The best defence against the atom bomb is not to be there when it goes off. Az atombomba ellen úgy védekezhetünk a legjobban, ha nem vagyunk ott, amikor felrobban. (The British Army Journal) ÚT AZ ATOMBOMBÁHOZ (Magyar Hírlap 1995-08-03) 1919: Ernest Rutherford Oxfordban megállapítja, hogy a korábban egységnek vélt atom középpontjában atommag van. 1920-1927: Max Planck és Einstein számításai kimutatják, hogy az atommag belső stabilitásának megbontásakor rendkívül nagy magenergia szabadulhat fel. 1932 ősze: A francia Curie házaspár felfedezi a mesterséges radioaktivitást. 1934-35: Enrico Fermi előbb Rómában majd Chicagóban továbbfejleszti az atommag-kutatást. 1938. karácsony: Otto Hahn és Fritz Strassmann Berlinben felfedezi, hogy ha a 238-as atomsúlyú urániumot neutronokkal bombázzák, akkor az uránatommag kettéhasad. Lise Meitner, Hahn tanársegédje, aki zsidó származása miatt Koppenhágába menekült, megállapítja, hogy a hasadás közben erős energiaimpulzusok keletkeznek. 1939. január 16.: Niels Bohr a koppenhágai kutatási eredményeket magával viszi egy amerikai kongresszusra, ahol találkozik Fermivel. Megfogalmazzák: az urán-238 magjának hasadásakor szabad neutronok is keletkeznek, amelyek további uránatommagokat képesek szétrombolni. Ez a "láncreakció" elve, amelynek során robbanásszerűen több millió kilowattóra energia mobilizálódik. 1939. augusztus 2.: Két emigráns magyar tudós, Szilárd Leó és Teller Ede felkeresi Einsteint. Tárgyalásuk eredményeként Einstein levelet ír Roosevelt amerikai elnöknek: "A nácik atombombája ellen csak úgy tudnak védekezni, ha Önök előbb készítik el a bombát, mint a németek." 1940. február: A berlini Vilmos Császár Fizikai Kutatóintézetet a Wehrmacht főparancsnoksága alá rendelik, és minden kísérletet birodalmi titokká nyilvánítanak. Ekkor Otto Hahn és munkatársai előbbre tartanak magfizikai kutatásokban, mint a szövetségesek, de eszközeik szegényesek. Az USA-ban már tucatnyi elemirészecske-gyorsításra szolgáló óriás ciklotron működik, míg az egyetlen német ciklotront majd csak 1944-re fogják felépíteni. 1940. szeptember: Az USA Nemzetvédelmi Kutatások Tanácsa megkezdi az atombomba munkálatait, beindul a Manhattan Districtnek nevezett program. Tudományos vezetője Robert Oppenheimer, katonai parancsnoka Groves tábornok. (Jellemző, hogy 1940-ben a Manhattan költségvetése csak 40 ezer dollár, 1945-ben már 2 milliárd dollár.) 1941. január-március: A németeknek nagy nehézséget okoz hogy ciklotron nélkül miként különítsék el azurán-235-öt a természetes fémurántól. Elhatározzák, hogy a láncreakció felerősítésére úgynevezett nehézvizet fognak használni. A világ legnagyobb nehézvízüzeme a Norsk Hydro a megszállt Norvégiában a németeknek dolgozik. 1942. március: A németek - Döppel és Heisenberg - nehézvízzel töltött atommáglyájukkal megközelítik a láncreakcióhoz szükséges kritikus állapotot. 1942 június: Chicagóban Fermi grafitmoderátorral működő berendezése is eléri ugyanezt a teljesítményt. 1942. június 6.: Himmler elnökletével tanácskoznak a németek. Rendkívül költségesnek, ugyanakkor "bizonytalan kimenetelűnek" mondják ki az atombomba-kísérleteket. A hadiipar más ágazatai javára "mérséklik" az atomkísérleteket. 1942. december 2.: Fermi chicagói atommáglyája 0,5 watt teljesítménnyel működni kezd. 1943. február: Az Oppenheimer és Groves táborok vezette kutatócsoport titkos kísérleti telepre az új-mexikói Los Alamosba költözik. Itt dolgozik "karanténban" az amerikai Compton, Bacher és Allison, az angol Chadwick, a magyar Teller, a Németországból emigrált Bethe, a svájci Félix Bloch. 1943 telén egy brit kommandó a megszállt Koppenhágából Amerikába szökteti a század egyik legkiválóbb magfizikusát, Niels Bohrt. 1943. február 23.: Egy angol diverzáns csoport súlyosan megrongálja a Norsk Hydro nehézvízgyárat. 1944. január: Hitler parancsára ismét felgyorsítják a német atomkísérleteket. 1944. február: Szőnyegbombázás pusztítja el a berlini Vilmos Császár Intézetet. A részben éppen maradt atommáglyát áttelepítik egy, az Alpokban lévő várkastély pincéjébe. Az atommáglya itt 1945 januárjában közel-kritikus teljesítményt ér el, de továbbiakhoz nincs nyersanyag. 1945. április 22.: az amerikaiak különleges egysége munka közben tartóztatja le az atommáglyán dolgozó német kutatócsoportot. 1945. június 16., hajnali 5 óra: az alamogordói sivatagban felrobbantják az első kísérleti atombombát. Még aznap - a potsdami háromhatalmi konferencia nyitónapján - Truman elnök és Churchill miniszterelnök megkapja a kódolt üzenetet: "a kisbabák rendben megszülettek". 1945. július 26.: Potsdamból Truman, Churchill, a hozzájuk táviratban csatlakozó kínai kormány fegyverletételre szólítják fel Japánt. A japán kormány másnap kategorikus nemet mond. 1945. július 24.: Szilárd Leó Teller Edéhez írt levelében javasolja, hogy a bombát ne vessék be, hanem elrettentésül mutassák be a japánoknak egy lakatlan szigeten. Stimson hadügyminiszter, Byrnes külügyminiszter és Marshall tábornok vezérkari főnök Openheimerrel összhangban elvetik a tervet. Marshall tábornok és King admirális szerint a bomba nélkül egy hagyományos japán partraszállás legkevesebb 1 millió amerikai és brit katona s legalább ugyanannyi japán életébe kerülne. 1945. augusztus 2.: Truman elnök Potsdamból hazafelé tartva az Augusta cirkálóról kiadja a parancsot a bomba ledobására. 1945. augusztus 3.: Arnold tárbornok, az USA-légierő főparancsnoka elrendeli a különleges rendeltetésű 20. amerikai légiflotta bevetését. A két bombát csendes-óceáni Tinian-sziget támaszpontján szerelik össze. 1945. augusztus 6.: A Paul Tibbets ezredes által vezetett B-29-es repülőerőd helyi idő szerint 9 óra 15 perckor ledobja Hirosimára a világtörténelem első atombombáját. Good results (jó eredmény), felülmúlja a várakozást - rögzíti Ferebee őrnagy bombázótiszt a fedélzeti naplóban. A japán hadvezetés csak a második - augusztus 8-án Nagaszakira ledobott - atombomba után hajlandó kapitulálni. (A kronológiát Szász István készítette.) ATOMFEGYVEREK ÉS HATÁSUK (Dimenzió 6., 1996-05-22) "Valóban, minden japánnak el kellene jönnie megnézni az emléktáblát - de akkor minden embernek el kellene jönni és megnézni Hiroshimát". Ezeket a szavakat a Kínáról szóló előadáson hallottam. Nem tartozott szorosan a témához, mégis az eszembe véstem, és akkor bizonyosodott meg bennem, hogy megírom a dolgozatot. Mielőtt azonban rátérnék magára a témára, egy-két fontos dolgot és érdekességet meg kell említeni. Röntgen, Becauerel, a Curie házaspár, Thomson, Hess, Wilson, Glaser, Fermi - csak néhány név azok közül a tudósok közül, akik a radioaktiv sugárzás kutatásának szentelték - és áldozták életüket. A radioaktiv vagy ionizáló sugarakat a XIX. században fedezték fel, de az ilyen irányú kutatások még napjainkban is folynak. Sokféle ionizáló sugarat ismerünk (béta-, alfa-, gamma-, proton-, neutron-, mezonsugárzás), de a legnagyobb teljesítményű sugárforrás az uránmagba zárt energia felszabadítása. Az urán hasadásának kulcsa a neutron, erre majd még visszatérek. Érdekesség, hogy az első atomreaktor születésétől (1942. december 2., Chicago) számíthatjuk az atomkor kezdetét. Két német tudós, Hahn és Strassman nevéhez fűződik az urán hasadásának felfedezése. Megállapították (és persze kipróbálták), hogy egy neutron hatására az uránatom magja két, hasonló tömegű részre szakad. A hasadás folyamán újabb neutronok is keletkeznek, ami láncreakcióban az egész uránmennyiség