"Kiszakadtak a föld érdes öleléséből, hogy megérintsék Isten arcát." (Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke) "A tragédia mély fájdalommal töltötte el lelkemet." (II. János Pál pápa) "Néha a legjobbak és legbátrabbak feláldozásával fizetünk az új ismeretekért." (Margaret Teacher, angol miniszterelnök) "Első csapatunk mindig is tudta, hogy egyszer bekövetkezhet az a nap. Olya sebességet értünk el, olyan erőket szabadítottunk fel, amiről nem is álmodtunk azelőtt." (John Glenn szenátor, az első amerikai űrhajós) AZ MTI ELSŐ HÍRADÁSA A KATASZTRÓFÁRÓL: 1986. január 28. 18.00 Kis Csaba jelenti Washintonból: Felszállás közben felrobbant a Challenger amerikai űrrepülőgép. A repülőgép héttagú személyzettel, közép-európai idő szerint röviddel fél hat után emelkedett fel a floridai Cape Kennedy űrrepülőtérről - többszöri halasztás után. Hetvenkét másodperccel a rajtot követően az űrrepülőgép felrobbant, mintegy kilenc mérföldre a rajt helyétől. A helyszíni közvetítés képei alapján arra lehet következtetni, hogy a külső hajtóanyagtartályok egyikében következett be a robbanás. A személyzet sorsáról egyelőre nincs jelentés. A CHALLENGER UTOLSÓ LEGÉNYSÉGE Életüket vesztették 1986. január 28-án, a 73,618 másodperccel a 11:38,00010-kor indított start után, 13 800 m magasságban, körülbelül kétszeres hangsebességnél bekövetkezett robbanás során, az 1,1 milliárd dollár értékű űrrepülőgép 51-L jelű misszióján, a houstoni űrközpont fölött, az északi szélesség 28,64. foka és a nyugati hosszúság 80,28. foka térségében. Francis Dick Scobee parancsnok, 46 éves, a légierő őrnagya, Auburn, Washington Michael Smith másodpilóta, 40 éves, haditengerészet, Morhead City, Észak-Karolina Ellison Onizuka kutató űrhajós, 39 éves, a légierő őrnagya, Kealakekua, Hawaii Judith Resnik kutató űrhajós, 36 éves, a tudományok doktora, Akron, Ohio Ronald McNair kutató űrhajós, 35 éves, a tudományok doktora, Lake City, Dél-Karolina Gregory Jarvis műhold-specialista, 41 éves, műholdmérnök, Detroit, Michigan Christa McAuliffe, 37 éves, tanár, Concorde, New Hampshire ---------------------------------------------------------------------------- 0,678 s szürke füst a jobb oldali rakéta leghátsó illesztési pontjánál 0,836-2,5 nyolc, egyre sötétebb füstpamacs 2,733 az űrhajó maga mögött hagyja a füstöt 3,375 láthatók a szürke pamacsok a Challenger mögött 58,788 fény jelenik meg ott, ahol korábban füstölt a tolórakéta 59,262 a tűz jól kivehető; a komputerek először jeleznek eltérő tolóerőt a jobb és bal oldali tolórakétákban 64,60 az égés színe megváltozik: a hidrogén is szivárog 72,20 lepattan a tolórakétát az üzemanyagtartályhoz rögzítő merevítő a rakéta elfordul a felső rögzítési pont körül a kiáramló hidrogén nyomást gyakorol a tartály belső válaszfalára a rakéta beledöf a tartály oldalába és kiszabadítja az oxigént 73,137 fehér pára jelzi az oxigén kitörését 73,618 a Challenger darabokra hullik ---------------------------------------------------------------------------- A katasztrófa kivizsgálására alakult bizottság 1986. február 6-án tett esküt. Elnöke William Rogers volt külügyminiszter. 13 tagja között volt Charles Yeager tábornok, az első hangsebességet túllépett ember, Neil Armstrong, az első Holdra lépett ember és Sally Ride, az USA első űrhajósnője. A CHALLENGER ÚTJAI (Ötlet 1986-02-06) Az első (Próbarepülés) 1983-04-04. Fellőtték a Challengert, az amerikai űrflotta második hajóját. Jól vizsgázott a próbarepülésen az űrrepülőgép. A 2200 tonnás Challenger négy űrhajóssal hárommillió kilométert repült. Az út százmillió dollárba került. A második 1983-06-18. A Challenger startja teljes rendben zajlott le. Az asztronauták egy kétszintessé átalakított pilótakabinban foglaltak helyet a start előtt. Az orr-részben négy ülést felül helyeztek el, egyet