KÖLTÖZZÜNK FALURA (Népszabadság 1991-11-28 - 1991-11-30) A zajos, poros, benzinbűzös nagyvárosból, az embertömegből, a lakótelepek falanszteréből sokan vágynak telkes házba, falura. Lehetőleg a város (a munkahelyük) közelébe, ahonnan naponta bejárhatnak, ahol jó a levegő, csönd van, nyugalom, kedvére szaladgálhat a gyerek és pihenhet a felnőtt. Napjainkban elsősorban értelmiségi körökben divat a főváros és a nagyvárosok agglomerációjába kiköltözni. Csakhogy az összkomfortos városi lakásukból úgy kerülnek falura, hogy fogalmuk sincs, milyen élet vár ott rájuk. 1. OTTHONTEREMTÉS Harmincöt éves mérnök ismerősöm meséli: - Az a furcsa helyzet adódott, hogy bár nem váltam el, nem nősültem újra, mégis elölről kellett kezdeni az életem. Budapesten laktunk a Mártírok útján, ami a főváros egyik legszennyezettebb része. Két gyerekünk születésétől köhögött, fuldoklott, az orvosok szerint asztmásak lettek a rossz levegőtől. Azt mondták, betegségük csak súlyosbodhat, ezért, ha tehetjük, költözzünk falura, jó levegőre. Eladtuk a lakásunkat és megvettük ebben a Pest melletti faluban ezt a házat. Nem mondható öregnek, hiszen húsz éve épült, csak a tulajdonosa egy öregasszony elhanyagolta. Az udvar sáros volt, a kertben gaz burjánzott, nem volt széntároló, garázs. Azzal kellett kezdenem, hogy betonjárdát csináljak, a kocsinak betonplaccot, hogy ne süllyedjünk el a sárban. A kert tele volt öreg fákkal, kukacos gyümölcsöt termettek, mind ki kellett vágnom, helyükre újakat ültetni, az ólakat lebontottam. A házat átalakítottam, elöl a két kisszobát egybenyitottam nappalinak, a hátsó nagy szobából a két gyereknek külön szobát, magunknak hálószobát csináltam. Szalagparkettát ragasztottam az ócska hajópadló tetejére, a fürdőszobában levertem a csempét és újat raktam föl, a ház előtti verandát beüvegeztem, mindent kifestettem és tapétáztam, az ajtó- és ablakkereteket újramázoltam. Amióta itt lakunk, se nekem, se a feleségemnek nincs egy szabad percünk. Mert egy családi ház nem olyan, mint az állami bérlakás. Itt mindent nekünk kell működtetnünk. Négy év tapasztalatai alapján azt mondom: a városi kényelemből falura csak az költözzön ki, akinek bivalyereje meg birkatürelme van az élethez. Tűzhelyek táplálása A falut csendesnek, békésnek látja az, aki autóval átsuhan rajta. Irigyli a ráérő bámészkodókat, utcán ődöngőket. De ez csak a látszat. A falusi utca valójában mindig izgatott. Valamit mindig várni, figyelni kell, és továbbadni a híreket. Meghozták-e a szenet, a fát? Megérkezett-e már a kenyeret szállító autó, jött-e már a tejipar kocsija? Látta-e valaki a gázszállító autót? Továbbment vagy itt is rakott le palackot? - Városi lakásomban, ha főzni akartam, a konyhában megnyitottam a gázcsapot - mondja egy nemrég falura költözött asszony. - Itt is megnyitom, de egyszer csak azt veszem észre, hogy a fazékban már nem forr a víz, és szétmállott a tészta. Kifogyott a gáz. Ezt nekem senki nem mondta! Ráadásul félek palackot cserélni. Márpedig palackot gyakran cserélni kell. Attól függően, mekkora a család, és milyen gyakran süt az asszony, egy propánbutángáz-palack két-három hétig tart. Többnyire akkor fogy ki, amikor félig kész az étel. Azonnal kell (kellene) cserélni. Tehát: pótpalack mindig legyen a háznál. (Ha éppen kapható, és van rá több ezer forintja a családnak.) Cseretelep nincs mindenütt. A kisebb falvakban a hétnek egy bizonyos napján szállítanak (érkezését az utcán kell várni, különben továbbmegy az autó). Ha helyben a telep, a csere akkor is gond, hiszen a nyitva tartás nem a dolgozó, városba járó ember munkaidejéhez igazodik. De ha nyitva találja is, nem biztos, hogy van teli palack. Ilyenkor, akinek nincs teli palackja otthon, valamelyik szomszédtól kérincsél, az autós férj pedig beül a kocsijába, és körbejárja a közeli falvakat. Olykor negyven-ötven kilométert is furikázik, a gáz árához hozzá kell számítani a benzinköltséget. - Hol van az a boldog idő, amikor csengetett a díjbeszedő, és a fogyasztás alapján, utólag fizettem a gázért! Majd pedig átutalási számlát nyittattam az OTP-ben. Ez volt a kényelmesebb - emlékezik egy két éve Pestről kiköltözött. És ez még csak a főzés. Fűteni is kell. Az utóbbi tíz évben már többnyire központi fűtéssel épülnek a falusi házak. Korszerű és kényelmes megoldás, hiszen csak egy helyütt kell tüzelni. De a kazánhoz szén kell és fa, vagy pedig fűtőolaj. Mivel tüzelőkereskedés a falvak többségében nincs, valahol másutt kell fát, szenet venni és elhozatni. Aki mindig falun élt, ezt tudja. Aki városból költözik ki, meglepődik. Nemcsak a hosszas utánjárás miatt... Eddig havonta-kéthavonta és utólag fizette a fűtés díját, itt egy összegben és előre kell kifizetnie hatvan-nyolcvanezer forintot a teherautónyi szállítmányért. A szállításkor föltétlenül otthon kell lennie (kivenni egy nap szabadságot), mert ha nincs gazda, a kocsin "felejtenek" tíz- tizenöt mázsa szenet, kokszot a szállítók. És lezúdítják a kapu elé, talicskázhatja két nap, két éjjel a pincébe. (Ahogyan a legelső alkalommal történt, hisz ezt se mondta neki előre senki.) Arra se készítették föl, hogy a kazánból két-, háromnaponként ki kell szednie a salakot, és a salakhegyet tavasszal nagy pénzért elvitetni. Ő csak azt látta régebben, hogy rendetlenek a falusi udvarok... Akarsz fürdeni... Zoltai Péterné adminisztrátor a férjével egy éve költözött ki Budapestről. Egyszerű házat vettek (ennyire tellett), amely nem összkomfortos. - Azt hittem, hogy csak néhány nap, és kádban