hasadását okozhatja. Ehhez a felfedezéshez írható még - a két németen kivül - Fermi, Bohr, Szilárd Leó és Wigner Ernő neve is. A sikeres eredmények után azonban keltévált az atomenergia felhasználására történő további kutatások iránya. A békés és a pusztító hatás közül az emberiség legelőször a pusztítóerőt ismerhette meg. A két legelső atombombában urán-235 és plutónium volt. Ugy szerkesztették meg, hogy a robbanótöltettel egymásnak lőtt, a kritikus méretnél (vagyis 20 kg-nál) kisebb urán-, illetve plutoniumtömbök annyi ideig együtt maradtak, hogy ez alatt az idő alatt a hasadóanyag túlnyomó része széthasadt, s ezzel biztosította az energiafelszabadulást Ez húszmillió fok hőmérséklettel, erős gamma- és neutron sugárzással, és nagy mennyiségű radioaktiv hasadvány légkörbe kerülésével járt együtt. Az atombomba feltalálása után megindult az ennél is pusztítóbb fegyverek utáni kutatás. Az egyik ilyen a hidrogénbomba, amelynek ereje korlátlanul növelhető, s amit elsősorban a magyar származású Teller Edének "köszönhetünk". Azt szokták mondani, hogy legyünk büszkék a külhonba szakadt hazánkfiaira, akik öregbítik kis országunk hírét-nevét. Hát őrá én egyáltalán nem vagyok büszke, sőt, szégyellem, hogy ő is honfitársamnak mondhatja magát! A sors iróniája, hogy a hidrogénbombát, vagy más nevén a fúziós bombát már ismerjük, viszont a fúziós erőmű még csak a távoli jövő zenéje. Sajnos "hatékony" fegyver még a neutronbomba, amit a szakirodalom "fokozott sugárhatású fegyverként" emleget. Ennek az a magyarázata, hogy a sugárhatása halálos, viszont a romboló hatása viszonylag kicsi. Ez annyit jelent, hogy a városok megmaradnak, "csak" az élőlények pusztulnak el. Így aztán eljuthatunk egy XX. századi Pompei-hez! Az atomfegyverek hatása a környezetre és az emberekre is nagyon veszélyes. A sugárhatás károsítja a bőrt, a vérképző szerveket, az emésztőrendszert és más létfontosságú szerveket is. Még veszélyesebb a genetikai hatás, mert a tünetek nagy időkésessel is jelentkezhetnek, tehát lehet, hogy "csak" az utódoknál lelhető fel valamiféle kóros elváltozás. A kis sugáradagnál a lappangási idő igen hosszú, s ilyen esetekben a leggyakoribb tünet: a rák. A föld anyagai közül a kálium - ami szervezetünkben is megtalálható -, a légkörben a talajból származó radon és toron alkotja a radioaktivitás nagy részét. A természetben is van három radioaktiv sor: a tórium-, az urán- és az aktinium sor. Az emberi testben a kálium és a testünket alkotó víz kis része is radioaktív; a hidrogén radioaktív izotópja, a tricium, valamint a szén egyik, C-14-es izotópja. Ezek azonban kis mennyiségű sugárzások, illetve radioaktív anyagok, nem veszélyeztetik az embert és környezetét. Lényeges kérdés, hogy mitől függ az ember által kapott sugárzás? Először is: függ a magasságtól, tehát minél magasabbra megyünk (a levegő kevesebb), annál több dózist kapunk a kozmikus sugárzástól. Másod- (de nem utolsó-)sorban függ a talaj aktivitásától, tehát hogy milyen kőzet elmállásból keletkezett. A mélységi kőzetek aktivitása jóval nagyobb az üledékes kőzetekénél. Felmerül az a kérdés, hogyan kaphat az ember radioaktiv sugárzást? A már említett atomfegyvereken kívül egy-egy atomreaktor katasztrófája során is károsodhat a környezet. A robbanások, robbantások tűzvihart hoznak létre, a forró levegő eljut a magaslégkörbe, ahol aztán a radioaktivitás szétoszlik, és eljut a Föld minden pontjára. Ez a lassan allászálló radioaktiv sugárzás évekig, sőt, évtizedekig mérhető! A tenger alatti robbantások helyén az élővilág teljesen elpusztul, erre példa a Bikini-korallzátony. Mostanában egyre többet hallunk a környezetvédelemről az egészséges életmódról, előkerült Rousseau jelmondata is: "Vissza a természethez!" Azt hiszem, mindenki nagyon szívesen a zászlajára tűzné ezeket a szavakat, de nem egészen mindegy, hogy a természet érintetlen-e, avagy az emberiség esztelenségei már rányomták bélyegét erre is. Varga Krisztina III. a. Pécsi Művészeti Szakközépiskola ATOMCSENDESEN (HVG 1996-06-12) Van egy jó hírem, meg egy rossz. A jó, hogy a kínaiak bejelentették: már csak egy atomrobbantási kísérletet hajtanak végre, s aztán örökre felhagynak vele. A rossz, hogy ezt azért teszik, mert befejezték atomfegyvereik új generációjának kifejlesztését. A jó hír értékét (csakúgy, mint néhány hónappal korábban a franciák esetében) jócskán lerontja tehát, hogy azt hagyják abba, amit feleslegesnek tartanak folytatni. Így is örvendetes persze a döntés, végre teljessé válhat az atomcsend. A kezdetektől mostanáig több mint kétezer kísérleti nukleáris robbantást hajtottak végre a Földön. A legtöbbet – ezren fölül – az amerikaiak. A szovjetek több mint hétszázat, a franciák kétszáznál többet, az angolok és a kínaiak negyvennégyet. 1963-ig háromszázhatvanat a légkörben hajtottak végre, olyan nukleáris szennyeződést okozva, amely még e fegyverek tulajdonosait is elgondolkoztatta, és jelentősen hozzájárult a kísérletek elleni közhangulat kialakulásához. Az utca emberének meggyőződése volt az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején, hogy az atomkísérletek döntő szerepet játszottak az időjárás kedvezőtlen változásaiban. A szakértők cáfolták ezt, kimutatva, hogy a robbanások ereje egyetlen orkánénak csak század- vagy akár ezredrésze. Hogy mégsem lehettek annyira biztosak ebben, bizonyítja igyekezetük a felszín alá költöztetésre. A döntő fordulatot az atomcsendszerződés megkötése jelentette, amelyet 1963-ban Moszkvában írt alá Andrej Gromiko szovjet, Dean Rusk amerikai és Lord Home angol külügyminiszter. Vállalták, hogy nem hajtanak végre olyan robbantást, amely joghatóságuk vagy ellenőrzésük alá tartozó területen kívül radioaktív szennyeződést okozhat. A tilalom a légkörben, a világűrben, vagy a víz alatt végrehajtott kísérletekre vonatkozott, az úgynevezett zárt föld alatti robbantásokra nem. A környezetvédők állításaival ellentétben e föld alatti atomrobbantások nem jelentenek gyakorlatilag veszélyt a környezetre. Bár a szovjet hadsereg nem az ökológia iránti mélységes tiszteletéről volt híres, s háromszáztizennyolc kísérleti robbantása közül százhúsz esetben törtek a felszínre különböző gázok, radioaktív szennyeződések egyszer sem. Noha az atomcsendszerződés korlátozott volt, Kína és Franciaország ráadásul nem is csatlakozott hozzá. Mitterrand francia államfő 1992-ben felfüggesztette a kísérleteket, Jacques Chirac azonban 1995-ben újra kezdte, de egy kísérletsorozat végrehajtása után bejelentette: a franciák csatlakoznak az atomcsendhez. A mostani robbantás előtt Kína is közölte ugyanezt. Bár az eredeti szerződés nem tiltotta a föld alatti kísérleteket, megszüntetésükről 1977-ben megkezdődtek a tárgyalások. Jóval később, csak 1991 szeptemberében jelentette be aztán Mihail Gorbacsov a szovjet kísérletek felfüggesztését, s akkor csatlakozott hozzá Washington is. Ennek alapján, valamint a francia és a mostani kínai bejelentés nyomán reális lehetőség nyílt arra, hogy talán már szeptemberben megkössék az atomcsendszerződés utódát, az átfogó tilalmi szerződést. A tárgyalások Genfben folynak. Kezdetben az angolok és a franciák "kivételes körülmények" esetén lehetővé akarták tenni a kísérletek felújítását, az amerikaiak a kishatóerejű fegyverkísérleteket szerették volna még tíz évre felmenteni a tilalom alól, Kína pedig ragaszkodott a "békés célú nukleáris robbantások" további engedélyezéséhez. A nyugati hatalmak végül feladták