LEGIO PARTIA NOSTRA - A LÉGIÓ A MI HAZÁNK! (Blikk 1997-06-25) A LÉGIÓ HÉT PARANCSOLATA 1. Légiós, ne feledd: Franciaország önkéntes szolgája vagy! 2. Minden légiós a fegyvertársad, bármilyen is legyen nemzetisége, vallása vagy faji hovatartozása. Olyan összetartónak kell lennetek, mint egy családnak. 3. Tartsd be a tradíciókat, tiszteld parancsnokaidat. A fegyelem és az összetartás a fő erőd, a bátorság és a lojalitás a fő ismérved! 4. Légy büszke, hogy légiós lehetsz! Egyenruhád mindig tiszta legyen, szerényen, de katonához méltóan viselkedj! 5. Elitkatona vagy, tehát ügyelj formádra, mint fegyvereid karbantartására! Fizikai állapotod a legfőbb fegyvered! 6. A misszió mindig szent, melyet mindenáron teljesítened kell! 7. A csatában gyűlölet nélkül kell küzdened, és tiszteld legyőzött ellenfeleidet! Sohasem hagyhatod el halottaidat, sebesültjeidet és fegyvereidet! AZ ALAPÍTÓ ELVEI Már az idegenlégió alapítólevelében is ott szerepel a kitétel, hogy az első számú alapelv a küzdeni tudás. A légió valutája ennek megfelelően: becsület és hűség. Az alapító, Lajos Fülöp király 1831-ben kimondja: a "misszió" szent fogalom, és maradéktalanul végrehajtandó, bármi legyen is az ára. Ezt teljesítették a cameroniak, így válhattak a légió legendáivá. Azóta számos csatában, háborúban tették le névjegyüket, az Öböl-háború után még New York utcáin is felvonulhattak. CAMERON, AZ ELSŐ HŐSTETT 1863. április 30., Mexikó. A Danjou kapitány által vezetett 65 légiós bevette magát Cameron egyik haciendájára, és egész nap feltartotta Milán ezredes 2.000 katonáját. Az ezredes a légiósok bátorságát látva - 600 emberét ölték meg - beleegyezett, hogy a három túlélő fegyverét megtarva adja meg magát, és távozhasson. SENKI SEM LESZ MILLIOMOS Amíg valaki az alakulatával harcol, a légió saját bankjában helyezi el a zsoldját. Milliomos senki sem lehet, íme az alapfizetések, melyekben nincsenek benne a különböző prémiumok és a kvalifikációkkal járó egyéb juttatások. Légiós: 5.541 frank/hó. Tizedes: 6.056 frank/hó. Szakaszvezető: 6.235 frank/hó. Őrmester: 6.742 frank/hó. Összehasonlításképpen: a franciák havi átlagfizetése 5-6 ezer frank körül mozog. MENNI VAGY MEGHALNI (Magyar Hírlap 1997-05-17) Azóta is faggatom magam. Éjjel, ha nem alszok, vagy ha túl korán jön a reggel, ellepnek a kérdések, és még mindig arról: az idegenlégióról. Próbálok felelni rájuk, de hiába a válasz, jön a következő kérdés, mint amikor az ember elcsap a karján egy szúnyogot, de már ott a másik, aztán a többi: rajban. - Ki vagy te valójában? - Egy cigányfiú, aki szerette volna ellesni a titkát, hogyan lehet jobban élni, s aki végül a saját bőrén tanulta ki, hogy mindenért fizetni kell. - Mi akartál lenni? - Olyan, aki más, aki különb. Hogy miképpen, addig a párizsi útig nem tudtam. - Párizs... Vakáció... Az első... Alig hitted... - Mert már az is nagy dolog volt, hogy Szolnok megyéből a fővárosba kerültem. De hogy eljuthatok majd Franciaországba... Hihetetlen volt az indulás reggelén is. Féltem, nem akartam csalódni, s ott a Keletinél, ahol a párizsi busz állt, vettem egy üveg vodkát, s beraktam a hátizsákomba, a kevés ruhanemű mellé. - Miért estél neki annak az üvegnek olyan dühödten? Mert ne tagadd, mámorosan ittál... - Mámoros