MAGAS-ISKOLA (HVG 1999-10-30) A lipicai ugyan külön lófajta, de a megnevezés mégsem jelenti azt, hogy minden lipicainak nevezett ló egyforma lenne. Az ismertebbek közül az osztrák vonal finomabb, inkább hátaslónak alkalmas, erősebb benne az arab és spanyol hatás, míg a Magyarországon elterjedt változat robusztusabb, inkább fogatba való. Viszonylag nagy testű, széles hátú, erős, izmos farú, de mégis kecses, elegáns ló. Járása magas léptű, lábát erőteljesen teszi le a földre, mozgását igen alkalmassá tette a Spanyol Lovasiskolában megkövetelt akrobatikus mozdulatokra. Nem annyira gyors, mint inkább mutatós, ezért szívesen alkalmazzák parádés kocsilónak is. Nem igényes, ugyanakkor értelmes, tanulékony, jól idomítható, sőt, kifejezetten élvezi a munkát, s hosszú életű. Leggyakoribb színe a szürke (fehér), de előfordul a pej és a fekete is. A lipicai ló legfontosabb jellemzőit a tenyésztés helyének, azaz a mai Szlovénia területén lévő Lipica település melletti Opicinai-fennsík környékének köszönheti. A meszes karsztvíz, a kemény talaj, a szélsőséges, gyakran nedves éghajlat alakította évszázadokon át. A táj őshonos lovát a rómaiak is használták, a középkorban pedig a lovagi tornák kedvelt fajtája volt, mivel nemcsak jól mutatott, de kitartóan bírta a nehéz páncélzatot is. A ma ismert lipicai fajta tudatos tenyésztés eredményeként alakult ki: az 1580-as években Habsburg Károly főherceg alapított ménest a császársághoz tartozó Lipicán, hogy a pompát kedvelő uralkodói udvart erős, impozáns lovakkal lássák el. Az őshonos lovat nyolc különféle törzsből származó ménnel nemesítették, melyek többsége spanyol (andalúz) ősre vezethető vissza, de egyes források szerint arab, nápolyi és magyar felmenők is voltak közöttük. A törzsállomány sok viszontagságon ment át, többször is elköltöztették Lipicáról, a napóleoni háborúk idején, az 1880-as évek elején kétszer is Magyarországon talált menedéket. Ennek köszönhető, hogy az állomány egy része Mezőhegyesen maradt, majd onnan a múlt század végén a Fogarasi-havasokba vándoroltatták, hogy őshazájának inkább megfelelő körülmények közé kerüljön. Onnan nem sokkal az első világháború előtt nagy részét Bábolnára hozták át, majd végül az ötvenes években - ismét a tájjelleg megőrzése érdekében - Szilvásváradra költöztették, ahol a mintegy 250 állatot számláló (ebből 75 tenyészkanca) ménest ma méltó körülmények között, állami gazdaságban tartják. Több magánménesben is tartanak lipicait, például Tápiószentmártonban vagy Fülöpszálláson. Lipicai lovakkal nyert fogathajtó-világbajnokságot például 1997-ben Lázár Zoltán, az idén pedig Lázár Vilmos. A Monarchia felbomlásakor a bécsiek a Lipicán lévő ménest a stájerországi Piberbe telepítették (ahol néhány egyedet már több mint száz éve tenyésztettek), de maradtak tenyészkancák és mének Lipicán és persze Magyarországon is. Jelenleg Lipica, Piber és Szilvásvárad mellett a horvátországi Djakovóban, az olaszországi Monterotondóban és a szlovákiai Kistapolcsányban tartanak még lipicait. Néhány egyed a második világháború után eljutott azonban az USA-ba és Dél-Afrikába is, ahol megkülönböztetett figyelem övezi, és folyik a tenyésztése is, sőt a bécsi mintájára Johannesburg mellett spanyol lovasiskola is működik. A génállomány-védelemre ügyelve nemzetközi szövetség (LIF) felügyelete alatt tenyésztik világszerte (összesen mintegy 3 ezer lovat tartanak nyilván), arra vigyázva, hogy csak azok az egyedek kerüljenek nemzetközi törzskönyvbe, amelyek származási vonala a 8 tenyészménre és a mintegy 40 alapító kancára visszavezethetők. A LIPICAI EREDETE (http://www.petmania.hu 2003-10-13) 1580. május 19-én született döntés I. Ferdinand császár fiának, II. Károly hercegnek javaslatára, egy hercegi ménes felállításáról a Trieszt közelében, köves, karszt-tetőn fekvő Lipicán (akkor Lipizza). A császári udvar számára kívántak itt kiváló, rendkívüli tűrőképességű, ugyanakkor a pompát, a gazdagságot jellegében tükröző lovakat tenyészteni. Eredetileg spanyol mének és kancák képezték a tenyészbázist. A dán királyi ménesből Lipicára került jónéhány csúcsörökítő spanyol mén, köztük a híres Plútó. Neapolitano és Conversano a nápolyi királyság méneséből érkeztek, Favory Csehországból, de a Maestoso is fedezett Lipicán. A XIX. században aztán a lipicai sem kerülhette el sorsát: arab ménnel, egyszeri cseppvérkeresztezéssel igyekeztek javítani a fajta értékmérő tulajdonságait. Mára nyolc vonalát ismerik el a fajtának. Ezek: Neapolitano, Conversano, Favory, Maestoso, Capriola, Incitató, Tulipan és Plútó. A nemzeti kincsként kezelt ménes a háborús időkben gyakran kényszerült helyváltoztatásra. A menekítéseknek gyakran volt magyarországi állomása is: Mezőhegyes, Bábolna, Fogaras. Mindhárom helyszínen hátramaradtak igen értékes egyedek. A második világháborút követően végül Szilvásváradon indult meg a fajta tenyésztése. Ezzel hosszadalmas bolyongás után a fajta kialakulásához hasonló talaj- és éghajlati körülmények közé tért vissza a lipicai. A lipicai a spanyol iskolában tradicionális lófajta. Értékét tovább növeli a tény, hogy 400 éve fajtatisztán tenyésztik, csupán az 1800-as évek elején alkalmazott egyszeri arab cseppvérkeresztezés vitt idegen vért a fajtába. Később idegen fajtát soha nem alkalmaztak a tenyésztése során. A mezőgazdaság átalakítása és a sorozatos ágazati átszervezések nem érintették olyan hátrányosan a lipicait, mint más fajtákat. Fontos szerepe a fogatsportban és főleg a hobby-tenyésztésben van, de mezőgazdasági igásmunkában is használják. Elismert tenyésztőszervezete a Magyar Lipicai Lótenyésztők Országos Egyesülete. Világhírű genetikai értékének a megőrzése az elsődleges célja. Mintegy 300 kancát tart nyilván.