követeléseiket, amelyek értelmetlenné tették volna az egyezményt, Peking azonban kitartott. A mostani bejelentéséig. A teljes betiltás tehát küszöbön áll, s ezzel kétségtelenül jelentős veszélyforrástól szabadul meg a világ. Vannak azonban, akiknek a jó sem elég jó. A Greenpeace aktivistái például követelik, hogy tiltsák be a szimulációs komputerkísérleteket is. Ez azonban gyakorlatilag megvalósíthatatlan, hiszen a tilalom betartását képtelenség volna ellenőrizni. A követelés célja viszont érthető: az atomhatalmak már olyan új generáció kifejlesztésén dolgoznak, amelyhez elégséges a laboratóriumi kísérlet és a számítógépes szimuláció. Segítségükkel a korábbiaknál sokkal kisebb rombolóerejű fegyverek hozhatók létre. Talán furcsa, de ezekkel közelebb kerül egy atomháború veszélye, mint a korábbi bombákkal. Azok ugyanis tömegpusztító fegyverek, nagyvárosnyi területeket változtatnának hamuvá, kiváltva természetesen a hasonló visszacsapást. A harctéren, az ellenséges katonák és haditechnika megsemmisítésére nem használhatók fel. Ha azonban olyan atomfegyverek vethetők be, amelyek ereje "csupán" néhány szőnyegbombázásénak felel meg, de annál olcsóbb és egyszerűbb, megnő a kísértés felhasználásukra. A távlatok tehát félelmetesek, de a fegyverek, amelyek egyszer megteremtődtek, örökre velünk maradnak. Az atombombákat akár nagyok, akár kicsik, már nem tudjuk eltüntetni. Csak örülhetünk mindenfajta korlátozásuknak, még akkor is, ha tudjuk, hogy – csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja –, a tudományos boszorkánykonyhákban készülőben vannak a még újabb fegyverek. Barabás T. János AZ ATOMBOMBA-KÍSÉRLETEK ÁRA (Magyar Hírlap 1997-11-04) A hidegháború éveiben az USA-ban is készültek a harmadik világháborúra, és ennek érdekében mindent megtettek fegyverzetük fejlesztése érdekében. Így a Nevada sivatagban rendszeresen végeztek atombomba-kísérleteket, amelyek növelték a légkörbe, majd onnan a földre kerülő sugárzó anyagok mennyiségét. Az USA-ban '97. október 1-jén tették közzé a becslést az USA lakosságának rákos betegséggyakoriságáról, amiért ez az extrasugárzás lehet felelős. Az '50-es, '60-as években végzett atomkísérletek idején az akkor még 48 államban 160 millióan éltek. A légköri sugárszennyeződés miatt a radioaktív jód révén 2 sugáregység (ún. rad) többlet érte a lakosságot, és ennek elsősorban a pajzsmirigyre lehetett hatása. Ez a két sugáregység sokkal nagyobb, mint az embereket a természetes radioaktivitás miatt érő 0,1 sugáregység. A pajzsmirigybetegségek kórismézése érdekében végzett izotópvizsgálatok során 0.4-4.0 sugáregység éri a pajzsmirigyet.Természetesen az embereket ért extrasugárzás mértéke attól is függött, hogy hol laktak. A Nevada sivatagból a szél elsősorban déli irányba vitte a légkörbe kerülő sugárszennyeződést, és így e területeken 9-16 sugáregység is érhette az embereket. Fontos az életkor is, mivel a gyermekek sokkal inkább veszélyeztetettek (ezt a csernobili tapasztalatok is igazolják). Egyrészt kisebb a pajzsmirigyük, tehát relatíve több sugárzás esik egy-egy szövetegységre. Ezen kívül a fejlődő szervezetben a sejtosztódás is fokozott, ami újra csak növeli érzékenységüket. Másrészt a 3 hónapos és 5 éves kor közötti gyerekek sokkal több tejet fogyasztanak, és a radioaktív jód elsősorban ennek révén került szervezetükbe. Így e gyerekek pajzsmirigyét 3-7-szer több sugárzás érhette, mint a felnőttekét.A most október elején közzétett jelentés szerint az USA-ban végzett kísérleti atomrobbantások miatt minimum 10.000, maximum 70.000 pajzsmirigyrákkal kell számolni az Amerikai Egyesült Államok lakosságában. A többség azok közül kerül ki, akik akkor 15 év alatt voltak, 75%-uk pedig az akkor 5 év alatti gyerekek felnőttkorában várható. A jelentés szerint e betegek 70%-át még nem kórismézték (ami meglepő, mivel a pajzsmirigyrák lappangási ideje 5-20 év). A rák e típusa korai diagnózis után csaknem mindig megfelelően kezelhető, tehát az élet elvesztésétől általában nem kell tartani. Hazánkban is ismertek hasonló jellegű számítások, elsősorban a volt Szovjetunió területén végzett atombomba-robbantások késői következményeit illetően. Tudomásom szerint az USA-éhoz hasonló hivatalos jelentés kiadására azonban nem került sor. Magunk a WHO és az UK Sugárvédelmi Intézetének megbízásából a kísérleti atomrobbantásoknak a kromoszómarendellenességre visszavezethető Down-kór előfordulására gyakorolt esetleges hatását vizsgáljuk. Dr. Czeizel Endre ISZLÁMÁBÁD TÖBBET VESZÍT (Magyar Hírlap 1998-06-02) Nukleáris konfliktus veszélye fenyegeti Indiát és Pakisztánt Ha szavakkal ölni lehetne, Indiában és Pakisztánban már régen nem lenne élő ember. De lehet, hogy egyébként sem sokáig lesz: a két, ötven éve rivalizáló szomszéd vár az elmúlt hetekben küszöbországból deklarált atomhatalommá vált, így a hagyományos fegyverekkel vívott háború helyett most már nukleáris katasztrófa veszélye fenyegeti a szubkontinenst. Tavaly volt ötven éve, hogy India és Pakisztán megszabadult a közös brit gyarmati uralom alól, és független ország lett. Már maga a válás sem volt könnyű és vértelen, hiszen 15 millió hindut, illetve muzulmánt űztek el otthonából vagy maguk menekültek a mészárlások elől, amelyekben egymillió ember vesztette életét. Pakisztánt eleve a muzulmánok országának szánták, uralmuk vége felé ugyanis a britek is elfogadták az Aga Kán vezetésével 1906-ban megalakult Muzulmán Liga érvelését. Eszerint a moszlimok nem vallási kisebbség Indiában, hanem külön nemzet, amelynek saját állam jár. Megkapták: az egykori koronagyarmat vallási alapon történő felosztásával 1947. augusztus 14-én létrejött Pakisztán, két, egymástól 1700 kilométerre eső országrészből, Kelet- és Nyugat-Pakisztánból. (Utóbbiból lett az 1971-es polgárháború után Banglades.) Csakhogy India megtartotta a muzulmán többségű Kasmír kétharmadát (a maradékon Pakisztán és Kína osztozik), s ezzel fél évszázada nem szűnő ellenségeskedést, kölcsönös gyanakvást és vádaskodást, háborúk és fegyveres konfliktusok sorozatát, a két ország anyagi erejét messze meghaladó fegyverkezési versenyt indított el. India a világ legnépesebb demokráciája, lakosainak száma szakértők becslése szerint a következő évezred első felében meghaladja Kínáét. Már méreteinél fogva sem csoda, hogy megszületése óta legalábbis regionális, de inkább világhatalmi státusra áhítozik: a hidegháború éveiben Jugoszlávia mellett az el nem kötelezett mozgalom vezetője volt, a bipoláris világrend felbomlása óta pedig azon buzgólkodik, hogy bekerüljön az ENSZ megreformált és kibővített Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közé. Az elitklub pillanatnyilag éppen abból az öt államból áll, amelyek májusig másban is egyedülinek számítottak: addig csak az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína volt deklarált atomhatalom. Május 11-én azonban India is azzá vált, s egy percig nem volt kétséges, hogy példáját hamarosan követi Pakisztán. Iszlámábád ugyanis mindig kínosan vigyázott arra, hogy soha semmiben ne maradjon le Újdelhi mögött - kerül amibe kerül. "Ha kell, a pakisztániak füvet fognak enni, de az ország atomhatalom lesz" - mondta állítólag a később kivégzett kormányfő, Zulfikar Ali Bhutto, amikor 1974-ben megtudta, hogy India végrehajtotta első nukleáris kísérletét. A rosszul értelmezett nacionalizmus, nemzeti önbecsülés most arra kényszerítette Iszlámábádot, hogy a józan észt, a racionális számítást félretéve végrehajtsa saját