fürödhetek, mint Pesten. A férjem a kamrát átalakította fürdőszobává. Kicsempézte, bevezettük a vizet. megvettük a kádat, mosdót, már csak a villanybojler volt hátra. A szomszéd faluból kihívtuk a villanyszerelőt, megmutattuk, hova akarjuk a bojlert, vezesse oda az áramot. Felvilágosított, ez nem ilyen egyszerű, engedély kell az Elektromos Művektől. Kivettem egy nap szabadságot, és mivel kocsink nincs, egész nap utaztam busszal, vonattal az átszállások miatt. Kitöltöttem a kérvényt, hogy éjszakai áramot kérek. Azt mondták, majd kiszállnak helyszíni szemlére. Két hét múlva kijöttek, előírtak valami szabvány óradobozt, azt egy asztalossal megcsináltattuk. Azt mondták, új vezeték is kell. És a villanyórát már nem ingyen adják, mint régen, tehát fizessek be tizenötezer forintot. Újból beutaztam hozzájuk (megint egy nap szabadság, plusz útiköltség) és befizettem, amit kértek. Ezután bementünk a férjemmel Pestre, bojlert venni. Tizenötezerbe került, kétezerért hozták haza. (Pesten bármilyen nagyobb gépet vásároltam, ingyen kiszállították.) A villanyszerelő ezek után bekötötte a vezetéket a bojlerhez, a vízvezeték-szerelő rákapcsolta a vizet. Írtunk az elektromosoknak, most már hozhatják az órát. Visszaírtak: egy hónap múlva jönnek... Végül lett meleg vizünk is, most már fürödhetünk, gondoltuk. De csak fürödhetnénk, ha a derítő... Ha nem jön a szippantó Magyarország legtöbb településén (a kisebb-nagyobb községekben és a városok szélén) nincs csatornázás. Ezért a szennyvizet minden család a saját tárolójába engedi. Amit nem kis pénzért épít vagy építtet. A tároló szigorú szabvány szerint készül, teljesen zárt, hogy ne szennyezhesse a talajt. Így viszont egykettőre megtelik. A család nagyságától és tisztálkodási szokásaitól függően kéthetenként, havonta. Ha például a mosógép kifolyócsövét kertjébe nem tudja kivezetni, akkor minden mosás után hívhatja a szippantó kocsit. Egy szennyvízakna kiszippantása nagyságától függően 800 vagy 1600 forintba kerül. Aki olyan szerencsés, hogy helyben van ilyen szolgáltató kisiparos, az elsétál hozzá, ez csak idejébe kerül. De ha helyben nincs, akkor kocsira ül (benzin!), buszra vagy vonatra száll (a jegyért fizet!). Ha épp nem találja otthon az iparost, elmegy másnap, harmadnap is, és megbeszélik az időpontot. A baj az, hogy nem a dúsgazdag emberek vállalkoztak szennyvízszállításra, hanem olyanok, akiknek csak használt, öreg kocsira tellett. A tragacs pedig gyakran elromlik. Nem tud jönni. Újra el kell menni, újra megbeszélni, újból várni otthon. Muszáj otthon lennie valakinek, mert a dögnehéz csöveket a háziaknak kell húzkodniuk (nem lehet mindig megkérni a szomszédot). Az ügy sürgős, nem várhat hetekig, mert addig nem lehet lehúzni a vécét, és újból lavórban mosakodhat a család. 2. ÖNELLÁTÁS Hány városi családban veszekednek azon, hogy ki vigye le a szemetet a földszinti kukába. Ó, boldog idők! Mert volt hová vinni. A magyar falvak többségében nincs szervezett szemétszállítás. A zöldségszárat, krumplihéjat, tojáshéjat, rothadt gyümölcsöt, megromlott befőttet kiönthetik a kert egyik sarkába, vagy készítenek belőle természetes trágyát; komposztot. De mi legyen modern korunk számtalan csomagolóeszközével, az olajos, ecetes műanyag flakonnal, a tejeszacskóval, tejfölös pohárral, az alufólia- és egyéb csomagolással, a vissza nem váltható üvegekkel? Gyűljenek valahol. Aztán már lépni se lehet tőlük, és büdösek. El nem tüzelhetik az udvaron, mert olyan bűzzel és füsttel jár, hogy kivívják vele a környék haragját. Nem dobhatják bele a sparheltbe, mert gáztűzhelyen főznek. Nem ég el a központi fűtés kazánjában, vagy ha elég, nem tesz jót a műnek. Tehát valahová el kell vinni. A kilyukadt lábassal, megjavíthatatlan bojlerrel, a végképp tönkrement hűtőszekrénnyel együtt... Ez az egyik oka, hogy a települések melletti, közeli erdők, mezők szemétdombbá válnak. A mi, háromezer lakosú községünkben sem szállították el a szemetet, amikor odaköltöztünk. Mihelyt lett autónk, hetenként egyszer - bekötött nylonzsákban - beloptuk Budapestre. Egy néptelen utcán bedobtuk a kukába. Később a falu határában rátaláltunk egy illegális lerakóhelyre, odavittük, és gyorsan elpucoltunk. Közben dörgedelmes újságcikkeket olvastunk arról, milyen emberek élnek a magyar falvakban, hogy nem szégyellik magukat... Mostanában (ugyancsak az újságokból) értesülünk arról, hogy büszkén jelentik be egy-egy faluban: megszervezték a szemétszállítást. Ami azt jelenti, hogy hetenként egyszer, a nyitott teherautó végigjárja az utcákat, és a kapuk elé rakott kukából, bödönből bedűti a szemetet, a műanyag zsákot feldobja. Tisztességes összegért. Ha viszont elromlik a használt, öreg autó (hisz ezt sem gazdag vállalkozók csinálják), azon a héten marad a szemét. Persze az utcán nem maradhat. Nemcsak esztétikai okokból. Nyáron azonnal rothad, járják a legyek. Nem porta a porta kutya nélkül, járja a régi mondás. Ma is ritka az a falusi ház, ahol egy-két házőrző ne lenne. A falusiaké többnyire korcs - hisz szabadon választhatnak párt maguknak -, a városból kiköltözőké pedigrés: német juhász, komondor, bernáthegyi. Származásuktól függetlenül nappal láncra kötve élnek, életterük a kaputól a házig terjed. Sötétedéstől viszont övék a világ. A gazdik lekapcsolják a nyakukról a szíjat, hadd szaladgáljanak. És szaladgálnak. Előbb csak az udvaron, aztán... nincs az a magas kerítés, amely útjukat állná. S már várják őket társaik. Nyolcan-tízen falkába verődve nyargalnak az utcákon, kergetik