VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR - FAGYŰLÖLET (Magyar Hírlap 1995-10-05) Ez valami eddig ismeretlen kór a hazai tájakon, amely csupán két-három évtizede ütötte fel a fejét. Korábban falvakban, városokban vagy éppenséggel Budapesten, elődeink nagy szorgalommal ültették a fasorokat az utak mentén. Nem csak hogy elültették, de gondozták is a lombos nyárakat, vadgesztenyéket, szileket, hársakat. Az idősebb korosztályok még emlékezhetnek arra, hogy a gyönyörű fasorok szálfáinak alját meszelték a rovar kártevők ellen, a beteg, törött ágakat meg levágták. Azután, ki tudja miért, valamikor talán a hetvenes években egy íróasztalnál egy elmeficamban szenvedő illetékes kitalálta azt a nehezen túlszárnyalható marhaságot, hogy a fasorokat közlekedésbiztonsági okokból ki kell vágni. Mert mi van akkor, ha jön egy tájfun vagy hurrikán és a fákat rádöngeti a száguldó gépkocsikra. Olyan csacsiságon el nem gondolkodott senki, hogy egészséges fát vihar legyen a talpán, ami kicsavar a földből. Persze a gondozatlan, beteg fák valóban okozhatnak balesetet, akár még szélvihar nélkül is. Erről azonban nem annyira a fák, mint azok tehetnek, akik elhanyagolták a rájuk bízott értékeket. Szinte mellékesen érdemes megjegyezni, az annyira áhított Európában, a legmotorizáltabb Németországban például a Würzburg–Majna–Frankfurt autópályán még az elválasztó sávba is ültettek fasort. Be is indult az elvakult, szinte fagyűlöletet sugárzó irtóhadjárat, amely hamarosan meghozta a maga gyümölcseit. A szél minden akadály nélkül támadhatott az autóknak, támadhat ma is, hiszen a fairtás folytatódik. Nyáron a nap vakíthat kedvére, semmi nem nyújt védelmet ellene. Sehol egy kis szemnyugtató árnyék. De a balesetmegelőzési nagyokosoknak az sem jutott eszébe, hogy a fasorok, sok egyéb hasznuk és esztétikai szépségük mellett, megfogták a havat. Nem alakultak ki áthatolhatatlan hófúvások, nem akadtak el gépkocsik a fehér csapdában, de a gonosz oldalszelek támadásától is hathatósan megvédik a vezetésben elfásult autóst, vagyis közvetett biztonsági tényezők. Talán még mindig nem késő figyelmeztetni a fanyűvőket, Illésék feledhetetlen számával: "Ne vágj ki minden fát"! V. Sz. Gy. ERDŐHALÁL (Magyar Hírlap 1996-11-06) Szomorúan vettem tudomásul, hogy elkezdődött a Normafa környéki öreg bükkös "felújítása", azaz kiirtása. Nem vonom kétségbe a faeutanáziához asszisztáló emberek jóhiszeműségét, ám hadd közöljem velük, hogy az az erdészeti filozófia, amelynek nevében a "felújítás" folyik, sokak szerint már elavult. A modern természetvédelem mind nagyobb hangsúlyt helyez az öreg erdők és öreg fák védelmére. A Természet Világa biodiverzitás-különszámában (1996) legutóbb Standovár Tibor írt minderről, többek közt svéd kutatási eredményeket idézve: "Tjendberg (1983) kimutatta, hogy a szirti sas által fészkelésre használt erdei fenyők átlagos kora 300 év feletti, és 225 évnél fiatalabb fára nem is rakott fészket. Ez azt jelenti, hogy a normális vágásfordulónál két-háromszor idősebb fák szükségesek a sikeres fészkeléshez." "De nemcsak az olyan óriás, mint a szirti sas, hanem az olyan törpe, mint a zuzmó vagy a gomba is függ az öreg fák jelenlététől, s tömérdek faj kizárólag halott fákban él meg." "Andersson és munkatársai (1987) kimutatták, hogy körülbelül 1000 olyan bogárfaj él Svédországban, melyeknek előfordulása elhalt fák jelenlétéhez kötött." Lám, nemcsak az öreg, hanem a halott fára is szükség van. A halott indián is jó indián. Az erdőnek mindig szüksége van a fára, nincs olyan időpont, amikor ökológiai következmény nélkül kivonható volna onnét. Az öreg fák és öreg erdők megóvása korántsem csupán érzelmi kérdés, noha tegyük hozzá: az érzelmi szál sem elhanyagolható. Perverz dolog elvárni a kirándulóktól a kisujjnyi csemeték tiszteletét akkor, amikor szemük láttára pusztítják el azokat a faóriásokat, melyekhez ifjúságuk kötődik. Az ágtördelő turista vandál, a gépfűrészes fanyűvő pedig erdész? Ráadásul senki se higgye, hogy a most elültetett silány csemetékből 2180-ra bizonyosan a kivágottakhoz hasonló méretű és lombozatú fa lesz, hisz a nagy fa az erdő ritka ajándéka, olyan kegyelmi állapot, mely bonyolult populációdinamikai folyamatok eredményeként alakul ki, s nem parancsszóra. Akinek van szeme, és nézte Attenborough sorozatát a növények magánéletéről, az láthatta, mint hullanak bele a mamutfenyőmagok a kidőlt mamutfenyőtörzsek repedéseibe, s mint szolgálnak e szent sírok az új nemzedék bölcsőjéül. A törzsátmérő világszerte csökken, az erdők egyre silányabbak, egyre aljszegényebbek. Nem dugványozott suhángok kétes jövőjében, hanem az álló öreg fák jelenében és múltjában kell hinnünk, ez a valódi távlatosság. Persze sejtem, nálam nagyobb tudósok úgymond szakmai érvekkel bebizonyították, hogy a Normafa környéki erdő öreg, beteg s érett az eutanáziára. Hisz a nagy rönkátmérőjű bükkfa kurrens faipari cikk. Az erdőgazdaságnak élnie kell valamiből, de a gazdálkodást legalább ne öltöztessék természetvédelmi mezbe, s ha lehet, akkor elsődlegesen természetvédelmi célú erdővel ne gazdálkodjanak. Az erdő sok millió éven keresztül tökéletesen megújult. Az erdészet egyetlen stratégiai célja az lehet, hogy visszaadja az ember által degenerált erdőnek az önmegújító képességet, s ez az önmegújulási képesség az öreg fák segítségével nyerhető vissza. Amiképp a bennszülött törzseknél az öreg varázslók voltak a mindenkori hagyomány letéteményesei, úgy az erdőben is a nagy öregek és nagy halottak a jövő, a természetszerű újulat egyedül hiteles forrásai. Vajon mihez kezd magával egy olyan társadalom, mely a múltját elpusztítja a jövő nevében? Ahol Taigetosz van, ott lesz Spárta is, és aki az öregek életére tör, hiteltelen gyermekvédő. Üzenem minden természetvédőnek: mielőtt fát nevelnének, inkább tanuljanak. Tanulják meg az öreg fáktól, hogy mit is jelent a türelem, és mekkora az idő. Sebeők János Gyurkó János, az erdőrezervátum-program egyik támogatója emlékének ajánlva