robbantásait, sőt, azért is eggyel többet, mint az indiaiak. Pedig a gazdasági szakértők otthon és külföldön figyelmeztették a pakisztáni vezetőket, hogy ezzel nemzeti katasztrófát idézhetnek elő. Az ország gazdasága ugyanis sokkal gyengébb az indiainál, és jobban ki van szolgáltatva a külföldi partnereknek, tehát jóval nagyobb károkat okoznak neki az óhatatlanul bevezetendő szankciók. Ráadásul Pakisztánnak Japán mellett éppen az Egyesült Államok a legfontosabb kereskedelmi partnere, Bill Clinton elnököt pedig egy 1994-es törvény kötelezi, hogy mérlegelés nélkül büntetőintézkedéseket vezessen be mindazon államok ellen, amelyek nem lévén deklarált atomhatalom, nukleáris kísérletet hajtanak végre. India már, mondhatni, "hozzászokott" az amerikai szankciókhoz, sőt azok még segítettek is az ország fejlődésében. (Az indiai tudósok például saját szuperkomputert fejlesztettek ki, miután Washington megtiltotta az atomfegyverek fejlesztéséhez használható számítógépek eladását Újdelhi számára.) S miután Párizs, Moszkva és London nem volt hajlandó követni az amerikai példát, és Japán, valamint a többi európai állam is csupán a segélyek befagyasztásáról döntött eddig, az új szankciók sem okoznak neki elviselhetetlen terheket. A Far Eastern Economic Review című lap szerint Washington tavaly összesen 140 millió dollárnyi segélyt nyújtott Indiának, s ebből is 90 milliót a mezőgazdasági termelésre adta - ez utóbbi területet pedig nem érintik a szankciók. A Világbank (VB) legnagyobb hitelfelvevője lévén, India számára a nemzetközi pénzügyi szervezetekre nehezedő amerikai nyomás jelent nagyobb problémát. (A VB máris elhalasztotta a döntést egy 856 millió dolláros indiai hitelkérelemről.) A brit Economist című hetilap azonban kiszámította, hogy ha valamennyi hivatalos nemzetközi csatorna bedugul is India előtt, azzal Delhi egy évben mindössze 7 milliárd dollárt veszít - vagyis hazai össztermékének (GDP) mindössze két százalékát. Sokkal rosszabbul jár Pakisztán. Iszlámábádnak idén csupán folyó fizetési mérlege deficitjének finanszírozására 4,5-5 milliárd dollárra van szüksége. Ráadásul míg India 30 milliárd dollárnyi valutatartalékkal rendelkezik, Pakisztánéról ellentmondásosak az adatok 1 és 1,9 milliárd között. - Istenadta lehetőség számunkra az indiai robbantás. Az önmegtartóztatásért cserébe leírathatjuk az ország külföldi hiteleit, és egy csomó gazdasági segítséget kérhetünk - lelkendezett a válaszrobbantás előtt Asszad Sajid, a munkaerő-fejlesztési és kutatási intézet közgazdásza. Ő akkor még nem tudta, amit mi már igen: Iszlámábád nem használta ki az istenadta lehetőséget. Medgyesi Csilla ROBBANTÁS A FÖLD ALATT (Magyar Hírlap 1998-06-02) Az atombomba elkészítése jóval bonyolultabb és költségesebb feladat, mint kipróbálása. A robbantás előkészítés egyszerű. A talajba 800-1000 méter mély aknát fúrnak, ennek aljára bocsátják le a nukleáris eszközt, s vele együtt egy sor olyan műszert, amely - a robbanást követő pillanat tört részéig - információkat közöl. A szerkezethez csatlakoznak az indítókábelek. Az egész üreget kitöltik betonnal, "lefojtják". A technikai nehézségek ezután következnek. A föld alatti atomrobbanás óriási hőfoka megolvasztja a kőzetet, ezért nagyon nagy jelentősége van a talaj, pontosabban a földkéreg adott darabja kiválasztásának. Az explózió üreget váj ki magának a föld alatt, a környező kőréteg megrepedezik, s ha például vízfolyás van a közelben, a radioaktív szennyezés elérheti a felszíni vizeket is. Előfordulhat, hogy a robbanás kilöki a felette lévő talajt, és a szennyezés a légkörbe kerül. A robbanás hatalmas lökéshullámokat kelt, ezek egyrészt "nyíró" jellegűek, másrészt függőleges hullám formájában terjednek tovább. A robbanás erejének mérése a kísérlet kritikus pontja. A módszer alapja a szeizmológiai mérés, amely hosszú ideje a földrengések kutatásának eszköze. A szeizmométereket tömegesen helyezik el a robbantás környezetében. A korszerű és számítógépes adatfeldolgozás képes arra, hogy a műszerek ne csak a mozgás erejét mérjék, hanem megkülönböztessék az atomrobbantást a földrengéstől; a nukleáris robbantás másféle amplitúdójú hullámokat kelt, mint a földrengés. (Még a mai műszerek sem alkalmasak azonban arra, hogy a nagyon távoli földmozgás esetén kimutassák a különbséget.) A földrengések és a föld alatti atomrobbantások helyszínének meghatározása - leegyszerűsítve - a háromszögeléses módszerrel történik. Kialakult a szeizmológiai világháló, amely részben a világ számos helyén mindig 100 méter mélyben elhelyezett műszerekből, részben felszíni megfigyelőeszközökből és a digitális, standardizált szeizmológiai hálózatból áll. Ezek a műszerek a robbantás (földrengés) keltette hullámokat, azok terjedési sebességét, intenzitását, mélységét mérik. A több ponton észlelt adatokat nem is nagyon bonyolult matematikai és geográfiai módszerrel elemzik, s ma már nagy pontossággal határozzák meg a földmozgás (robbanás) helyét, idejét és erősségét. A robbanás erejét egy bevált robbanóanyag (TNT - trinitro-toluol) hatóerejében mérik, illetve ahhoz hasonlítják. F. Gy. HIDEGHÁBORÚS MADÁRIJESZTŐ (Magyar Hírlap 1998-06-02) Az első kísérleti atomrobbantást az Egyesült Államok hajtotta végre 1945. július 16-án az új-mexikói sivatagban, röviddel a Hirosima és Nagaszaki ellen végrehajtott nukleáris támadás előtt. A következő robbantó - a hidegháború koreográfiájának megfelelően - a Szovjetunió volt 1949. augusztus 29-én. A nukleáris fegyverkezés veszélyét felismerve a frissen megalakult Egyesült Nemzetek Szervezete már első közgyűlésén, 1946 januárjában létrehozta az atomenergia-ügyi bizottságot, amelynek feladatául szabták, hogy dolgozzon ki javaslatokat a nukleáris fegyverek eltiltására. Ez az aggodalom azonban nem akadályozta meg a nagyhatalmakat - az USA-t, a Szovjetuniót, Nagy-Britanniát, Franciaországot és Kínát - abban, hogy saját atomfegyvert fejlesszenek ki, illetve folytassák kísérleteiket. Nagy-Britannia 1952. október 3-án, Franciaország 1960. február 13-án, Kína pedig 1964. október 16-án csatlakozott az atomklubhoz egy-egy kísérleti atomteszttel. Közben ezek az országok sorra kipróbálták hidrogénbombáikat is. Az atomfegyver "hidegháborús madárijesztővé", az elrettentés fontos eszközévé vált: az atomklub tagjai ezzel riogatták el a potenciális támadókat, ebben látták az erőegyensúly biztosításának zálogát, illetve ez által érezték kikezdhetetlennek nagyhatalmi státusukat. Valódi atomleszerelés, ami a nukleáris robbanófejek számának tényleges csökkentését eredményezte, csak 1991-ben, a START-1 megállapodás aláírásával kezdődött el. Addig csupán a kísérleti atomrobbantások korlátozásáról és a hordozórakéták leépítéséről születtek megállapodások - mindenekelőtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. A többi atomhatalom legfeljebb önmérsékletet tanúsított, de írásban nem rögzítették szándékukat katonai atomprogramjuk korlátozására. Az első komolyabb lépésre a nukleáris háborúval fenyegető kubai válság békés lezárása után került sor: 1963. augusztus 5-én az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia aláírta a részleges atomcsendegyezményt, amely tilalmat mondott ki a földfelszíni, a légköri, a világűrbeli és a víz alatti kísérleti atomrobbantásokra, s egyedül a föld alatti nukleáris teszteket engedélyezte. Franciaország és Kína nem csatlakozott az egyezményhez. Az atomfegyverek elterjedésének megakadályozására 1968. július 1-jén aláírták