egymást; akibe beleharapnak, akit sarokba szorítottak, az felüvölt. (Ó, áldott falusi csönd! Aki erről álmodozott, annak nem nyugodt az álma... Ismerek olyan kiköltözőt, aki több altatót szed most, mint a városban, mert a vinnyogó, ugató kutyák, és a gyereksírást utánzó, párzó, nyivákoló macskák az ablaka alá jönnek.) A kutyák természetesen ennivalóra is vadásznak. Felborítják a kukákat, éles mancsukkal felhasítják a kint hagyott nejlonzsákokat. Mindenki látja másnap reggel (meg is nézi), mit gyűjtött össze a szomszéd, vagyis mit evett-ivott az előző héten. A "tettesek" láncaikról ártatlanul nézik. A kutyák ellen mégsem lázadnak a városból kiköltözők, nekik is van. A macskák független, önálló életet élnek, ellenük lázadni hiábavaló. De a többi állat miatt sokan kikelnek magukból. Az udvarokon tyúkok kapirgálnak, ketrecekben nyulak szimatolnak, az ólakban hízók röfögnek. Mellettük akad liba, kacsa, birka, kecske is. A kárálás, röfögés, gágogás, mekegés idilli annak, aki egy órán át hallja. A falusi ember meg se hallja, mert ez gyerekkorától természetes. Mint ahogy természetes a szaguk is. A városból kiköltözők? A hangot még csak megszokják. De a szagok! A nyulak, a tyúkok, sertések trágyájának erős a bűze. Hiába takarítják az ólakat. Illetve éppen azért, mert takarítják: az ólak közelében gyűjtik az almot. Rájárnak a legyek. A szagot viszi a szél. A városból kiköltözők egy része élvezni akarja a természet közelségét. Nappal és éjjel nyitva tartják - tartanák - az ablakot. Nyári estén kiülnek a ház teraszára, gyönyörködnek a csillagokban. Elmerengenek... míg valaki be nem szívja azt, amit a langyos szellő éppen arra vitt. Pánikszerűen menekülnek a lakásba, bezárkóznak a legyek miatt. Úgy kell zárkózniuk, mint - a szén- monoxid, a por elől - a nagyvárosban. Ha többen költöztek ki egymás mellé, vagy közösen sorházat, társasházat építettek, csúnya veszekedések kezdődnek az őslakókkal. A vita nem mindenütt marad a szócsaták szintjén. Egy Pest melletti községben - ahová tömegesen költöztek ki városlakók - a vita odáig fajult, hogy az újak zöldövezetté, pontosabban nyaralófaluvá akarták nyilváníttatni a települést. Ez a státusz ugyanis megtiltaná az állattartást. Mindezt az önkormányzati választások idején tették. S bár a hatalmat ők vették át, tervüktől a fenyegetések hatására elálltak. A tyúkok, nyulak, disznók, birkák - maradtak. Disznót majd' minden háznál vágnak. Nem úgy mint régen, évente egyet, karácsonytájt. Ölnek tavasszal, nyáron, ősszel is. Úgy gondolkodnak; ha már kínlódok vele, legyen hat-nyolc. Egyszerre kettőt vágnak le, egyiket lefagyasztják, a másikat kimérik a szomszédoknak, az utcabelieknek. Árából megveszik a többieknek az ennivalót. Húsbolt a kisebb falvakban egyáltalán nincs, a nagyobbakba pedig jó, ha egyszer egy héten szállítanak. Minél kisebb a kereslet, annál kevesebbet rendel a hentes, az ABC vezetője. Így aztán alig kapni valamit helyben. - Városi lány voltam, fel se merült bennem, hogy ne tudjak megvenni vacsorára negyed kiló párizsit, a vasárnapi asztalra egy kiló rövid karajt - mondja Szabó Mihályné, egy Győr melletti kis faluban. - Azóta szenvedek ettől, amióta a férjem unszolására ebben a porfészekben építettünk házat. A nagyanyjától telket örökölt; repesett az örömtől, hogy ő arra palotát épít. Azt hittük, lesz hozzá elég pénzünk. De már a tetőszerkezet elvitte az autónkat, azóta se tudtunk másikat venni. A lábam nem szakad le a Győrbe utazástól, csak a karom... Mivel én cipelek haza mindent. Ebédidőben körbeszaladom a boltokat, megveszem a kenyeret, tejet, húst, felvágottat, zöldséget, krumplit, mindent ami kell. Mert mire hazaérek, a falunkban bezár a bolt. A munkatársaim nevetnek, azt mondják, ha már falun lakunk, tartsunk mi is disznót, tehenet, tyúkot, a kertben termeljem meg ami a konyhára kell. De hát én nem akarok száz évet visszalépni! Látom, hogy a szomszédaim milyen primitív módon állítják elő azt, amit én elegáns csomagolásban leemelek a polcról az áruházban. De itt a munkaerő nem pénz! Pedig nem csak az a drága, amit megtermelnek. Falun mindenért fizetni kell, sokkal többet, mint azt a városiak elképzelik. Ha venni akarok egy mosógépet, tévét, hűtőt, nekem kell hazaszállítatnom drága pénzért. És ha elromlik valami? Kijön a szerelő a városból, és még rá se nézett, már kéri a kétszázhatvan forint kiszállási díjat. A kislányomnak fényképet kellett csináltatnunk az igazolványához, be kellett, hogy utazzon a városba, a fényképészhez. A férjemmel jól élünk, dühöngésemet mégsem érti. Azt mondja, ma százszor könnyebb falun élni, mint az ő gyerekkorában. Titokban azt várja, kapjam meg a munkakönyvem, mert ha munkanélküli leszek, akkor épít egy ólat, meg még egyet, meg még egyet, tarthatok csirkét, disznót, nyulat, nekem is lesz sárgarépám, babom... 3. CSEND ÉS JÓ LEVEGŐ? A körzeti orvos is ember. Neki is jár a hétvégi pihenés. Ezért négy-öt falu orvosa (rendelettel a hátuk mögött) megegyezik, hogy szombat reggeltől hétfő reggelig melyikük látja el a községeket. Vagyis, hat-, nyolc-, tízezer embernek ki lesz az ügyeletes orvosa. A helybeli rendelőre kiteszik a táblát: melyik faluban található. Mondjuk, A. községben belázasodik egy gyerek, begörcsöl egy asszony, leesik a tetőről egy férfi. A családból valaki elszalad a rendelőhöz (papírral, ceruzával) és felírja: ki az illetékes, aki segíthet beteg hozzátartozóján. Ezután hazalohol, és ha van autója, beül. Ha nincs kocsija, megkéri (éjszaka felkölti) autós szomszédját, rokonát. Az illető (hacsak nem ivott) kocsiba ül, és elmegy D. községbe az orvosért. Egyszerűbb lenne odaszólni telefonon, de telefon nincs. Ha az utcán van segélykérő, az rendszerint rossz. D.