voltam józanon is. Úgy gondoltam, akkor meg mindegy. Ha történik valami útközben, amiért nem jutok el Párizsba, nem ér akkora megrázkódtatás. - Így aztán az út mintha nem is lett volna... - Végigaludtam. És lehet, hogy jobb volt így, hogy csak a francia határnál ébredtem fel. Nem kellett hasonlítgatnom az ottani falvakat azokkal, amiket én ismerek. Az elszomorított volna. Párizs az más. Azt nem hasonlítja össze az ember semmivel. Ott a Notre Dame, ami előtt megállt a buszunk, s csak ámulni-bámulni lehet. - Mégse sokat ámuldoztál... - De. Az elején igen. Három sráchoz csapódtam, értelmesnek látszottak. Mert mit kezdtem volna egyedül a Louvre-ban? Oda is bementünk. Aztán az Eiffel-torony következett, majd a Luxemburg-park, ahol egy padon ettünk. - Mit éreztél, ennyi minden láttán? - Úgy voltam, mint az ivással: azonnal magamba akartam tölteni mindent. Szerettem volna többet látni, még többet. Befizettünk egy sétahajózásra a Szajnán, a fedélzeten sört ittam - sokat. Lerészegedtem. - Kijózanodtál-e a plakáttól, amit az egyik társad meglátott, amikor vége lett a hajókázásnak? "A Francia Légió önkénteseket keres" - ez állt rajta... - Nem tudom, hogyan voltam akkor. Vitt az ár... - És elsodort... - El. De a srácok rendesek voltak. Szóltak az idegenvezetőnek, hogy nem megyünk vissza velük: beállunk a légióba... - Milyen volt az arca, mikor ezt meghallotta? - Sötét este volt már. Egyébként is a többiek beszéltek vele. - Taxival mentetek a kaszárnyába... - Nem ismertük a várost. De volt pénzünk még sörre is. - Az egyik fiú beszélt keveset franciául. Bíztál benne? - Magamban bíztam. Amikor beléptem a kaszárnya kapuján, attól fogva tudtam, hogy hiába vagyunk többen, tulajdonképpen egyedül vagyok, s csak magamra számíthatok. - Egy fiatal Caporal nyitott ajtót. Hivatalos volt. Útleveleket kért, aztán bevezetett egy szűk helyiségbe, ahol jó alaposan átvizsgálták mindeneteket. - Nem zavart. Sejtettem, hová jövök. - Enni adtak, aztán megmondták: toborzás már náluk nincsen. Két szék között a földre... - Ezt csak egy pillanatig éreztem. Mert aztán mondták, hogy Marseille-ben vagy Metzben több szerencsével járhatunk. - És elindultatok... - El: Metzbe. Azért oda, mert a parancsnok magyar volt: major Tóth Kálmán. Ő kívánt nekünk minden jót, amikor felvettek bennünket. - Kettőtöket... Mert a másik kettő nem felelt meg. Így utólag: ki járt jobban? Ti vagy ők? - Ez a legnehezebb kérdés. Akkor még mindennek előtte voltunk. Társam még nem tudta, milyen az öbölháború, én se sejtettem, hogy Dzsibutiba és Szomáliába kerülök, embert fogok ölni, és engem is meglőnek... Az jár jobban, aki nem sajnálja utólag, amit tesz. - De te nem sajnáltad... - Az ambíciót sajnálom, amivel elindultam, s ami odaveszett. Mert akkor tele voltam tettvággyal. Úgy hittem, életem nagy lehetősége előtt állok. - Meg a legnagyobb fizikai megpróbáltatás előtt... Amit végigcsináltál, kibírtál. - Muszáj volt végigcsinálni. A légióban szolgálni: azt a reményt jelenti, hogy valamit elnyerhet az ember nagyon gyorsan. Amit egyébként csak lassan, vagy sehogy nem nyerne el. - Mit? Szabadságot? Pénzt? - Pénzt, szabadságot, nőket - úgy érzed, mindent megkapsz azokért az évekért... - Nem úgy kéne mondani, hogy azokért