alul. Néhány kisebb probléma zavarta az űrhajósok munkáját: akadozva működtek a fülhallgatók, és az egyik fedélzeti számítógép túlhevült. Az egyik kisegítő hajtómű ugyan meghibásodott, de később mégis be tudták kapcsolni s utólag vaklármának bizonyult a kormányzáshoz használatos segédrakétával kapcsolatos aggodalom is. A harmadik 1983-08-30. Amerikai szakértők teljes sikernek minősítették a Challenger útját. Ennek ellenére néhány kisebb hiba fellépett a repülés során. Az egyik számítógép torz információkat kezdett közölni. A legsúlyosabb hiba a Föld és az űrrepülőgép összeköttetését egy áprilisban felbocsátott műhold segítségével biztosító új távközlési rendszer kipróbálásával történt. A negyedik Az indítást elhalasztották, mert bajok voltak az űrrepülőgép egyik gyorsító rakétájának védőköpenyével. A legutóbbi, augusztusi repüléskor a köpeny annyira felizzott, hogy csaknem szétégette a kifúvócsöveket. A következő úton használni kívánt jobb oldali indítórakéta köpenye ugyanebből a selejt gyártási szériából való volt, ezért ki kellett cserélni. Hibát észleltek az űrrepülőgép fedélzeti generátorában és a hidrogéntartályoknál is. 1984-02-03. Felbocsátották a Challengert, most először hat asztronautával a fedélzeten. Az ötödik 1984-04-06. Az ötnapos repülés 200 millió dollárba került. Az asztronauták ötmillió kilométert tettek meg és útjuk során kijavították a Solar Max mesterséges holdat. A javítás 45 millió dollárba került, míg az újbóli megépítés 235 millióba került volna. A hatodik 1984-10-05. A legutóbbi - többször is elhalasztott - rajthoz képest ezúttal teljesen hibátlan volt az előkészítés és a start. Először utaztak heten az űrrepülőgépen, köztük két nő. A Challenger magával vitte a magyar Pille műszert is. Sikeresen földet ért az űrsikló, bár az úton sok nehézség merült fel. Az amúgy is zsúfolt űrrepülőgép kabinjának léghűtőrendszere másfél napig rossz volt, elromlott a radarantenna és a hírközlésre szolgáló antenna. A személyzet sikeresen birkózott meg a nehézségekkel. A hetedik A floridai fagyok miatt 24 órával elhalasztották a Challenger kilövését. A Kennedy űrközpont kilövőpályáján álló űrkomp tartályait vastag jégréteg fedte, és attól tartottak, hogy felszállás esetén a lerepülő jégtömbök megsérthetik az űrjármű külső burkolatát vagy kormányberendezéseit. 1985-01-24. Felbocsátották a Challengert. Ez volt az első út, amely teljes egészében katonai célokat szolgál. A nyolcadik 1985-04-29. Számos kellemetlenség, üzemzavar gátolta az űrrepülőgépen folyó munkát. A legnagyobb aggodalmat az okozta, hogy a rajtnál váratlanul jó néhányt hővédő burkolólemez megsérült. Az egyik számítógép is felmondta a szolgálatot, de bajok voltak a rádióösszeköttetéssel, a vízellátással és más berendezések működésével is. A kilencedik A start előtti utolsó pillanatban a számítógépek leállították az űrrepülőgép indulásának előkészületeit. A meghibásodás minden valószínűség szerint az űrkomp egyik fő hajtóművében keletkezett. Tizenhárom hónap alatt ez volt a második eset, hogy egy amerikai űrkomp üzemképtelenné válik. 1985-07-29. A NASA közölte, hogy hat perccel az indítás után felmondta a szolgálatot az űrrepülőgép egyik hajtóműve. A meghibásodás miatt fontolóra vettek egy esetleges kényszerleszállást. A Challenger leszállását nehezítette, hogy a legénységet tájékoztatták: a leszállást vezérlő egyik turbinánál feltehetően szivárog az üzemanyag. A tizedik 1985-10-30. Nyugatnémet megrendelésre indult egyhetes útra a Challenger. Az NSZK kormánya 67 millió dollárt fizetett az útért. A leszállásnák először próbáltak ki egy új kormányzási eljárást - sikerrel. Az utolsó 1986-01-28. Többszöri halasztás után mégis elindított űrrepülőgép a felszállás után 72 másodperccel felrobbant. Korábban a hideg és a fagy veszélyeztette az indulást; a