-ben elkezdi keresgélni az utcát, ahol a rendelő van. Megtalálja. Az orvost nem. Kihívták valahová, ennyi emberből valaki mindig beteg. Lehet, hogy éppen A.-ban van; lehet, hogy épp a szomszéd utcában. S mert a falusi körzeti orvosok autójában nincs rádiótelefon, hazaérve megint kimegy A.-ba. Ha úgy ítéli meg, hogy a beteget azonnal kórházba kell vitetni, rendelőjébe visszatérve (ha jó a telefonja), kihívja a mentőket. Ha rossz a telefon (ami gyakoribb), kocsiba ül, keres egy rendőrt vagy egy katonai laktanyát, és onnét telefonál. Előfordul, hogy a beteg nem tudja megvárni a mentőkocsit... Az sem egyszerűbb, ha nem küldi kórházba, hanem gyógyszert ír fel. Szombaton a falusi gyógyszertár zárva (a gyógyszerész is ember). A családból valakinek valahogyan be kell utazni a legközelebbi városba, az ügyeletes gyógyszertárba... Ha több élelmiszerbolt van a faluban, szombaton akkor is csak egy tart nyitva. (A kereskedelmi dolgozó is ember.) Tehát az ezer-ötezer lakosú falu apraja- nagyja az egyetlen üzlet előtt toporog. Előbb sorban áll kosárért. (Az utcán, esőben, hóban, negyven fokos kánikulában és húsz fokos hidegben is.) Aztán sorban áll a pultoknál, majd a pénztárnál. Szombaton a posta is zárva. (A postás is ember.) Ebből következik, hogy még a főváros tőszomszédságában se tud újságot venni, aki szeretne. Ha óriási az újságolvasási vágya, valamilyen járművel beutazhat a városba egy újságosbódéhoz. Ha nem olvasni, csak tájékozódni akar, bekapcsolja a rádiót. Csakhogy a falvak egy részében nem jön be, vagy csak nagyon rosszul hallható a Kossuth Rádió. A Petőfi pedig egyáltalán nem szólal meg. A magyar falvak jelentős részében (ha csak nem áldoznak több tízezer forintot egy jó antennáért) csak a TV1 műsorát tudják fogni. (Ám erről Budapesten, a Magyar Televízióban a műsorok összeállításánál nem vesznek tudomást, vagy nem is tudnak róla.) Amikor az országban kitört a színestévé-vásárlási láz, falusiak tíz- és tíz ezrei költötték fél-, egyévi munkájuk árát egy csudamasinára. Hízlalták a bikát, etettek nyolc-tíz disznót, kilopták a forintot a határon, és megvették a színes televíziót Burgenlandban vagy Bécsben. Amiről otthon kiderült, gyönyörű szobadísz. Mert csak a TV1 jön be rajta. A városból falura költözőknek kora tavasztól késő őszig még egy hétvégi rémük van. "Meglepik" őket a vendégek. Váratlanul, "nem tudtunk ideszólni, hiszen nincs telefonotok". Munkatársak, volt szomszédok, rokonok toppannak be. Hoznak egy csokor virágot a feleségnek, egy üveg bort a férjnek. "Már csak megnézzük, hogy éltek falun... egy kis jó levegőre vágytunk..." Pánikba esik az asszony, mit adjon nekik enni és inni. Abból, amit oly keservesen cipelt haza. Ha egyáltalán tudott hol, s főként miből, bevásárolni. És dühöng a férj is. Falun a hétvége nem vendégeskedésre kell. A házon mindig van javítani való, a kerítés, az ólak. A trágyázás. Kapálni kéne. Szerelőért menni, szerelőnek segíteni. Itt mindig, mindenkire ezerféle munka vár. Nappal, ha valaki végig megy a járdán, az úttesten, valamennyi udvarban valamennyi láncra kötött kutya ugatni kezd. Ha egy macska átszalad az úton, valamennyi kutya ordít. Ha egy kutya elszabadul a láncáról, és kaput-kerítést átugorva kilóg, sorra felkeresi láncra vert társait, valamennyi kutya ordít. Ha éjszaka elmegy az utcán egy autó, egy részeg, egy szerelmespár, valamennyi kutya ordít. Minden utcában építkeznek. Mindig van olyan ház, amelyet tataroznak, vagy átépítenek belül. Ezekhez megállás nélkül hordják a homokot, sódert, cementet, meszet, téglát a rozoga teherautók. Reggeltől estig. Valamelyik udvaron fűrészelnek. Hiszen itt nem felhasítva vásárolják a fát, mint városon, hanem rönkben. Villany- vagy benzines fűrésszel, nagy visítással napokig szabdalják akkora darabokra, hogy a kályhába, a kazán ajtaján beférjen. Majd a felfűrészelt fát napokig hasogatják, aprítják. Szombat-vasárnap pirkadattól sötétedésig. Valamelyik kertben füvet nyírnak. Villany- vagy benzinmotoros géppel. Az előbbinek csak hangja van, az utóbbinak bűze is. Valamelyik kertben mindig égetnek. Eltüzelik a kiszáradt fát, gallyat, ősszel a falevelet. Hogy a tűz jobban égjen, leöntik gázolajjal, benzinnel. Száll a fekete füst, káromkodva mentik a pernye elől a kiteregetett ruháikat az asszonyok. Játszótér híján az utcákon bicikliznek, futballoznak, rollereznek, kergetőznek a gyerekek tavasztól őszig. Télen szánkáznak, korcsolyáznak az úttesten. Folyamatos ordításukat túlharsogják az őket figyelmeztető autódudák. Aki tavasszal vagy nyáron költözött ki a falura, még nem tudja mi vár rá. A "második telesek" és a régebbi lakosok már októbertől rettegnek. Van rá okuk. A falusi utcák többségében nincs aszfaltozott vagy köves út, járda is csak az utca egyik oldalán. Az őszi esők egy-két nap alatt feláztatják a földet, az autó az első kátyúban elakad. Mire a gyalogos a buszmegállóig vagy a vasútállomásra kigyalogol, térdig sáros. A félcipőkbe befolyik a latyak, a gyereket csak ölben lehet vinni. A hó újabb gondot okoz. Falun nem jár hókotró. A városból kiérve teljesen bizonytalan, hazaér-e a kocsi és utasa, vagy az autó elakad a hóban, mihelyt a városból kiér, esetleg nekicsúszik egy fának, a mezőn landol. Munkába indulás előtt, reggel legalább a kocsi kereke elől el kell lapátolni a havat. A gyalogosok