a szenvedésekért? - Sok kínlódó életű embert látni a civil életben: azok is szenvednek. Ráadásul ők nem tudják, meddig kell szenvedniük. - Te tudtad? Te se tudtad... - Amikor egyik este szóltak, hogy Afrikába megyünk: Dzsibutiba, elfogott egy borzasztó érzés, valójában öröm. Inni kezdtem, örömlányokkal hemperegtem - no, akkor jutott eszembe ugyanez: vajon meddig tart ez az egész? - Dzsibuti: az első kiküldetés Afrikába... - Érezni lehetett, hogy nem akárhová megyünk: a felszerelés speciális volt. Szúnyogháló, homokszemüveg, rövidnadrág, trópusi zsák: védőoltásokat kaptunk, mindezt iszonyú tempóban, utána irány Bastia repülőtere. - Emlékszel, milyen jókedvű volt a társaság? - Az ember ilyenkor semmi másra nem gondol, csak arra, hogy ismeretlen világrész, ismeretlen ország, különös éghajlat, sose látott emberek. Hogy ott polgárháború dúl, az csak ezek után következik. Nem tudom, miért van így, de így van. - A feljebbvalók a legtöbbet mégis a maláriáról beszéltek... - Attól jobban féltek, mint a gépfegyvertől. Gyógyszereket szedtünk, nehogy megkapjuk. Ott egy európai szervezetnek nagyon nehéz alkalmazkodni a körülményekhez. A nap perzsel, a malárián kívül tucatnyi trópusi betegség támadhat meg, hozzá az emelt szintű szolgálat... - Sokan nem bírják. - Sokan belehalnak, mielőtt elkezdődnének a harcok. - Ráadásul futni kellett... - A reggel első programja Afrikában is a futás. A terhelést napról napra emelték. Hat órakor parádéruhában masírozott az őrség épülete felé a váltás. Trombitaszó... Az őrséget kétóránként cserélni kellett. S mindezt konzervkoszton. - Hogy mindez csupán előkészület valamire, tudtad? - Az ember egy idő után nem gondolkodik. Vagyis nem úgy, mint normális körülmények között. Hiszen azok ott nem normális körülmények. Tüzelőállásokat elfoglalni ötvenfokos hőségben, fenn helikopterek, becsapódások, üvöltözés, de éjszaka is járőrszolgálat, s ez mind azért, hogy a franciák jelenléte látható legyen. - Van köze ehhez egy légiósnak? - Van, ha akarja, ha nem. A 13. DBLE ezred az anyaországiak ezredét egészítette ki, de szolgálnak Afrikában reguláris francia századok is. - Nem sok nyugtod volt Dzsibutiban... - Semmi. Összevissza meneteltünk a Vörös-tengertől a magas hegyekig. Fogalmam sincs, miért. Ellenségtől nem kellett tartani. - Szomáliában viszont kellett... - Az fontosabb ország. Fontosabb helyen fekszik. Ez mindenen látszik: a piacokon, a sólepárló helyeken, a hatalmas tengeri kikötőkön. Az idegenlégiósok is megváltoznak ott: kábítószerügyekbe keverednek. Használják, csempészik, terjesztik a drogokat. - Fegyverszünet volt akkor. - Annak betartását kellett ellenőriznünk. Fegyvert éppen ezért csak önvédelmi célból használhattunk. Mégis rossz érzéseim támadtak, amikor azt mondták: lesznek veszteségeink... - És lettek... Majdnem te lettél az egyik. - Szerencsére akkor már megkaptuk a lőparancsot. Attól fogva tekintetem a látóhatáron, aztán a fegyveren, ujjam feszesen az elsütőbillentyűn. - A légiós egységeket az ütközőzóna kiépített pontjaira helyezték. Emlékszel az odaérkezésre? - Nem lehet elfelejteni a látványt. Egész városrészek szétlőve. Halottak, sebesültek az utcán. És az aknagránátok naponta hulltak ránk, szünet nélkül. Egyik este, néhány