rendkívüli hideg jégcsapokkal aggatta tele az indítóberendezést és az űrrepülőgépet is, a jeget azonban állítólag eltávolították. EGY ŰRREPÜLŐGÉP ANATÓMIÁJA A régi amerikai űrexpedíciók során csak a kicsiny, kúp alakú űrkabin tért vissza az atmoszférába, és ejtőernyővel ereszkedett a tengerbe. A meghajtórakéták megsemmisültek a világűrben, így egyetlen szerkezetet sem lehetett többször felhasználni. Az űrrepülőgép szárnyai azonban lehetővé teszik, hogy repülőgépként landoljon a földön. A startnál két indítórakéta és az űrrepülőgép három saját hajtóműve emeli magasba a kétezer tonnás szerkezetet. (Ebből az űrsikló súlya mindössze hetvenöt tonna.) Két perc múlva leválik a két indítórakéta, és ejtőernyővel a tengerbe ereszkedik. Ezek újból felhasználhatók. Nyolc perccel később a külső, 100 tonna folyékony hidrogént és 600 tonna folyékony oxigént tartalmazó üzemanyagtartály ürül ki, elválik az űrrepülőgéptől és megsemmisül. A szerkezet akkor már "csak" 90 tonnát nyom. A program befejeztével a leszállás előtt bekapcsolják a fékezőrakétákat, az űrkomp a légkörbe érve 360 km/óra sebességre lassul le és vitorlázógépként landol a földön. Az űrsikló hossza 37 m, szélessége 24 m, magassága pedig 17 m. AZ ŰRUTAS BIZTONSÁGA(?) A próbautak idején katapultot építettek az űrkompba. A negyedik út után azonban úgy döntöttek, hogy kiszerelik, mert így további két űrhajósnak tudnak helyet biztosítani. Az űrkomp fölbocsátásának az utolsó másodpercei a legizgalmasabb pillanatok. Az űrhajósok hatvan méter magasságban, 1600 tonna hajtóanyagon ülnek, s teljesen ki vannak szolgáltatva a komputernek. Semmiféle befolyásuk nincs arra, hogy kilövik őket vagy sem. Az űrkomp "használati utasításában" lakonikus rövidségű mondat szerepel: "szükség esetén a leggyorsabban el kell hagyniok a fedélzetet". Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy egy méter átmérőjű nyílásba kell beleugraniuk, majd pedig kötélpálya-rendszeren ereszkednek le a földre. Ez a kötélpálya Cape Canaveralon 375 méter hosszú, s egy betonbunkerhez vezet. A bunkert 1984-ben építették. Addig egy páncélos állt ott bekapcsolt motorral, az menekítette volna az űrhajósokat. A NASA arra számított, hogy start előtt csak rendkívül ritkán történnek balesetek. A startot követően a veszély jelentős mértékben csökken. A lényeg tehát az, hogy a két szilárd üzemanyaggal meghajtott rakétának ne történjen baja. Ez esetben ugyanis a szerkezet fölött már nem lenne uralma sem a földi irányítóknak, sem a repülőgépen ülő személyzetnek. A NASA ezt a lehetőséget úgy tárgyalja, hogy az effajta baleset "nem élhető túl". Az MTI és más források archiv anyagaiból összeállította: Forinyák Éva TÍZ ÉVE ROBBANT FEL A CHALLENGER (Magyar Hírlap 1996-01-29) MTI Az Egyesült Államok vasárnap egy álomkép szertefoszlására emlékezett. Arra a tíz évvel ezelőtti napra, amelynek hideg, tiszta, napsütéses reggelén a Challenger űrrepülőgép az indítás után hetvenhárom másodperccel narancsvöröses lángcsóvaként felrobbant, három, gomolygó füstcsíkot festve a szikrázóan kék égre. A Challenger fedélzetén hét űrhajós tartózkodott, jelképesen is a sokszínű amerikai társadalom igazi, hősként ünnepelt képviselői: a három fehér bőrű űrhajós mellett egy fekete bőrű, egy ázsiai születésű és két nő is magára öltötte azon a tragikus reggelen a kék űrhajósruhát. Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy minden simán megy - ám néhány másodperc múlva a Cape Canaveral űrközpontba meghívott több ezer vendég és nyolcszáz újságíró üdvrivalgását az elborzadt döbbenet csendje váltotta fel. A vizsgálatok megállapították, hogy a katasztrófát a hordozórakétának valószínűleg a szokatlanul erős hidegtől szivárgó üzemanyagtartálya okozta, belobbantva a hajtóerőként szolgáló folyékony hidrogént. Az amerikai űrhajózási hivatal, a NASA kétéves szünetet rendelt az 1982-ben útnak indított űrrepülőgép-programban, hogy a tüzetes vizsgálatok elvégzése után elvégezzék a szükségesnek ítélt biztonsági változtatásokat. A tragédia a szó szoros értelmében megrendítette a NASA tudósainak szakmai hitét, hiszen addig váltig hajtogatták, hogy repülés közbeni katasztrófa bekövetkeztének az esélye csupán egy a százezerhez. A hordozórakétán több mint száznegyvenöt, az üzemanyagtartályon nyolc, az űrrepülőgépen kétszázharminc különböző, a biztonság erősítését szolgáló módosítást hajtottak végre. A költségek meghaladták az ötmilliárd dollárt. És a magabiztos ábrándból felocsúdva, a túlzott önhitet felváltotta a kockázatok őszinte felmérése. Challenger tragédiája óta a három űrrepülőgép - az Atlantis, a Discovery és az Endeavour - összesen negyvenkilenc küldetést teljesített. És a hatvanötmilliárd dollárt érő, egyre öregedő flottára még legalább ugyannyi munka vár: gyakorlatilag nélkülözhetetlenek lesznek a tervek szerint 2002-ben felavatandó Alpha nemzetközi űrbázis - az amerikai kormányzat egyik dédelgetett álma - építési munkálatainál, és még utána is jó ideig, amíg az újabb, a korszerűbb "égijárművek" át nem veszik a helyüket. A NASA úgy gondolja, hogy talán 2012 táján vehetnek végleg búcsút a sokat próbált, akkorra már csaknem félévszázados tervezésű űrrepülőgép-flottától. PARTRA VETŐDÖTT CHALLENGER-DARABOK (Magyar Hírlap 1996-12-19) (MTI) Csaknem tizenegy évvel a Challenger felrobbanása után az Atlanti-óceán partra mosta az amerikai űrrepülőgép két hatalmas darabját. A kétszer három méteres, kagylókkal borított szárnyrészekre egy sétáló akadt rá a homokpadon, nem messze a Kennedy Űrközpont telephelyétől. A Challenger 1986. január 28-án, délelőtt tizenegy órakor indult el végzetes útjára. Hetvenhárom másodperccel a start után az űrrepülőgép felrobbant, és az indítást figyelemmel kísérők elborzadására három részre szakadt. Az űrrepülőgép roncsai hatalmas területen szóródtak szét az Atlanti-óceán fölött. A CHALLENGER-UTASOK HALÁLTUSÁJA - TÚLÉLTÉK A ROBBANÁST (Magyar Hírlap 1997-01-16) MTI Egy új elmélet szerint a Challenger űrrepülőgép személyzete nem lelte rögtön halálát, amikor - másodpercekkel a felszállás után - felrobbant az űrjármű. A kabint épségben hagyta a robbanás, s a hét asztronauta életben maradt, legalább amíg az űrsikló maradéka be nem csapódott az Atlanti-óceánba - állította kedden Jay Barbree újságíró az amerikai NBC televízióban, az 1986. január 28-án történt űrhajós-tragédiát feldolgozó hatrészes sorozat első részében. Szakértők megállapításaira, a vizsgálat új elemeire hivatkozva bizonygatta: az űrhajósok átélték a két és háromnegyed percig tartó zuhanást, s közben kétségbeesetten küzdhettek életükért. Valószínűleg sose fogjuk megtudni, pontosan mikor hogyan érte őket a halál, de a józan ész azt mondatja velem, hogy zuhanás közben még éltek és eszméletüknél voltak - hangoztatta Barbree. Az AFP, amely e tv-műsorról beszámolt, Barbree egyetlen érvét idézi csak ismertetőjében: állítólag bebizonyosodott, hogy az egyik asztronauta zuhanás közben bekapcsolta a tartalék oxigénellátást. Barbree feltevése egyébként nem ellentétes a NASA amerikai űrhajózási hivatal jelentésével, csak konkrétabb annál. Az újságíró elmélete inkább csak a közhiedelmet cáfolja. A NASA sem tudta ugyanis pontosan meghatározni az űrhajós-tragédia körülményeit. A CHALLENGER KÍSÉRTETE - AZ INDÍTÓ NEM TUDTA, HOGY NEM SZABAD... (Magyar Hírlap 1997-01-30) Tizenegy évvel ezelőtt robbant fel az amerikaiak Challenger nevű űrrepülőgépe, amelynek kabinjaiban hét űrhajós vesztette életét. Ma már ezredmásodperc pontossággal ismerjük e tragikus esemény történetét. Az esemény évfordulós felidézését aktuálissá teszi, hogy még mindig kísért a Challenger: nemrég az egyik floridai strandon megtalálták at űrrepülőgép partra vetett törzsféklapját. 