csizmájára rongyot kell kötni, hogy lábtörés nélkül elérjenek a ki tudja mikor érkező buszig. Ha az első nagyobb hóesés után végigmegy az ember a falusi utcán, pontosan tudja, melyik házban élnek "elsőtelesek". A régebben itt élő ugyanis tudja, hogy háza, kertje, vagyis portája elől a járdáról és az úttestről a havat neki kell eltakarítania, hiszen itt nincsenek hómunkások. (Erre nem is gondolt; ezt senki sem mondta neki. Mi kell ahhoz? Hólapát, söprű. Hol kapható, ha kapható? A városban, természetesen.) De hogy ő?... És ugyan mikor?... Hát amint hazajön a munkából. Beutazás, munka, bevásárlás, cipekedés, hazautazás után? Hát igen. Vagy reggel, indulás előtt. Keljen fel egy-két órával hamarabb, ha éjszaka hó esett. Eltisztítani. Hamuval vagy troszkával leszórni. Ha nem takarította el, és valaki őmiatta kezét-lábát töri, súlyos pénzbüntetés... Mérgelődve, káromkodva, szidva a világot, a helyi tehetetlen vezetést, a Jóistent, a mérsékelt övi négy évszakot - nekiáll havat lapátolni. Fáradtan is. Betegen is. Lázasan, csúzosan. Csak abban bízik, hátha az idén nem esik több hó. Hátha jövőre már nem kell. Valaki megoldja. Vagy visszaköltözik a városba... Egyébként megvagyunk. A nagyvárosokhoz közeli falvak némelyikében az utóbbi években csodapaloták is épültek, épülnek. Udvaruk-kertjük park, nyírott gyeppel, díszfákkal. Tulajdonosaik élvezik a faluban élés minden előnyét, és semmit se tudnak hátrányairól. Ha a községben nincs vízvezeték, kertjükbe kutat fúrattak és hidrofor nyomja a házba a vizet. Derítőjükbe külföldről hoznak (hozatnak) szennyvizet felfaló baktériumtenyészetet. Villannyal főznek és fűtenek. A fagyasztókamrát vagy a fagyasztóládákat kéthavonta feltöltik, még a tej, a kenyér is lefagyasztható. A nagyvilágot tizen-, huszonvalahány csatornán behozza a parabolaantenna; a híreket a teletext. A telefont személyi hívó helyettesíti, a körzeti orvost a magánorvos. Garázsukban több autó áll, hogy férjnek-feleségnek ne kelljen egymáshoz alkalmazkodnia. A sarat, a havat pedig könnyedén legyőzi négykerék-meghajtású csodakocsijuk. Tehát falun is lehet küszködés nélkül, könnyedén élni. Legalábbis, ha valaki többszörös milliomos. SULYOK KATALIN PARASZTI PORTÁK ÉS A NAGYVÁROSI PAZARLÁS (Népszabadság 1997-09-11) Fölösleges kenceficéktől a hasznosított tojás héjáig Igen, kedves olvasónk, ön is pazarol, méghozzá hihetetlen mértékben. Annál az egyszerű ténynél fogva, hogy vásárol, öltözködik, él, eszik, iszik ma 1997-ben Magyarországon. Semmi nem változott olyan szembeötlően az elmúlt 100 évben, mint a háztartás. Míg az emberi emóciók jellege vagy az agresszivitás mértéke nem csökkent, addig kényelemszeretetünk, hiúságunk, no meg a profitszerzés - óriási energia- és anyagpocsékolásra kényszerít bennünket. Újabb és újabb gépeket, soha el nem enyésző műanyagokat talál ki az ember és közben rengeteg energia és vegyszer fogy, fölöslegesen. Ezernyi kenceficét veszünk, eldobható nadrágpelenkák tonnáit, öblítőket, illatosítókat, szagtalanítókat, szőrtelenítőket és hajnövesztőket, krémeket, hajfestékeket, vízlágyítókat használunk. Minderre természetesen száz éve is volt igény, csak akkor természetes anyagokból készültek ezek a termékek. Ecetből a hajöblítő, burgonyalisztből a keményítő és rózsavízből a kölni. De mindezeket kevesebben vehették meg és amelyeket megvettek, használat után elbomlottak nyomtalanul. A mai eszeveszetten pazarló társadalom demokratizálta a fogyasztást. Mert csak úgy lehetett nagy a haszon, ha sokan megvásárolták az adott terméket és az így szerzett tőkét a termelés fejlesztésére fordították. Ma még fogalmunk sincs, hogy az elmúlt száz év milyen változásokat hozott létre a Földön. Hajdanán az emberek millióinak két-három ruhája volt, főleg vidéken. Parasztembereknek egész életén át egy ünneplőjük, amelyből - ha meghaltak és nem abban temették el őket - még a kisgyerekeknek szabattak ünnepi lajbit. Ünneplőből lajbi Az amerikai bevándorlók rongyaiból készültek a ma megcsodált patchwork remekek. Ma naponta vásárolunk rossz minőségű pamut vagy műanyag dolgokat, amelyek fél év múlva még felmosórongynak sem jók. (Arról nem beszélve, hogy felmosórongyot is külön veszünk.) És nemcsak fillérekért vásárolunk rossz termékeket, hanem súlyos tízezrekért presztizsholmikat. A környezetünk elvárja tőlünk, hogy naponta más ruhát vegyünk fel - ez hozzátartozik a normális higiéniához is. Amíg ma múzeumokban csodálhatjuk meg a több száz évvel ezelőtt készült ruharemekeket, legyenek azok népi ünneplők vagy nagyúri szőrmés menték, addig ma ruháink többsége a kukában köt ki hamarosan. Értékteleníti azokat az öldöklően gyorsuló divat és a silány minőség. Magyarországon két, egymás mellett létező háztartási modell él. Az egyik a vidéki, a másik pedig a városi, amely persze sok tekintetben keveredik egymással. Természetesen az anyagi helyzet, a tehetősség jelentős szerepet játszik az életvitelben, de ez csak az egyik tényező. A parasztemberekben még ma is benne él, hogy nem dobnak el szinte semmit, vagy megpróbálják újra felhasználni. Jelen sorok írója nagyvárosi háztartásban él, de tanúja két-három hetenként egy paraszti porta életének is. Amíg lakótelepi lakásokban minden zöldségmaradék, fölösleg, héj a szemétbe megy, addig ez egy paraszti portán lehetetlen: a tyúkok mindent megesznek, a tojáshéjtól a dinnyehéjig, a nyuszik a fás karalábét vagy a karalábélevelet, sárgarépa zöldjét is elropogtatják, de ugyanez a sorsa a káposztatorzsának is. Spórolósan A lehullott