méterre tőlem, holtan roskadt össze a társam. Ekkor kezdtem el igazán félni... - És ekkor lőttél először emberre... - Hirtelen hátrafordultam, és láttam, hogy fegyverével egyenesen rám céloz valaki. Hogy a kiképzés során tanultak, vagy az ijedtség tette: rögtön lőttem. Zsákként esett össze a fiú... - Sajnáltad? - Amikor lőnek, semmi ilyen érzés nincs benned. Menni vagy meghalni, ez zakatol az ember fejében. - Megmaradtál... - Szerencsével. Mert egy repesz mégiscsak elért, és utóbb megkéseltek. Ezért kerültem a piyloubier-i katonai kórházba. Azt mondták, négy órán múlott az életem. - Megérte? - A pénz nem rossz. Elsőosztályú légiósként Afrikában havi l5 ezer frank volt a zsoldom. Újoncként két év alatt meg lehet takarítani 200 ezer frankot. Mert hát mire költ ott az ember? Italra és kurvákra. - Miért hagyja ott az ember mégis a légiót? - Egy idő után érzed, hogy sötétül az agyad. Meg aztán ott senki vagy. Eszköz. Egy csavar, ami ha elhasználódik, kicserélik. Jobbra számítottam. A kaszárnyában folyt az örökös piszkálódás, a macera. Loptak egymástól, összeverekedtek a légiósok. Gyakoriak voltak egymás közt a véres leszámolások. A parancsnokok pedig embertelenek. Kifogyhatatlanok az ötletben, hányféle módon alázzanak vagy félemlítsenek meg. Mégsem ezek miatt hagytam ott a légiót. - Hanem? - Borzasztó dolog állandó vészhelyzetben élni. Viszont hozzásegített ahhoz, hogy önbizalmam lett, a fizikumom mindent elbír, meg aztán lett egy kis pénzem. - Kész? - Kész. Vajó Sándor A LÉGIÓSOK HALLGATNAK (Magyar Hírlap 1997-11-22) - Ne kérdezze egy légióstól, hol volt, mit csinált, miért csinálta, ölt-e embert - erről nem fog beszélni. A csönd a legbeszédesebb. Meg a halk kopogás a cigarettafüstben úszó asztalon. Az arc ennyire nem árulkodik, nem úgy fest, mint egy nyugalmazott hivatásos katonáé, aki az életét meséli. Azt a tizenhat évet az idegenlégióban. És azt, hogy miért és hogyan... Mentegetőzés? Nem. Frey Imre sosem tagadta le, hogy hol volt, mit csinált, de nem is büszke rá. Jött, így alakult. Ha akkor nem úgy történnek a dolgok, ha nincs az, hogy... akkor ő most talán egy pedagógus a sok közül. Mert valamikor tanítónak készült, de aztán légiós lett Franciaországban, pedig esze ágában sem volt katonai pályára lépni. Tizenhét évesen hagyta el Magyarországot, mint annyian akkor. Hogy miért, arról hallgat. - Ne kérdezze, mert úgysem válaszolok rá. Aztán megint a csönd. És egy nagy slukk a cigarettából. Nem akart ő Franciaországba menni; Kanada volt a cél. Nem beszélt franciául sem. Ausztriában, ahol rengeteg fiatal gyülekezett azon az őszön, aláírattak vele egy papírt. Csak utólag tudta meg, hogy menedékjogot kért Franciaországtól, attól a perctől kezdve pedig nem mehetett sehova onnan. Fogoly volt? Az talán túlzás. De az ember mindig megpróbál ellenszegülni annak, ami van. Aztán ki előbb, ki utóbb megadja magát és sodródik, mert sodródni könnyebb. Frey Imre nem akart Franciaországban maradni, elindult hát Belgiumba, Svájcba, Kanadába, de mindenhonnan visszatoloncolták. Ma már inkább francia, mint magyar - harmincnyolc év alatt sokat változik az ember. - Teljesen idegen voltam odakint. Nem beszéltem a nyelvet sem, így nem lehettem tanító. Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy kitanulok egy szakmát; központifűtés-szerelő lettem. A pénz nagyon kevés volt, majd éhen döglöttem. Úgy képzelje, hogy három évig, amíg az inaséveim teltek, jó, ha egyszer ettem naponta. A szobám pedig... egy ágy, egy asztal és egy szék. Ez nem az a világ volt, amiről odahaza a legendák beszéltek - az az ötvenes évektől gyökeret vert mítosz a nyugatról, hogy ott KINT... Frey Imre menekült innen is, de már nem Franciaországból. Onnan nem lehetett. A légiótól nem várt semmit. Nem is tudta igazán, mi az, csak abban volt biztos, hogy ott legalább háromszor ehet naponta. Ennyi akkor épp elég volt. Három évvel később pedig a fizetése már duplája volt egy központifűtés-szerelőének. De a pénz igazán nem érdekelte soha, nem azért szolgált a seregben. - Mikor beálltam, negyvenkilenc kilót nyomtam huszonegy évesen. Nem feleltem volna meg a katonai szolgálatra, ötven alatt elküldték az embert. Kimentem hát a mosdóba, megittam egy liter vizet, így felvettek. Innentől kezdve simán mentek a dolgok, őrmesterként az ejtőernyősökhöz került, mint kiképző. Taníthatott, jól érezte magát. - Olyan mindegy, mit tanít az ember, ábécét gyerekeknek, a puska használatát, vagy hogy hogyan kell ejtőernyővel ugrani. Ha az ember tanít, akkor tanít. S az újoncok jöttek egymás után, havonta húsz-harminc; kiképzés, ugrás, sodródni a levegőben sok ezer méter magasan, ejtőernyővel belibbenni a laktanyába - így teltek-múltak az évek. - A légiós élet olyan, mint minden katonai élet. Persze keményebb. De ennyi, nem több. Minden más, amit mondanak, hülyeség. Nagyon sok fiatal állt be akkor szerelmi bánat miatt, meg szerencsét próbálni, mert összeolvastak mindenféle marhaságot... Aztán amikor rájöttek, hogy mégsem misegyerekeket faragnak ott, vagy megszöktek, vagy meghúzták a ravaszt. Ilyen előfordul most is biztosan. Igaz, ma már sokkal nehezebb bejutni; száz emberből ötöt ha felvesznek. És nem is mindegyik szedi meg magát, csak ha valami rangig viszi. De most nincs háború, nagyon nehéz előrelépni, egy közlegény zsoldja pedig nem olyan sok. Épp ezért a mai légiósok csak a felét kapják meg a fizetésüknek, a többi bankszámlára kerül. Így amikor öt év múlva szabadulnak, az ott van kamatostul, és nem üres zsebbel kerülnek ki a civil életbe. Meg aztán, ha valamelyik szökni akarna idő előtt, az a pénz elveszett. Hogy ma megpattannak-e, azt nem tudom, de amikor én voltam kiképzésen, ritkán szöktek meg. Algériában akkor a kaszárnyán kívül nem volt biztonságban az ember élete. Mi történt Algériában? A kérdésre némán gomolyog a cigarettafüst és halkan kopognak az ujjak az asztalon. - Persze, voltam bevetésen is - folytatja percnyi hallgatás után. - Ledobtak ejtőernyővel a sivatagba... De erről nem beszélek. Ne kérdezze egy légióstól, hol volt, mit csinált, miért csinálta; ölt e embert - erről nem fog beszélni. Senkinek semmi köze hozzá. Az mind a múlté, és a múlt el van felejtve... Amikor bekerül oda az ember, akkor sem kérdezi senki a másikat, hogy hívnak, nem kérdezi, honnan jössz, nem kérdezi, miért jössz. Senkit nem érdekel. Csak ami van és ami lesz, az a fontos. De aztán nem lett semmi, csak banális fordulatok. 