az atomsorompó-szerződést, amely 1970. május 5-én lépett életbe. Franciaország és Kína csak 1992-ben csatlakozott ehhez, bár az igazi problémát a Szovjetunió széthullása jelentette a nukleáris csapásmérő eszközök elterjedésében. A rosszul őrzött posztszovjet nukleáris objektumok és a terjedő hasadóanyag-csempészet aggodalomra ad okot, hogy nem csupán államok - mint India és Pakisztán -, de terrorszervezetek is szert tesznek a legveszélyesebb fegyverre. Annak ellenére hogy 1996-ban a nagyhatalmaknak sikerült megállapodniuk az atomtesztek teljes betiltásáról, az atomleszerelés továbbra is vontatottan halad. Az 1993-ban megkötött START-2 megállapodást, amely felére csökkentené az USA és Oroszország atomarzenálját, a duma mindmáig annak ellenére nem ratifikálta, hogy arra Borisz Jelcin elnök személyesen többször ígéretet tett. D. B. HOL VOLT, HOL NEM VOLT (HVG 2000-06-24) Atomtitokrejtély Los Alamosban Egyelőre nem tudni, hanyagság vagy kémtevékenység miatt veszett-e nyoma a Los Alamos-i intézetből két, atomtitkokat tartalmazó merevlemez-meghajtónak. Múlt pénteken a Los Alamos-i nukleáris kutatóintézetben rejtélyes körülmények között előkerültek azok a kényes atomtitkokat tartalmazó merevlemez-meghajtók, amelyek eltűnése miatt az amerikai nukleáris kutatásokat felügyelő energiaügyi minisztérium - s vezetője, Bill Richardson - a törvényhozók és a sajtó össztüzébe került. "Ha odahaza a michigani Menominee városkában a helyi könyvtárból kiviszek egy könyvet, akkor be kell mutatni a tagsági kártyámat, feljegyzik a kölcsönzésemet, s ha lejár a kölcsönzési idő, levélben figyelmeztetnek. Nem csoda, hogy az amerikaiak most nehezen tudják megemészteni, hogy egy kisvárosi könyvtár hatékonyabban képes nyomon követni a Micimackó egy kikölcsönzött példányának a sorsát, mint az ország legnagyobb nukleáris kutatóintézete, a Los Alamos-i azt, hogy hol vannak a legtitkosabb adatok az atomfegyverekről" - füstölgött Bart Stupak michigani demokrata képviselő a múlt héten azon kongresszusi meghallgatások egyikén, amelyeken azt kutatták, miképpen tűnhetett el Los Alamosból két, atomtitkot tartalmazó merevlemez-meghajtó. Az egyenként egy pakli kártya nagyságú winchestereket a Los Alamos-i intézet nukleárisfegyver-fejlesztéssel foglalkozó részlegében, az X-divízióban egy szuperbiztosnak tartott páncélszekrényben tartották. A meghajtókból három pár volt, mindegyik külön aktatáskában, amelyek a nukleáris veszélyhelyzetet elhárító egységhez (NEST) tartoztak. A különlegesen kiképzett csapatnak az a feladata, hogy atomfegyverrel kapcsolatos vagy nukleáris terrorista cselekmény következtében előálló vészhelyzetben ártalmatlanítsák az atomeszközt. Ennek megfelelően a két meghajtón rajta volt az amerikai, brit és francia nukleáris fegyverek technikai hatástalanításának a leírása, továbbá azon orosz atomeszközöké is, amelyekről hírszerzési úton információt szereztek. Az egyik pár meghajtó eltűnését május 7-én észlelték a NEST tagjai, akik azért nyitották ki a páncélszekrényt, hogy az egyik aktatáskát a környéken tomboló tűzvésztől fenyegetett kutatóintézetből biztonságos helyre vigyék. Az intézetben egyébként az első becslések szerint mintegy 300 millió dolláros kárt okoztak a lángok - Los Alamos városában 260 házat perzseltek föl -, amelyek terjedését paradox módon a nemzeti parkokat felügyelő szervezet indította el egy óvatlanul végrehajtott preventív tarlóégetéssel. Mivel a tűzvész miatt le kellett zárni a mintegy 110 négyzetkilométeren elterülő komplexumot is, a páncélszekrényhez legközelebb május 24-én fértek hozzá, s azonnal lázasan keresni kezdték a winchestereket. A közvetlen felelősök azonban csak május 31-én értesítették a kutatóintézet igazgatóját, John Browne-t, noha az előírások szerint a titkos adatok eltűnésének észlelése után nyolc órán belül - azaz már május 7-én - jelentést kellett volna tenniük. Azóta hat, mulasztással vádolt embert függesztettek fel a munkavégzés alól, ellenük már fegyelmi vizsgálat folyik. Browne további egy napot várt a Szövetségi Nyomozó Hivatal (FBI) értesítésével, ám igazi botrány akkor kerekedett a dologból, amikor a múlt hétfőn az amerikai sajtó is megszellőztette az ügyet. Ekkor a politikusok is észbe kaptak. Bill Richardson energiaügyi miniszter - akinek a felügyelete alá tartoznak az atomfegyver-kutatások s így a Los Alamos-i intézet is - a múlt kedden külön elnöki vizsgálat irányításával bízta meg a republikánus Howard Baker exszenátort, valamint a demokrata Lee Hamiltont, a képviselőház külügyi bizottságának volt elnökét. Egy nappal később pedig a szenátus a jelenlévők egyhangú szavazatával nevezte ki John A. Gordont, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatóhelyettesét, a légierő tábornokát az Országos Nukleáris Biztonsági Hivatal (NNSA) élére. E szervezet felállítását tavaly szavazta meg a kongresszus, azt követően, hogy a történetesen az X-divízióban dolgozó, tajvani származású kutatóval, Wen Ho Lee-vel kapcsolatban fölmerült a gyanú, amerikai atomtitkokat adott át a kínaiaknak (HVG, 1999. március 13.). Richardson - féltve a hatáskörét - már a minisztériumától független NNSA létrehozását is ellenezte, Gordon kinevezésének megszavazását pedig párttársai, a demokrata szenátorok halogatták. Richardson azonnal támadások kereszttüzébe került, s amikor az invitáció ellenére nem jelent meg a szenátus hírszerzési bizottságának múlt szerdai meghallgatásán - a helyettesét küldte, mondván, ő több információ birtokában áll kérdezői elé - a testület elnöke, a republikánus Richard Shelby epésen megjegyezte: úgy tűnik, Richardsonnak fontosabb Al Gore elnökválasztási kampányában forgolódnia, mint az, hogy tájékoztatást adjon tárcája mulasztásairól. Mindenesetre e botrány után már nem sok babér terem az energiaügyi miniszternek - aki korábban a Los Alamosnak otthont adó Új-Mexikó állam egyik képviselője volt a kongresszusban -, noha a múlt hétig Gore egyik potenciális alelnökjelöltjeként emlegették. A múlt pénteken aztán váratlanul megkerült a két memóriaegység, ám ez csak még rejtélyesebbé tette az ügyet. Az eltűnt adathordozókra ugyanis a páncélszekrényhez vezető folyosón, egy fénymásológép mögött leltek rá, márpedig a helyszínt előzőleg kétszer is alaposan átfésülték, s akkor semmit sem találtak. Az FBI azonnal bűnügyként kezdte kezelni az esetet, s hazugságvizsgálatnak vetették alá a NEST azon 26 tagját, akik - az adatok frissítése céljából - szabadon hozzáférhettek a winchesterekhez. A Washington Post hétfői száma úgy tudja, a vizsgálat során öten ellentmondásokba keveredtek, egyvalaki pedig megtagadta az együttműködést az FBI-jal, amelynek számítógépes szakemberei azóta is vizsgálják, hogy lemásolta, esetleg manipulálta-e valaki az adathordozókon tárolt információkat. Richardson - akit a vasárnapi televíziós hírmagazinokban szinte sztárvendégnek számító Shelby szenátor lemondásra szólított föl - az eddigi fejleményekre hivatkozva úgy vélte, nem történt kémkedés, "csak" annyi, hogy valamelyik tudós elfelejtette a széfbe visszatenni a winchestereket, s most a bűnügyi eljárástól és munkahelye elvesztésétől tartva megpróbálja kapkodva helyrehozni a hibát. Az ügyben az FBI, az energiaügyi minisztérium és az elnöki különbizottság mellett az University of California is vizsgálódik, amely a tárca megbízásából öt évtizede - a kaliforniai livermore-i atomkutató-intézet mellett - a Los Alamos-i létesítményt működteti. Az egyetemből azonban könnyen