gyümölcsből pálinka lesz. Az ételmaradékot megeszik a malacok, a csontot a kutyák. Kis faluban nincs szemétszállítás sem, ezért amit lehet elégetnek a cserépkályhában, a többit meg a porta egyik hátsó sarkában. A tejfölös, joghurtos dobozokban apró adag ételeket fagyasztanak le, palántákat nevelnek. A tejeszacskókat kimossák, felvagdossák és azzal kötözik össze a piacra szánt petrezselyem csomócskákat. Vagy éppen szőlőt kötöznek vele. A rongyos harisnyanadrágot szétszedik csíkokra és szemzésnél ezt használják, mert a nejlon nagyszerűen nyúlik. A mezőn gombásznak és az erdőben a szegényebb emberek összeszedik az aprófát gyújtósnak télire. A dióhéj, a szőlővenyige is jó lesz a cserépkályhába, akárcsak a régi újság, fölös reklámpapírok. Az üdítős dobozból helikoptert ragasztanak a gyerekek, a nyitható-csukható dobozban meg teát visz ki a mezőre a kapáló néni. Az energiatakarékosság elsősorban a víznél mérhető. Némelyik falu szegénységéről nincs fogalma egy fővárosi embernek. Bizony sok helyütt újból kézzel és teknőben mosnak az asszonyok. És cipelik az ásott kútból a vizet, ahol lehet, mert azért nem kell fizetni. Mert valahol meg kell spórolni a bevezetett telefon árát, amely akkor is magas egy egyedül, fillérekből élő özvegyasszonynak, ha annyit sem szól bele egy hónap alatt, hogy jó napot. A piszkos vizet is tartalékolják, lemosni benne sáros cipőt vagy leönteni WC-t még mindig alkalmas. A sokégős csillárokban alig van három körte. Ha végigmegy az ember este nyolckor a falun, szinte alig ég villany. És sötétben nézik a tévét. (Ez természetesen csak az érem egyik oldala. Ugyanezek az emberek óriási lakodalmakat és gazdag tort rendeznek, de nem az evés-ivás miatt elsősorban, hanem az eseményt megtisztelendő.) A sokszor kényszerű újrafelhasználási kör nagyvárosi lakásokban természetesen megteremthetetlen. A visszaválthatatlan műanyag palackok és a millióféle dezodoros flakon egy nagy szemétheggyé változtatja a világot. Tíz év múlva majd az első mikrosütőket dobjuk ki a ház elé, ahogyan hajdanán odakerültek az ötvenes évek jégszekrényei. Minél modernebb ma egy háztartás, annál több a rezsi, több víz és villany fogy. Az 1940-es évekhez képest megsokszorozódott világszerte az áramfogyasztás. Az elektroszmog körbeölel minket, és aztán folytatódik bent a munkahelyen. Csodamasinák Az országok közötti különbségek természetesen óriásiak. A Stan és Pan-filmekben látott hatalmas hűtőszekrény, a Hyppolit, a lakájban látott porszívó ma is meglepő, hogy már akkor is használtak ilyen masinákat egyes országok és bizonyos körök. Ahhoz képest igencsak lassan terjedtek el később nálunk a csodamasinák. Ugyanakkor némelyik teljesen ki is ment a divatból. Hogy a filmek világánál maradjunk, a Két emelet boldogságban még nagy szenzáció volt a padlófényező gép, amely azóta eltűnt, "megölte" a parkettlakk... Az emberi elme megállíthatatlan, a találmányok megvalósulásának semmi nem állhat az útjába. De merre vezet ez az út? Elek Lenke MÉDIABELVÍZ: HÍR ÉS ÉRTÉK (Népszabadság 1999-08-05) Azt kérdezte a Magyar Karitász segélyszervezet főtitkára az újságíróktól: mi volt a legfontosabb benyomásuk azokon a településeken, ahol elöntötte a víz a házakat? Mondtuk neki óvatosan, hogy minden vezetői nyilatkozat ellenére némi fejetlenséget tapasztaltunk. Sokáig mindenki azt hitte, ilyen csak a televízióban és csak másokkal történhet meg. Mórahalmon például azért pusztult el a sok csirke, mert a gazdájuk az éjszakai vihar után csak reggel nézte meg, hogy megtanultak-e úszni a csibék, vagy belefulladtak a vízbe. Amikor pedig rájöttek, hogy mindez nem film, nem híradó - vagy legalábbis nekik nem az -, akkor elég lassan és nehezen szerveződött meg a védekezés. A védekezés olyasmikből állt, hogy az elöntött utca lakói ásóra, lapátra kaptak, és kiásták a betemetett esőelvezető csatornát. Előhozták a traktort, amivel a régi vályogvető gödörből a paprikaföldet szokták öntözni aszályos időben, és elkezdték kiszivattyúzni vele a vizet az elöntött udvarból. Az alvégiek felhívták a felvégi komájukat, ahol nem tört be a víz, hogy nem adnák-e kölcsön a búvárszivattyút. Mindez nem volt előre megszervezve, minden faluban külön ki kellett találni azt, amit másutt már pontosan kitapasztaltak. A televíziós tudósítások éppen ezt a tanácstalanságot és tehetetlenséget erősítették. A szokásos katasztrófa-híradás azzal kezdődött, hogy valamely öregasszony toporog a vízben a megrongálódott háza előtt, jajgat és sivalkodik. Mindössze annyit lehet kivenni a szavaiból, hogy fogalma sincs, hol fog lakni ezentúl. A jajongó típusmagyar asszony maga semmit nem tesz a kár enyhítéséért, szomszédokra nem támaszkodik, segítségért kiált - jóistenhez, államhoz, miniszterhez. A következő snitt azt mutatja, hogy a felelős polgártársak legott helikopterre kapnak, gumicsizmában szemlélik a károkat, és mindenkit megnyugtatnak, hogy a segítség időben érkezik. Aztán a miniszterek és a forgatócsoportok eltűnnek, a roggyant falak meg ott maradnak. A megígért segélyekből csak a legközelebbi belvíz idején kezdenek el csöpögtetni, és soha senki sem tudja meg, mi lesz a további sorsa a házuk előtt zokogó, szívszakasztóan fotogén öregasszonynak. De ez nem is érdekel senkit. Az sem, hogyan vesznek össze később a falubeliek. Ki egymással, ki a település vezetőivel. Mórahalmon hallottam, hogy nem kellett volna a semlyék helyén osztani a telkeket. Meg hogy az ipari parkra költött pénzből rendes esővíz- elvezető csatornát kellett volna építeni. Utólag