1976-ban meghozta élete legrosszabb döntését, az egyetlent, amit tényleg megbánt, otthagyta a légiót. Megnősült, aztán elvált. Később mind sűrűbben látogatott haza Magyarországra, három éve pedig itthon él, vidékről ingázik naponta Budapestre. Sofőr. - Nagyon nehéz volt beleszokni a civil életbe. Talán civilként is örökre katona maradok... az ember olyan szokásokat vesz fel, hogy nem tudja eltagadni... vekker nélkül minden reggel ugyanabban az időben felkelni és menni a dologra, mert muszáj, és soha egy perc késés... Tűnődik: ennyi volt? Igen, ennyi... Ma már nem akar semmit, tanítóskodni különösen nem. A légióba vissza nem mehet, Franciaországba pedig minek? Ott nincs semmi más, csak a légió... Vajta Zoltán CSAK NŐKET NE! (HVG 1999-09-04) Aggodalom a francia idegenlégióban A francia haderőreform, amely 2002-ig hivatásossá alakítja át az egész hadsereget, súlyos válságba sodorhatja az eddig tisztán hivatásos állományú idegenlégiót. A hagyományaira és különleges jogállására oly büszke testület létszámát a következő három évben 10 százalékkal csökkentik, s az sincs kizárva, hogy az egészet összevonják más hivatásos egységekkel. A koszovói Mitrovicában a szerbek és az albánok szétválasztása, a bosszúra szomjazó albánok féken tartása volt a KFOR egyik legkomolyabb próbatétele az elmúlt hetekben. Korábban, a NATO-erők bevonulásakor a francia szektorban az idegenlégió katonái haladtak az élen, ők végezték az aknamentesítést, ők szálltak szembe a szórványosan még felbukkanó szerb szabadcsapatokkal, ők kutatták fel a titkos fegyverraktárakat, tárták fel a tömegsírokat. "Ez a külföldi bevetés nekünk ugyanolyan küldetés, mint az összes többi; ezért vagyunk" - mondta alig titkolt büszkeséggel Piquemal hadseregtábornok, az idegenlégió főnöke, amikor koszovói jelenlétűkről kérdezték a francia TF1 televízióban. Az 1831-ben, Algéria gyarmatosításakor külön törvénnyel és toborzott külföldi menekültekből - elsősorban a júliusi forradalom támogatására érkezett lengyelekből és németekből - alapított és csakis külföldön bevethető idegenlégió meghatározó szerepet játszott Franciaország afrikai és ázsiai gyarmati háborúiban. A hivatásos hadtest még ma is ott van a frontvonalban; egységei részt vettek 1991-ben az Öböl-háborúban, ők biztosították 1992-ban az ostromgyűrűbe zárt Szarajevóban a légihídhoz szűkségen leszállópályát, és harcoltak 1993-ban Szomáliában, ahol az amerikaiak kudarcot vallottak, nem ismerve ki magukat a helyi hadurak zűrzavaros viszonyai és harci módszerei között, ők viszont igen jól vizsgáztak. Az idegenlégió közel 170 éves története tele van legendákkal és dicső haditettekkel - ezek helyét és dátumát ráhímezik zászlójukra: Krím 1854, Mexikó 1863, Tonkin 1885, Algéria 1903, Szíria 1925. Kétségtelen persze, hogy az idegenlégiós legendákat a könyvek és filmek is terjesztették. Sok híres és kevésbé híres író járta meg a légiós kaszárnyákat - a magyar Rejtő Jenő mellett például a francia Blaise Cendrars, az olasz Curzio Malaparte -, s a két háború között divatos légiósregények tömege került a könyvesboltokba, nem egyből kalandfilm is készült. A legendák születéséhez alapot adott az a rendkívül kemény, két hónapos kiképzés és kaszárnyafegyelem, aminek minden légiós köteles alávetni magát, s az évek során kikovácsolódó erős összetartás, amit