bűnbak lehet, hiszen Richardson a hét végén fölvetette, hogy a két kutatóintézet irányításáról szóló, 2002-ig érvényes szerződést a biztonsági hiányosságok miatt fölbontja. Az amerikai lapok azonban megjegyezték, hogy a nukleáris kutatásokban részt vevő tudósok, valamint a programok felügyeletét ellátó katonák viszonya az atombombát eredményező Manhattan-projekt ideje óta mindig is feszült volt, többek között, mert eltért a véleményük a tudományos szabadság és a biztonság követelményeinek összeilleszthetőségéről. A mostani botrány azért is kínos, mert éppen a Lee-ügy nyomán rendelték el az amerikai nukleáris kutatóintézetek biztonsági szabályainak szigorítását, de a jelek szerint bőven maradtak még lyukak a rendszeren. A tavaly elbocsátott kutató egy új-mexikói börtönben, magánzárkában vár a tárgyalására, a bíró ugyanis - tekintettel a vád nemzetbiztonságilag érzékeny tartalmára - elutasította óvadék fejében történő szabadlábra helyezését. Lee-t egyébként nem vádolják kémkedéssel, arra ugyanis nem találtak közvetlen bizonyítékot. Ehelyett tavaly decemberben 59 rendbeli titkos anyaggal való visszaélést írtak a számlájára, amiért a 60 éves, magát ártatlannak valló kutató egész hátralévő életét a rács mögött töltheti, ha bűnösnek találják. Egyelőre ugyanis csak az biztos, hogy Lee, munkatársait megtévesztve, a titkos intézeti számítógéprendszerről több év alatt 806 megabyte-nyi adatot töltött le - ez viszont 800 ezer nyomtatott oldallal s az amerikai nukleárisfegyver-program teljes katalógusával egyenlő. Nagy Gábor (New York) EGY BOMBÁZÓ VALLOMÁSAI (HVG 2000-08-19) Augusztus 2-án, pontban negyed 9-kor Hirosimában ismét megszólaltak a harangok, arra emlékezve, hogy e napon 1945-ben a városra ledobott amerikai atombomba egy szemvillanás alatt 70 ezer ember életét oltotta ki, s az épületek több mint 80 százalékát romba döntötte. Három nappal később a pokol megismétlődött Nagaszakiban, s ezt követően augusztus 14-én az Ázsiát lángba borító császári Japán feltétel nélkül kapitulált. A "bombáról" azóta könyvtárnyi irodalom látott napvilágot, így a világsajtó ez év márciusában arról is hírt adott, hogy 81 éves korában elhunyt Thomas Ferebee, a hirosimai atomtámadást végrehajtó híres-hírhedt B-29-es repülőgép, az Enola Gay bombakioldója. Amikor az akcióról mindig készségesen nyilatkozó Ferebeetől azt kérdezték, érez-e bűntudatot, ő rendre tagadóan válaszolt - emlékeztet nekrológjában a londoni The Economist hetilap. A farmercsaládból származó észak-karolinai Ferebee nem született katonának, inkább baseballkarriert dédelgetett. De amikor 1942-ben az USA is belépett a háborúba, behívták. A légierőköz került, majd Angliába irányították, ahol távolsági bombázóként 63 bevetést élt túl, nem utolsósorban kapitányának, egy bizonyos Paul Tibets pilótatudásának köszönhetően. 1944-ben Tibetset elvezényelték: parancsnokai őt választották ki, hogy a szupertitkos Manhattan-program keretében addigra már kifejlesztett atombombát Japán fölé vigye. Ő pedig kipróbált fegyvertársát Ferebeet kérte maga mellé bombakioldónak. Ezek után Ferebeet a küldetésre kiszemelt többi társával együtt a csendes-óceáni front egyik parányi szigetén, a Tinianon készítették fel. Később Ferebee elmondta, hogy bevetésük előtt cianidtablettákat osztottak szét közöttük, mert tudták: a lelőtt szövetséges repülők pilótáit a japánok gyakran lefejezik. Ennek ellenére a legenda szerint Ferebee a Hirosimáig tartó 13 órás repülőút nagy részét átaludta, majd a célpont fölé érve a bombát, úgy, ahogy belé sulykolták a kiképzésen, halálos pontossággal kioldotta. Ferebee élete végéig azt vallotta: a bomba meggyorsította a japánok elleni háború befejezését. Ha ez tovább tartott volna, akkor az még több áldozatba, az amerikai katonák százezreinek életébe került volna. "Mindenki a háború végét kívánta - mondta egyszer -, én is. Morálisan persze Hirosima rettenetes. De ha az ellenség jut elsőként az atomfegyver birtokába, az még szörnyűbb lett volna." A hajdanvolt repülős szemei előtt bizonyára a németek addig ismeretlen, kegyetlen hadviselése, így a brit nagyvárosok elleni légibombázások lebegtek. Vajon a nácik vagy a japánok mit tettek volna, ha ők is tudták volna a láncreakció titkát? E kérdést 55 év óta újból és újból felteszik. Sokan úgy vélekednek: a bombát semmilyen körülmények között nem lett volna szabad bevetni, mondván, Japán már amúgy is hajlandó volt a feltétel nélküli megadásra. Megjegyzendő, hogy nem a hirosimai támadás volt a legpusztítóbb. 1945 márciusában a Tokió ellen végrehajtott "hagyományos" bombázás tűztengerében 83 ezren vesztették életüket. Ám az atombombához fogható tömegpusztító fegyver korábban nem létezett, s ezért is mondják: Hirosima után a világ már nem az, ami előtte volt. SZADDÁMNAK KÉT ATOMBOMBÁJA VAN (Blikk 2001-01-09) BAGDAD - Szaddám Huszein két műkődőképes atombombával rendelkezik, és újabbak gyártásán munkálkodik - jelentette a Telegraph. A brit napilap egy disszidens katonai mérnök állításaira támaszkodik. - A bombákat az északkelet-iraki Hemrinben készítették. Mielőtt az ENSZ-ellenőrök az országba jöttek, 47 üzem dolgozott a terven, most 64 - állítja a mérnök. A gyárat 1998-ban lebombázták az amerikaiak, de azóta újjáépült. George Bush megígérte, hogy harcol a tömegpusztító fegyverek ellen. Külügyminisztere, Colin Powell, az Öböl-háború veterán tábornoka Szaddámmal kapcsolatban kijelenteüe: "Az ő egyetlen eszköze, az egyetlen, amivel ijesztgethet minket, a tömegpusztító fegyverek, és nyilvánvalóvá tesszük számára, hogy ezért felelnie kell." MIT AKART HEISENBERG? (HVG 2002-02-23) Német atombombarejtélyek Régi ügyekre rakódott port kavart fel néhány, nemrég közreadott - eredetileg el sem küldött - levél, és újraélesztette a vitát arról: segítette, avagy szabotálta Hitler atombomba-építési tervének megvalósulását a Nobel-díjas fizikus, Werner Heisenberg. A több mint fél évszázada tartó disputa végére azonban az interneten a minap közzétett dokumentumok sem tettek pontot. Továbbra is megfejtésre vár számos titok. Legfőképpen az, hogy miért nem kapta meg a Führer az áhított csodafegyvert. "Nagyon jól emlékszem beszélgetésünkre - melynek során nekem természetesen igen óvatosan kellett viselkednem -, amikor minden előkészület nélkül tudattad velem, hogy meggyőződésed: amennyiben a háború sokáig elhúzódik, atomfegyverekkel kell majd eldönteni. És ekkor még csak a legcsekélyebb célzást sem tetted arra, hogy Te és barátaid ezzel ellentétes irányban próbálnátok erőfeszítéseket tenni" - olvasható a Nobel-díjas dán fizikus, Niels Bohr soha el nem küldött leveleinek egyikében. A levelek címzettje a hajdani tanítvány és barát, Werner Heisenberg volt, a fenti sorok pedig az ötvenes évek végén születtek. A nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumok nagy része azt firtatja, mi hangzott el a két fizikus 1941. szeptemberi koppenhágai találkozóján, amire utóbb mindketten másképpen emlékeztek. Heisenberg egy 1958-ban megjelent könyvben azt állította: ő már akkor jelezte Bohrnak, hogy a német tudósok szabotálni fogják az atombomba elkészítését. Bohr szerint viszont éppen ellenkezőleg: hajdani tanítványa büszkén jelentette, a nácik az ő vezetésével fáradoznak nukleáris fegyvereik kifejlesztésén. A több mint hatvan éve történtek - nyilván etikai vonatkozásaik okán is - oly mértékben izgatják a tudományos és a szélesebb közvéleményt, hogy Michael Frayn angol drámaíró 1998-ban Koppenhága címmel