mindenki roppant okos. De én emlékszem a belvizes időt megelőző évekre is, amikor azért kiáltottak nyilvánosság után a téesztől a földjüket visszakapott magyar gazdák, mert kommunista maradványnak tartották, hogy a földtulajdonosoknak kötelező belépni a vízgazdálkodási társulásba, és iszonyatos, hektáronkénti, nem kevesebb, mint 400 forintos összeget fizetni a vízelvezető csatornák karbantartására. A média azt is hiszterizálja, akit egy élet tapasztalatai tanítottak meg a józan gondolkodásra. Édesanyám például folyton nézi a tévét, és szörnyülködik, hogy soha még ilyen zivatarok, jégesők, felhőszakadások nem voltak a történelemben. Kérdem tőle, hogy nem éppen ő mesélte-e, hogy fiatal korában, 1942-ben akkora belvíz volt Mórahalmon, hogy vesszőkosárral fogták a halakat a szőlőben. Hát az úgy volt, csakugyan - hagyja rá. És mi történt a maguk istállójával? - kérdem tovább. Hát rádőlt a lovakra - feleli. És mennyi kártérítést fizetett értük a Horthy Miklós? Nem fizetett az egy pengőt sem. Az anyámék fölépítették az összedőlt istállót, vettek bele új lovat, és a dolog el volt intézve. Van ennél jobb technika is a károk enyhítésére. Éppen erre szeretné megtanítani a magyar polgárokat is a katolikus segélyszervezet főtitkára. A nyugat-európai településeken ugyanis hasonló esetre működnek civil szervezetek, amelyek számon tartják, kinek milyen eszköze van a víz szivattyúzására. Időnként összegyűlnek, gyakorolják, mit kell tenni, ha baj van. Vajon segíthetne-e ennek megismertetésében nálunk valamit a média? - kérdezte tőlünk a sajtótájékoztatón a katolikus segélyszervezet embere. Hallgattunk mindahányan. Azt kellett volna mondanunk, hogy mifelénk a média éles piaci versenyben álló piacorientált vállalkozás, nem holmi jótékony népnevelő. Nem érdekli itt az ilyesmi a nézőket, olvasókat - csak addig van hírérték, míg jajgat valaki a háza előtt. De talán - javasolhattuk volna - tessék még egy kicsit perselyezni, és akkor a kipróbált jó ötleteket föl lehet adni - hírdetésként. Tanács István NEM FALU EZ MÁR, CSAK LAKÓHELY (Népszabadság 2000-09-16) Tulajdonképpen érthetetlen de nekem elsőre mindig a kurblis telefon ugrik be, ha a tíz évvel ezelőtti faluképet idézem fel. Ahogy ott lóg a tanácsháza falán, rozsdás dobozban; zörgő tekerővel. A múlt, vagy az örökre rögzültnek hitt jelen jelképe volt. Még öt éve sincs, hogy leszerelték. A megvalósult rendszerváltás igazi jelképe volt a művelet. Mi eddig volt, nincs többé. A nyolcvanas évek végének faluképét hat jellegzetes objektum rajzolta meg. A határozott kontúrok a templomot, a tanácsházát, az iskolát, a téeszt, az áfész boltját és a kocsmát mutatták meg. A többi: házak, lakók, emberek - falusiak. A második tévécsatorna napzártáját kevesen nézték ugyan, de egy idő után mindenki tudta, hogy valami készül. Egyik napról a másikra gyorsultak fel a események: a helyi presszóban újra, vagy már megint megalakult kisgazdapárt, borral, kenyérrel, no meg a Bibliával a vezénylő asztalon. Keményített galléros gazdák tettek hitet a kommunizmus leváltása mellett, de - biztos, ami biztos - meghívták a téeszelnököt is. Aki csak mosolygott az egészen. Földet vissza- ugyan, ki gondolhatja ezt komolyan. Kinek köll az, csak a baj van vele. De alig néhány hónap múlva minden írástudó falubeli kárpótlásiigényt bejelentő íveket töltött ki, s számolgatta: hogyan is volt, mit is vettek el, milyen sérelemből lehetne most pénzt csinálni. Igazságtalanság hogyan fialhat igazságosztó forintot? Volt persze mire keresgélni. Torát ülte a múlt. De a múlt szakaszos. Volt benne, amit polgárinak mondtak, volt, amit szocialistának. De itt történt minden. Szétkapták a téeszt is - írattam magamnak ötszázezer forintot, mondta Ica néni, és komolyan is gondolta. És persze; mindenek felett lebegett az; hogy itt földosztás lesz, kiadják végre a jussot. Magyarországon többször is kísérletet tettek a földreformra, de az első igazi tulajdoni átalakításra csak a háborút közvetlenül követő időszakban - még a kommunizmus térnyerése előtt, a polgári demokrácia rövid három esztendeje alatt - került sor. Ekkor mintegy 1,2 millió parasztember jutott kisebb-nagyobb birtokhoz. Ők azonban nem örülhettek ennek hosszú ideig: a szovjet befolyási övezetbe tartozó Magyarországon is megindult a közös gazdaságok; a kolhozok erőszakos szervezése. A hol felgyorsuló, hol lelassuló, sok áldozattal, tragédiávál járó folyamát a hatvanas évek elején zárult le. A termelőszövetkezeti rendszer azonban a merev szocialista modelltől gyakran szívesen "elhajló", polgárainak a kötöttségek ellenére viszonylagos szabadságot biztosító Magyarországon a hetvenes évek közepétől sajátos fejlődési útra lépett. A kényszerrel kialakított szövetkezetekben, a közös tulajdonon belül megjelentek a magánvállalkozások csírái, a háztáji gazdaságok. Az új struktúra, az egyéni érdekeltség megjelenése lendületet adott a gazdálkodásnak s mindennek nagy szerepe volt abban, hogy a nyolcvanas évek közepéig virágzó tíz évet érhetett meg a magyar agrárágazat. Igaz, ennek feltétele volt az is, hogy tömegtermékeinknek szinte korlátlan felvevőpiacot biztosított az állandó élelmiszerhiánnyal küzdő szocialista tábor - ezen belül is főként és elsősorban a Szovjetunió. Ebben az időszakban a magyar élelmiszer-gazdaság már a fejlett piacokon is sikeresen szerepelt minőségi termékeivel. Magyar útnak is hívták ezt. Az egész "szocialista tábor" utálta vagy irigyelte. Sehol olyan jót enni nem lehetett a tömbben, mint nálunk. Erre