a légió vezetői gondosan ápolnak. Akár olyan "apróságokkal" is, mint a légió központjában, a Rhone torkolatánál fekvő Aubagne-ban berendezett idegenlégiós múzeum, vagy az a szokás, hogy a július 14-ei nemzeti ünnepen tartott párizsi díszszemléken, amikor a Champs-Elysées-a elvonuló elit alakulatok a diadalív alá helyezett elnöki tribün előtt általában kétfelé válnak, s így kerülik meg az emelvényt, az ellenzős kerek fehér sapkát és tarkóvédő kendőt viselő légiósok mindig együtt maradnak, mert ők "sohasem osztják meg soraikat". Ez a testületi büszkeség és legenda most veszélybe került. Részint azért, mert a francia külpolitika az utóbbi években tudatosan csökkenti a külföldi, elsősorban afrikai jelenlétet, sorra hazarendeli a volt francia afrikai országokban korábban állomásoztatott katonai egységeket, így hamarosan bezárják a kongói és dzsibuti helyőrségeket. Másrészt és még inkább azért, mert a francia haderőt fokozatosan hivatásossá teszik. A szárazföldi hadsereg kötelékében eddig egyedül az idegenlégió állt kizárólag szerződéses önkéntesekből. Most néhány éven belül az egész francia hadsereg így áll majd össze, s ezzel az idegenlégió elveszíti különlegességét, amit a "légiós gőg" és állandó kivételezettségigény miatt a légióval nem túlzottan rokonszenvező többi alakulat és fegyvernem egyáltalán nem bán. Jean-Philippe Douin vezérkari főnök közlése szerint 2002-re 50 ezerre növelik a hivatásos katonákból álló gyors reagálású egységek létszámát, s ebből egy 35 ezer fős seregtest külföldön is azonnal bevethető lesz, megszüntetve a külföldre vezénylés jelenlegi törvényi korlátozását, ami egyelőre kizárólag az idegenlégióra nem vonatkozik. Az 1996-ban még félmilliós francia haderő 2002-re 357 ezerre csökken, megszűnik számos egység és parancsnokság. Ezen belül a jelenlég 8500 fős légiót 7700-ra karcsúsítják, s nincs kizárva, hogy pillanatnyi szükséglet szerint átvezényelnek tiszteket és önkéntes szerződéseseket más alakulatokhoz. Ez a légiós különállás és különlegesség - a testületi morál alapja - elveszítésével járhat, kongatta meg a vészharangot Piquemal tábornok. A légió létszáma a fénykorban, a múlt század végén és az első világháború idején elérte az 50 ezer főt is, majd az algériai és a vietnami háború után 10 ezer körülire apadt. A marseille-i és a párizsi, a Gare de l'Esten működő toborzóirodákban manapság sokszor többen jelentkeznek egy-egy nap, mint ahányat egyáltalán felvehetnek. A toborzás egyediségét még ma is az biztosítja, hogy - élve az erre vonatkozó törvényes felhatalmazással - a légióba jelentkezők, ha akarják, eltitkolhatják valódi személyazonosságukat. Ezért vált hagyományosan a kalandvágyók mellett a múltjukkal szakítani akarók és a menekültek kedvelt célpontjává ez a sok misztikummal övezett hadsereg. A történelem viharait követve jöttek ide mindig: a spanyol polgárháború után a Franco elől menekülő köztársaságiak, a Harmadik Birodalom összeomlását követően a felelősségre vonás elől futó volt nácik, később a kommunista országokból menekülő disszidensek, az afrikai gyarmati háborúk után gazdátlanná vált zsoldosok, a vietnami háború befejeztével a helyüket nem találó amerikaiak árasztották el rendre a légiós toborzóirodákat, és senkitől sem