darabot is írt e találkozóról, és két évvel ezelőtt New Yorkban tudományos konferenciát szerveztek Heisenberg háború alatti szerepének tisztázására. S mivel ez máig nem sikerült, a Hitlerrel való kollaboráció gyanúja még a fizikus születésének tavaly december 5-én ünnepelt századik évfordulóját is beárnyékolta. A ragyogóan tehetséges, a 20. század egyik legnagyobb fizikusaként számon tartott Heisenberg kétségtelenül világéletében jobboldali német hazafi volt, 1919-ben részt vett a rövid életű bajorországibolsevik típusú tanácsköztársaság felszámolásában. A müncheni egyetemen azonban, ahová 1920-ban iratkozott be, természetesen a szellemi teljesítménye dominált. Érdeklődése, tanárai - Arnold Sommerfeld (München), illetve az utóbb szintén Nobel-díjas Max Bom (Göttingen), valamint a már ekkor Nobel-díjas Niels Bohr (Koppenhága) - útmutatása mellett egyre inkább az atomi világ kutatása felé fordult. A fiatal Heisenberg érdeme - mint azt azóta a tudománytörténészek kiemelik -, hogy az atomfizikát a tapasztalatok alapján kezdte teljesen újragondolni, és arra hívta fel a tudósok figyelmét, hogy ne mindig a fejükben élő klasszikus képeket próbálják a valóságra erőltetni, hanem elsősorban a kísérletek során mért adatokkal dolgozzanak. Heisenberg fiatal diplomásként Max Born göttingeni intézetében, majd 1925 tavaszától Koppenhágában Bohr mellett a kvantumelmélettel foglalkozott. Ennek során 23 évesen jutott el azokhoz a felismeréseihez, hogy az atomi mikrovilág mérésekkel igazolt, meglepő mozgástörvényeit sem a klasszikus newtoni mechanika függvényeivel, sem az azt némiképp meghaladó - éppen mestere, Niels Bohr által a kapcsolatukat megelőző évtizedekben kidolgozott - új hipotézisekkel nem lehet helyesen megragadni. A kvantummechanika alapjainak megfogalmazása után 1927-ben írta le az úgynevezett Heisenberg-féle határozatlansági elvet. E szerint egyetlen részecskének sem lehet egyidejűleg meghatározni a pontos helyét és a sebességét, mert minél pontosabban adják meg az egyik értéket, annál bizonytalanabbá válik a másik. E tudományos eredményeit azonban nem követte azonnali elismerés. Az elmélete körül kialakult vita során szakmai konfliktusba keveredett még egyik mesterével, Bohrral is. David C. Cassidy amerikai történész Heisenberg életrajzában így ír erről: "1927 első hónapjaiban egy ízben olyan intenzívvé vált kettejük csatája, hogy Heisenberg egy ponton állítólag sírva is fakadt. Később aztán csípés megjegyzéseivel megsértette Bohrt." Néhány hónap alatt azonban csak közös nevezőre jutottak, s így - írja Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című összefoglalójában - az év végi konferencián már közösen állták a sarat Albert Einstein ellenvetéseivel szemben. Az viszont oly vehemensen vitatta nézeteiket, hogy egy idő után állítólag figyelmeztetni kellett, pontosan úgy érvel a kvantummechanika ellen, mint annak idején az ő ellenfelei a relativitáselmélet ellen. Heisenberg elméletét azonban a fizikustársadalom többsége hamarosan elfogadta, s 1932-ben, 31 évesen elnyerte a Nobel-díjat is. A fizikus egyébként akkor már öt éve a lipcsei egyetem professzora volt, és a harmincas években - a Nobel-díj szerezte világhír nyomán - a világ számos egyetemére hívták meg előadást tartani. Odahaza azonban időközben furcsa problémákkal szembesült. A náci Németország "árjásítása" során ugyanis nem csupán a zsidó származású tudósok lehetetlenültek el, hanem azok is veszélybe kerültek, akik "zsidó elméleteket" népszerűsítettek. Nemkívánatos lett például Einstein relativitáselmélete, de - annak egyfajta folyományaként - a kvantummechanika is. Valóságos hajtóvadászat kezdődött a modern elméleti fizika képviselői, így Heisenberg ellen, akit 1937 júliusában a sajtó egy ízben egyenesen "fehér zsidóként" említett, és internálását követelte. Ám a tudományos fejlődés fordulatot hozott az ő sorsában is. 1938 végén ugyanis két berlini kémikusnak, Otto Hahnnak és Fritz Strassmann-nak az uránhasadással kapcsolatos kísérletei igazolni látszottak az Amerikában dolgozó Szilárd Leó korábbi reményeit, hogy atomok hasításával sikerül hatalmas energiákat felszabadítani. A németek Hitler parancsára - és a "rehabilitált" Heisenberg vezetésével - elsőként neki is láttak az ez irányú katonai célú kutatásnak, de amikor 1945 elején a szövetségesek elfoglalták a Berlinből az oroszok elől a nyugati határszéli Haigerlochba költöztetett kutatóközpontot, csak egy majdnem müködőképes atomreaktort találtak, atombombát viszont nem. Azóta is gyakran feltett kérdés, vajon az Amerikába emigrált társaiknál semmivel sem rosszabb képességű német kutatóknak miért nem volt elegendő öt év arra, amire Amerikában három és fél is elégnek bizonyult. Az erre azóta adott válaszok egyike szerint Heisenberg technikai nehézségekre hivatkozva szabotálta a náci atomprogramot. A másik magyarázat az, hogy nem állt elég nyersanyag rendelkezésükre. De beszéltek arról is, hogy egy alapvető számítási hiba akadályozta őket az eredményességben. Bár perdöntő bizonyítékot azóta sem találtak egyik variációra sem, az utóbbi évek kutatásai egyszerre több körülmény egybeesését valószínűsítik. Bohr most közzétett levelei a nemzetközi sajtó elemzései szerint azt a nézetet látszanak erősíteni, hogy hajdani tanítványa és barátja teljes erőbedobással, különösebb morális megfontolás nélkül dolgozott a náci atombomba építésén. Ezzel szemben a Fizikai Szemlében másfél éve Alvin Weinberg és Hans Bethe - akkoriban Los Alamosban dolgozó - Nobel-díjas tudósok amellett érveltek, hogy a Gestapótól tartó Heisenberg 1941-ben titokban arra akarta felhívni professzora figyelmét, hogy bár a német tudósok képesek lennének tömegpusztító fegyver előállítására, azt mégsem fogják megtenni, és próbáljon Bohr is odahatni, hogy a nyugatiak se tegyék meg ezt. Hajdani mentora azonban feltehetően csak a mondat első felét hallotta meg, és megijedve a lehetőségtől, Amerikába szökése után ezért sürgette a szövetségesek atomprogramját. Ezen érvelés szerint Bohr most nyilvánosságra került sorai azért születtek, hogy áthárítsák abbéli felelősségét, miszerint félreértette Heisenberg szavait, és végső soron ó volt, aki pánikba esve fellármázta amerikai tudóstársait, amivel jelentós mértékben hozzájárult az atombomba tárgyában hozott amerikai döntés megszületésében. Tény az is, hogy a német tudósok atombomba-gyártási igyekezete korántsem volt zavartalan. Az urándúsításra felhasználni kívánt atomreaktorhoz szükség volt a neutronokat lassító közegre. Ehhez először a grafitot szemelték ki, ám - a vizsgált minta szennyezettsége miatt - Walther Bothe tekintélyes német magfizikus 1941-es mérései szerint ez az anyag úgy tűnt, nem alkalmas a feladatra. Így a drágább és nehezebben beszerezhető nehézvizet javasolta. A norvégiai "nehézvízforrás" aztán az angol bombázógépek áldozatául esett, és mivel Heisenberg több jelentésében maga is azt írta, hogy egy bomba esetleges előállítása igen hosszú időbe telhet, a náci vezetés is egyre inkább másfelé fordította figyelmét. Ezen vélekedései megfogalmazásakor azonban Heisenberg tévedett - vagy szabotált. 