1986. január 28-án amerikai keleti parti idő (EST) szerint 11 óra 38 perc 0,010 másodperckor a floridai Kennedy űrrepülőtérről lassan emelkedni kezdett az amerikai űrszállító-rendszer (STS). A tizedik útjára induló, mintegy 100 tonnás Challenger űrrepülőgép pilótafülkéjében négy, lakókabinjában három űrhajós az ülésbe beszíjazva megkezdte az 51-L számú űrkísérletét, amely nagyon hamar véget ért. Pályára akarták helyezni a TDRSS-2 adatgyűjtő műholdat, valamint a Halley-üstököst vizsgáló csillagászati platformot. Azt tervezték, hogy a repülés során megközelítik, befogják és a Földre visszahozzák az LDEF jelű óriás műholdat, amely már majdnem két éve keringett pályáján. A program egyik különlegessége lett volna egy úgynevezett laikus űrhajós, Christa McAuliffe tanárnő űrrepülése. Látszólag a felszállás rendben zajlott, ám a 73. másodpercben, 14 kilométer magasságban, óriási villanással szétrobbant az egész űrszállítórendszer. A felszállásról készült filmek, videók és az STS-ről folyamatosan vett telemetriai adatok utólagos analíziséből kiderült, hogy már a startnál mutatkoztak problémák, de nem figyeltek fel rájuk az irányítók. Az indulás utáni 0,7 másodpercben a jobboldali szilárd hajtóanyagú gyorsítófokozat oldalából szürke füst szivárgott, s egyre inkább elsötétült, majd az 58,8. másodpercben narancsvörös lángnyelvek csaptak ki. A 64,66 másodperctől szivárogni kezdett a hidrogén a nagy hajtóanyag-tartályból, s a 64,71 másodpercben a Challenger és a tartály között egyre erősebben világító égési folt jelent meg, amely növekvő, fényes glóriaként szétterjedt az űrrepülőgép egész felületén. De még folyamatosan emelkedett az űrrepülőgép. A 72. másodperc után azonban drámai gyorsasággal bekövetkezett a tragédia: 73,226 másodperckor az összefolyó hidrogén és oxigén felrobbant. Florida partjaitól 32 kilométerre, az Alanti-óceán felett 14 020 méter magasságban darabokra tört a hajtóanyag-tartály és az űrrepülőgép, de a két oldalsó gyorsítófokozat - mintha leválasztották volna őket - sértetlenül emelkedett tovább. Később az idő előtt szabaddá vált gyorsítórakéták a szárazföld felé vették útjukat. Ekkor a beépített önmegsemmisítő rendszert felhasználva, távirányítással felrobbantották őket. Amikor, a nagy robbanás hatására a Challenger elszabadult a tartálytól, az orr-részben is felrobbant a helyzetszabályozó hajtóművek hajtóanyaga, ezért az űrrepülőgép darabokra esett szét, és zuhanni kezdett az óceánba. Az űrkabin egyben csapódott be a tengerbe, mégpedig fantasztikus, óránkénti 3214 kilométeres sebességgel. A floridai Challenger-lelet után megerősödött az a vélemény, hogy az óceánba történő becsapódáskor még életben volt néhány űrutas. Az Amerikai Űrhajózási Hivatal (a NASA) az űrhajósok halálának pillanatára vonatkozóan a személyiségi jogokra való hivatkozással nem tett közzé hivatalos kommünikét. A vizsgálatok kiderítették, hogy a baj okozója az egyik, oldalsó szilárd hajtóanyagú gyorsítófokozat két része közötti szigetelő gyűrű volt. Arról van szó, hogy ezt a 45 méter hosszú, hengeres rakétafokozatot több részből állítják össze. Ez az újrafelhasználás során megkönnyíti a szilárdhajtóanyag bepréselését az egyes, kisebb méretű hengerekbe. Az egymáshoz csatlakoztatott fémrészek között két szigetelő gumigyűrűt helyeztek el, nehogy az illesztésnél oldalra történjen a kiégés, ami problémákat okozhat. A gumigyűrűk azonban 0 fok alatti hőmérsékleten nem jól szigetelnek. A tragédiát tehát az idézte elő, hogy a Challenger startja előtti hajnalon fagypont alatti hőmérséklet volt az indítóhelyen, reggel még jégcsapok lógtak a fémrudakon. Sajnos az indítást vezénylő szakember nem tudott a hőmérsékletre vonatkozó korlátozásról, ezért engedélyezte a startot. Horváth András