kérdezték, kicsoda, honnét jön. A leszolgált első öt év után mód nyílt hosszabbításra is; két vagy három szerződéses időszak (tíz-tizenöt év) után a légiós tekintélyes összeget gyűjthetett magának zsoldjából, s megkaphatta - akár álnevén is - a francia állampolgárságot. A kemény kiképzés és a hosszú szolgálat igazi szolidaritást alakít ki a légiósok között, s ezt az intézmény szociális kedvezményekkel is igyekszik ápolni. "Kétségtelen, hogy ma külföldi háborús bevetések helyett békefenntartó és humanitárius küldetésekre van szűkség, és az új elvárásokhoz a mi fegyvernemünknek is igazodnia kell - nyilatkozta a minap Piquemal tábornok. - De ha a politikai vezetés meg akarja őrizni a légiót, nem szabad a reformmal kikezdenie értékrendjét és összetartását. Ha a reform veszélyezteti a kiképzési rendszerünket vagy az altisztek előléptetési lehetőségét, vagy például lehetővé teszi nők besorozását is az állományunkba, az egész építmény összeomlik" - figyelmeztetett. A francia hadseregben ma már mindenütt szolgálnak nők, még a haditengerészetnél és a légierőnél is, csak az idegenlégióban nem. "A légió természetétől idegen a nők jelenléte, itt férfiak fegyverbarátsága és összetartása határozza meg a testületi morált. Bárhol szolgálhatnak nők, de nálunk nem" - szögezte le a tábornok, aki a testületért vívott pozícióharcban a múlt hónapban apró sikert könyvelhetett el: a francia atomcsapás-mérő erők telepítési helyén a jövőben az idegenlégió egy új ezrede biztosíthatja a logisztikai feladatok ellátását. Magyar Péter KÖNYVET ÍRT A HÓDÍTÁSAIRÓL A LÉGIÓ EGYETLEN NŐI TAGJA (Vasárnapi Blikk 2001-09-16) Hollywood előbb-utóbb filmet csinálna ennek az öreg hölgynek az életéből. Susan Travers hosszú hallgatás után közreadta emlékiratait Egyedül a férfiak között - Éveim az idegenlégióban címmel. A 91 éves szerző azt mondja, addig nem írta meg könyvét, amíg - rajta kívül - annak egyetlen főszereplője is életben van. Susan 1940-ben, Franciaország német megszállása után jelentkezik De Gaulle szabad francia fegyveres erőinél: barátnőjének azt mondja, tetszik neki az egyenruha, az urakon is, saját magán is. A Francia Idegenlégió Tizenhármas Számú Dandárjával megy Észak-Afrikába, segíteni az angolokat a németek ellen: Mindig is válogathatott a férfiakban, itt még riválisa sincs. Előbb egy tiszt, majd egy örmény herceg oldalán tűnik fel. Végül Koenig tábornok, a későbbi francia hadügyminiszter kedvese lesz. "Tenmészetesen ő is nős volt" - mondja most a matróna; és hozzáteszi: mint minden valamirevaló férfi. Koenig neje a rádióból tudta, meg, hogy férjének szeretője van. Kitört a botrány: a sivatagi hősből papucsférj lett. La Miss, az angol kisasszony, ahogy a francia katonák nevezték, öngyilkosságot kísérelt meg, de a dolog nem komoly, a hölgy életre ítéltetett. Nem is akármilyenre. Harcolt Indokínában, Algériában, az idegenlégió egyetlen hölgy tagjaként, 22 166-os regisztrációs szám alatt. "Tarka, színes volt az életem. Sok fegyver volt benne, sok katona, sok halál és sok-sok élet" - mondta a légiósnő. Harmat Endre WEBOLDALAK: http://www.info-france-usa.org/america/embassy/legion/legion.htm http://home.talkcity.com/spiritcir/legidable http://www.users.deltanet.com http://www.cervens.net