1996 nyarán az American Scientist című tudományos lapban Jonathan Logan fizikus ugyanis kifejtette: a németek sokkal közelebb voltak a célhoz, mint hitték, vagy mint azt Heisenberg bevallotta. A ki tudja, milyen motívumú tévedés forrása az volt, hogy helytelenül határozta meg a bombában szabályozatlan láncreakciót létrehozni képes urán 235-ös izotóp (könnyűurán) kritikus tömegét. Így egészen 1945 nyaráig azt állította, hogy egy működő atombombához legalább 10 tonna kellene ebből az igen nehezen elkülöníthető anyagból. Mindez a háború alatt írt jelentésein kívül elsősorban azokból a beszélgetésekből derült ki, amelyeket az Angliába internált német atomtudósok fejtegettek maguk között 1945 augusztusában, értékelve a hirosimai atombombával kapcsolatos híreket, s amely beszélgetéseiket titokban magnetofonra vették a britek. Heisenberg első reakciója egyébként a hirosimai robbantásra az volt, hogy ez csak egy blöff lehet, mivel az ehhez szükséges mennyiségű hasadóanyagot képtelenség összegyűjteni. Néhány nappal később azonban már hosszú előadást tartott kollégáinak, rávilágítva, hogy miért lehet mégis néhány tízkilónyi könnyűuránból működő fegyvert szerkeszteni. Bár Hitler atombombája sohasem készült el, Heisenberg a háború után, egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig igencsak felemás helyzetbe került. Noha a nyugati Németországban hazája tudományos életének újbóli fellendítésén fáradozott, szakmailag pedig egy úgynevezett "világegyenleten" dolgozott, Amerikában - többek között Bohr befolyásának eredményeképp - mindvégig gyanakvással kezelték. Megítélésének ellentmondásosságát jelzi, hogy míg a Wernher von Braunt befogadó Egyesült Államok tudóstársadalma kvázi kiközösítette, az antifasiszta Magyar Népköztársaság 1964-ben díszdoktorrá avatta. Illényi Balázs (http://www.msu.edu/~daggy/cop/bkofdead/events.htm 2002-10-02) World War II Bombing of Hiroshima, Japan August 6, 1945; Uranium bomb name: "Little Boy", dropped from plane nicknamed "Enola Gay" * Lt. Jacob Beser radar countermeasures * Staff Sgt. Bob Caron tail gunner * Tech. Sgt. Wyatt Duzenbury flight engineer * Maj. Thomas W. Ferebee bombardier * Morris Jeppson weapons officer * Capt. Robert A. Lewis co-pilot * Pfc. Richard Nelson radio operator * Capt. Deak Parsons weaponer * Sgt. Robert Shumard assistant flight engineer * Sgt. Joe Stiborik radar operator * Col. Paul Tibbets pilot * Capt. Ted Van Kirk navigator ------------------------------------ * Claude Eatherly spotter plane pilot * Enola Gay Tibbets airplane namesake [A-Bomb known as 'Fatman'] World War II Bombing of Nagasaki, Japan August 9, 1945; plutonium bomb name: "Fat Man", dropped from plane nicknamed "Bockscar"; Kokura was the original target but clouds & smog obscured the city so Nagasaki got the nod * Capt. Don Albury co-pilot * Cmmdr. Fred Ashworth weapons specialist * Lt. Philip Barnes * Kermit Beahan bombardier * Lt. Jacob Beser electronics specialist * Sgt. Ed Buckley radar operator * Sgt. Albert DeHart tail gunner * Sgt. Raymond Gallagher gunner/asst. flight engineer * Master Sgt. John Kuharek flight engineer * Lt. Fred Olivi 3rd pilot * Abe Spitzer radio operator * Maj. Charles Sweeney pilot * James Van Pelt navigator/radar operator ------------------------------------ * Capt. Frederick Bock observation plane pilot * civilian William Laurence journalist (XX. század krónikája) 1950 óta 32 olyan balesetet jegyeztek fel, ami amerikai atomfegyverekkel történt. Bár egy esetben sem került sor nukleáris robbanásra (a bomba vagy a rakéta "nukleáris gyutacsának" detonációjára), gyakan fordult azonban elő a konvencionális robbanótöltet elsülése után, hogy a környezet a nukleáris fegyver radioaktív sugárzásától szennyeződött. 1. 1950-02-13. Egy B-36-os bombázó atombombáját a tengerbe kell, hogy dobja. 2. 1950-04-11. Egy B-29-es bombázó atombombájával hegynek ütközik, és elég. Robbanás nem történik. 3. 1950-07-13. Egy B-50-es bombájával együtt lezuhan, nagy erejű robbanás következik be. 4. 1950-08-05. Egy B-29-es nem sokkal a start után egy kemping közelében lezuhan és felrobban, a halottak száma 19. 5. 1950-11-10. Egy bombát a tengerbe kényszerülnek dobni. 6. 1956-03-10. Rosszul sikerült tankolási kísérlet a Földközi-tenger fölött. Egy B-47-es gép nukleáris anyagával együtt nyomtalanul eltűnik a felhők között. 7. 1956-07-27. Egy B-47-es kárt okoz, miközben leszáll az atombunkerba. A bombák megsérülnek, de nem robbannak fel. 8. 1957-05-22. Egy B-36-os elveszíti bombáját. A rakomány felrobbanásánál nagy tölcsér keletkezik. 9. 1957-07-28. Az Atlanti-óceán fölött két nukleáris bombát kényszerülnek ledobni. Ezeket sosem találták meg. 10. 1957-10-11. Egy B-47-es lezuhan a bombával és a be nem épített nukleáris gyutaccsal. A gép elég, a rakomány felrobban, nukleáris detonáció azonban nem következik be. 11. 1958-01-31. Egy B-47-es, fedélzetén a bombával, a startnál balesetet szenved, és meggyullad. Robbanás nem történik, alfasugár-szennyezés azonban igen. A környék lakóit kiköltöztetik. 12. 1958-02-05. Georgia partjai előtt egy B-47-es összeütközik egy F-86-os vadászgéppel. A bombát kénytelenek ledobni. 13. 1958-03-11. Nukleáris töltetet dobnak le tévedésből egy B-47-esből, s ez egy előkertre esik. A ház megrongálódik, lakói megsebesülnek. 14. 1958-11-04. Egy B-47-es röviddel a fölszállás után lezuhan. A nukleáris anyagot megtalálják. 15. 1958-11-26. Nukleáris anyagot szállító B-47-es a földön meggyullad. Csekély mértékű sugárzást észlelnek. 16. 1959-01-18. Egy F-100-as vadászbombázó atomrakétával fölszerelve a földön kigyullad. 17. 1959-07-06. Lezuhan egy C-124-es, amely nukleáris fegyvert szállított. Robbanás történik, csekély sugárszennyezés marad vissza. 18. 1959-09-25. Egy P-5M tengerészeti helikopter kényszerű vízreszállása. Eközben egy nukleáris fegyver elvész. 19. 1959-10-15. Egy B-52-es bombázó üzemanyag-felvételi menőver közben ütközik. A lezuhanás után egy érintetlen és egy részben elégett atombombát találnak. 20. 1960-06-07. Az egyik készenléti állásban robbanás és tűz rongál meg egy Bomarc-gyártmányú légelhárító rakétát. Csekély sugárszennyezősés következik be a lövedék atomszerkezetésől. 21. 1961-01-24. Egy kettétört B-52-es két atombombát elveszít. Ezek közül az egyik eltűnik egy mocsárvidéken. 22. 1961-03-14. Egy B-52-es lezuhanásakor mindkét atombomba leválik, de nem robbannak fel. 23. 1963-11-13. Texasban egy raktárbunkerben 60 tonna nagy erejű atomfegyver-alkatrész robban fel. 24. 1964-01-13. Egy B-52-es lezuhant két nukleáris bombával. 25. 1964-12-05. Tévedésből megkezdődik egy Minuteman rakéta visszaszámlálása. A startot a nukleáris robbanófejek élesre állítása előtt még le lehet állítani. 26. 1964-12-08. Egy B-58-as bombázó, fedélzetén öt nukleáris fegyverrel, a földön kigyullad. 27. 1965-10-11. Egy C-124-es szállítórepülő tankolás közben meggyullad. A nukleáris fegyver egyes részei elégnek. A következmény csekély mértékű sugárszennyezés. 28. 1965-12-05. Egy nukleáris fegyverrel fölszerelt A-4-es bombázó a repülőgép-hordozó anyahajóról a tengerbe zuhan, és eltűnik. 29. 1966-01-27. A spanyolországi Palomares környékén lezuhan egy B-52-es, négy hidrogénbombával. Miután kettőnek a robbanótöltete kisül, radioaktív anyag szabadul ki (plutónium). 1750 tonna szennyezett földet szállítanak az Amerikai Egyesült Államokba. 30. 1968-01-21. A grönlandi Thulénál lezuhan egy B-52-es. Mind a négy hidrogénbombáját tűz pusztítja el. Csupán kis fokú radioaktív szennyezést észlelnek. 31. 1968 tavasza. Egy Skorpió-típusú tengeralattjáró elsüllyed az Atlanti-óceánon, 99 főnyi legénységével és atomrakétáival együtt. 32. 1980-09-19. Damascus (Arkansas) közelében felrobban egy Titán hosszútávú rakéta üzemanyaga. Az atomrobbanófej 200 méteres távolságra repül ki a silóból.