is büszkék voltunk nagyon. A nagy politikai újraosztásban mégis a téeszelnök, a közös lett az egyik fő ellenség. Leváltani, megszüntetni, szétosztani kell megint. A keménygalléros, csizmás magyarok mondták is ott a presszóban, hogy felhúzzák az összes kommunistát. Leghangosabban az kiabált, aki tegnap dobta el a munkásőr- egyenruhát. Bandi bácsi, aki az ülést vezette és tényleg kisgazda volt, azt mondta erre, hogy hülyék vagytok, egyezkedni kell, nem ugatni. Így is lett. Kis ország ez. Az agrárágazat szétszabdalásának - az elhatározott igazságtétel mellett - egyik fő célja az volt, hogy enyhítsen valamit az egyre krónikusabb munkanélküliségen. Bizony, egykor a mi falunkból is legalább tíz munkásbusz indult hajnaltájt a város(ok)ba - aztán ezek szinte pillanatok alatt eltűntek a nyolcvanas évek végén. Nem volt munka. A fennmaradáshoz ki-ki egyéni taktikát választott - volt, aki az alkoholizmusba szédült, mások leszázalékoltatták magukat (ötvenezerért) és beálltak fóliás kertészpék. Valamiért azt hitte ez az ország, hogy mindenki fóliás kertésznek állhat, ha nincs munkája. Hogy a mezőgazdaság majd fölszívja azt, aki a városban a margóra került. Földet hát mindenkinek! A kilencvenes évek elején lezajlott, külső szemlélő számára átláthatatlanul bonyolult, politikai szempontok alapján szabályozott földprivatizáció atomizálta azt a magyar mezőgazdaságot, amely alapjellemzői szerint leginkább az amerikai modell sajátosságait viselte. Nagy területek, korszerű technológia, magas termésátlagok, viszonylag kevés aktív emberi munka. Ez az egész felborult a kilencvenes évek első felében, amikor 2,2 millió hektár termőterület került magántulajdonba, s ennek nagy része életképtelen, egészen kis gazdaság maradt. Az új földtulajdonosok mindössze tizenkét százaléka rendelkezik tíz hektárnál nagyobb termőterülettel. A tulajdonosok jelentős hányada (40-45 százaléka) bérleményként gyakorlatilag azonnal visszakerült , a szövetkezeti gazdálkodásba, ám így már a föld tulajdonosa és az azon gazdálkodó személye elkülönült egymástól, s természetesen érdekeik is egészen mások lettek. A törvényhozók fejében az osztrák minta - sok ezer virágzó kisgazdaság - munkált, de senki sem vette magának a fáradságot, hogy feltérképezze, mennyibe is kerül az a rendszer az ottani államnak. Hogy ugyanis teljes ráfizetés az egész, bár igaz: ott van miből szórakozni két tehénnel, meg hatszáz öl földdel. Számomra akkor lett nyilvánvaló, hogy teljes a káosz-miközben folyton történik valami, senki sem tudja, mit is akar -, amikor azt láttam, hogy egy jóember a szentlászlói határban húszliteres háti permetezővel gyomirtózza a búzát. Miközben az ezerliteres Novor gépek tőle néhány száz méterre rozsdásodtak a téesz-portán. Megkérdeztem: miért csinálja ezt? Az enyém lesz, mondta, vigyázok rá. És pumpált tovább, rendületlenül. Változás ide, hatalomváltás oda, a lényeg, hogy mindenki megélni akar. Van, aki a hátára vett cájggal próbálkozik. Más boltot nyit. A mi házunktól ötpercnyi járáskörzeten belül, két hónap alatt négy új üzletet - palackost, mini ABC-t, mindent tartó kiskocsmát - nyitottak az úgynevezett vállalkozók, közülük ma kettő működik. Vagyis igazából csak egy, mert az egyik élelmiszer-észlege megszűnt, már csak a kocsma van nyitva. Megint mások forgácsolóműhelyt csináltak. Esztergálnak benne kerékpár-alkatrészt, kis csavart, mikor mi kell. És persze a fólia, az is van elég a faluban, s ahogy s szezon alakul, úgy lesz több, vagy kevesebb új autó a portákon. Pénzt kell keresni, és ezt tényleg könnyebben megteheti, aki alkalmas rá, mint korábban. De közben az egész rohan valami furcsa irányba, nem falu az már, ahol élünk, csak lakóhely. Megkérdezzük ugyan a megműtött szembeszomszédot - hogy van, Máté bácsi, húz-e még a seb, Pista bácsi? -, de szinte napról napra hidegebb a közegünk. Nem a miénk, ami van, csak az enyém, a tiéd, vagy az övé. A magyar falut telesen felkészületlenül érte a rendszerváltás. Sokan, nagyon sokan nem tudnának három értelmes mondatot megfogalmazni arról, mi is történt itt az utóbbi tíz évben. Az érthetetlen folyamatokra a bezárkózás, az általános elhidegülés lett a válasz - óvakodjunk a attól, amit nem értünk. Megváltoztak az emberek. Mai kormányunk egyik minisztere arról látott lázálmos képekét, hogy a polgári világban majd ismét együtt vonul a család vasárnap a templomba: elöl a délceg járású családfő, mögötte a gyereksereg, meg az asszonynép. Hömpölyögnek ott büszkén az Isten háza felé, majd otthon csigatésztás húslevessel koronázzák meg a szent napot. Ezt hiszi az, aki nem ott él, ahol ezek esetleg megtörténhetnének. Nem történhetnek meg. Így nem. A falu egyszer és mindenkorra rendszert váltott, s ez nemcsak a gazdaságban indított el visszafordíthatatlan folyamatokat. Csakhogy a rendszert váltó falu közönyössé és rideggé vált. Egy csomó korábbi érték elveszett belőle, hivatkozási alapnak, megélhetési bázisnak a legtöbb település egyként szegényes. Miközben minden párásult szemű politikus a parasztról mint a nemzetet fenntartó legfőbb erőről beszél - hangjában épp a kellő pátoszal és átélt remegéssel -, nem veszi észre, hogy az már eltűnt, feloldódott a modern világban. Nincs. A ritka kivételek csak a szabályt erősítik. Amikor néhány éve leszerelték az immár ipari műemléknek is beillő telefont a tanácsházáról, az jelkép volt: egy egész életforma, egy rögzültnek hitt világ tűnt egyszeriben a semmiben. A falu rendszert váltott - a rendszer leváltotta a falut. Tamás Gábor