolja - egy pannóniai ember, Seuso vitte volna magával Kis-Ázsiába, ahol katonaidejét töltötte, és ahol egy helyi előkelőség lányával kötött házassága révén egységesült volna a készlet a jelenlegi kollekcióvá. A történet persze akár igaz is lehetne, csakhogy egyelőre nincs rá ezt erősítő bizonyíték. Hitelét pedig sokak szerint gyengíti, hogy az eddigi ismeretek szerint nemigen fordult elő, hogy Pannóniából ilyen messzire vittek volna valakit katonáskodni. Jelentősen erősítené a magyar álláspontot, ha bizonyítani lehetne, hogy a leletegyüttes nemcsak esetleges használata, hanem gyártása révén is kötődik e vidékhez. Nos, ilyen bizonyíték - éppen az említett egyediség miatt - egyelőre nincs. Biztonsággal csak annyi mondható, hogy e térségben léteztek olyan ötvösműhelyek, amelyekből akár ilyen minőségű ötvőstárgyak is kikerülhettek. Az ezt vallók arra hivatkoznak, hogy a pannóniai Sirmiumban (manapság a szerbiai Sremska Mitrovica, a középkorban Szávaszentdemeter) a 2. századtól kezdve gyakran időztek császárok, sőt a település a 4. században császári székhellyé is vált. Márpedig a császári család letelepedése erősen valószínűsíti ötvösök jelenlétét, már csak azért is, mivel a városban pénzverő műhely is dolgozott. Az edények egyébként igen kifinomult technikával, dúsan aranyozott kivitelben készültek, ami kétségkívül magas szintű ötvösmesteri tudást feltételez. A magyar kutatók mindenesetre, már jó előre, az esetleg beigazolódó távolabbi, naissusi, tessalonicai, vagy akár a szíriai származást sem tartanák kizáró oknak a magyarországi előkerülést illetően. Szíriai kereskedők itteni temetkezése ugyanis - mondják - megfelelően igazolná e távoli tájakkal létesített kereskedelmi kapcsolatot. Sajnos nem vágott még rendet az érvek sűrűjében a modern technika nyújtotta anyagvizsgálat sem. Mert bár a C 14-es izotópvizsgálat eredményei a 4. század végi elrejtést valószínűsítik, az Oxfordban végzett fémvizsgálatok se nem erősítették, se nem cáfolták a pannóniai készítés elméletét. Újabb tétel a rejtélyek sorában a feltehető egykori tulajdonos, az említett vadásztálon nevével is szerepelő Seuso személyének kiléte. Mócsy András régészprofesszor szerint Seuso kelta származású lehetett, de felmerült már az a lehetőség is, hogy csupán egy becenévről lenne szó. Egy olyan módos emberéről, akit valamilyen kiemelkedő esemény alkalmából leptek meg ezzel a lenyűgöző szépségű kinccsel. Erre utal a sok más, már említett bizonyítékot is hordozó tálon olvasható ajánló felirat, az ugyancsak ismeretlen ajándékozó kívánsága is, miszerint "használják a tálat Seuso és utódai". Nos, a tudomány mindmáig nem tudta minden kétséget kizáróan megmondani, kik is lehetnek ezek, illetve szerencsés örököseik. Michnai Attila AJÁNLOTT IRODALOM ================= Csupor Tibor: A SEUSO-rejtély (Pallas Antikvárium, 2001) ISBN 963 9117 66 8