MATA HARI TITKA (Magyar Hírlap 1998-05-09) Amiről beszélnek Csalódottan vette tudomásul a világ, hogy a legendás szépség, kiből a mesés kelet egzotikus sugárzása áradt, csupán egyszerű holland lányka volt, aki túl fiatalon rákényszerült arra, hogy eldobja gyermekkori ábrándjait és a Marguerite Gertrude Zelle nevet. Apja vállalkozásai tönkrementek, el kellett adni a régi, roskatag házat, ahol anyja hosszú évekig haldoklott, s a rokonok és a látogatók sötét árnyként, nesztelen suhantak át a sötét, lefüggönyözött szobákon. Az ifjú Marguerite sem szomorúságot, sem tragédiát nem érzett a haláleset után. Inkább megkönynyebbült, mintha démonok karjaiból szabadult volna. A család maradék pénze hamar elfogyott, így csak néhány hónapot tölthetett el egy előkelő leányneveldében. Az első napon már összeütközésbe kerül az iskola vaskalapos igazgatónőjével, s be kell látnia: semmiféle rendszerbe nem képes beilleszkedni. Szobatársat sem választ magának, hisz első látásra mindenkit ugyanúgy utál. Ám felfedez magában egy eddig ismeretlen "mágikus" erőt, hatalma van az emberek fölött. Szuggesztív előadásmódja magával ragadja, megbabonázza hallgatóit, megdöbbenve tapasztalja, ilyenkor minél nagyobbakat lódít, annál inkább elhiszik, amit mond. Mégis egyedül van, mert aki közel kerül hozzá, az nem társ, hanem páciens, hisz úgy kezeli, mint a hipnotizőr az áldozatát. Magányra rendeltetett, s mindenekelőtt arra, hogy bárhova kerüljön, átlépje a társadalmi közmegegyezés mezsgyéit, szabadon közlekedjen a koldusok és királyfik világa között, szétzúzza a féltve őrzött polgári konvenciókat, s csáberejére ébredvén összetörje a férfiszíveket. Már puszta léte is kihívás volt a család intézménye ellen. Alig találunk tisztes férjeket, családapákat a századelő neves politikusai, művészei között, akit nem hoztak miatta hírbe. Nincs adat kapcsolatainak számáról, de a kortársak szerint ez amúgy is csak casanovai léptékkel mérhető. Mégsem olyan nehéz elhinni, amit életrajzírója, Anna Bragance állít, hogy Marguerite semmire sem vágyott oly nagyon, mint a nyugodt családi életre. Talán azért, mert ebben sem gyermekként, sem pedig anyaként nem volt része. Mikor apja elszegényedett, 1895-ben szabályosan eladták Rudolph Mac Leod kapitánynak. A durva, részeges katonától - akit el kellett kísérnie trópusi kiküldetésébe is - két gyermeke született. Norman, az "angyali kisfiú" négyéves korában meghalt. Kislányát, Jeanne-Louise-t a válóper után Rudolph vette magához. Marguerite-et Hollandiában szörnyetegnek tartották, nem anyának. "Csak a gyönyörnek élt - mondták fölháborodva -, és botrányosan elhanyagolta szegény kis porontyait..." Ez nehéz lenne megcáfolni, mert a Szumátrán eltöltött évek alatt gyakrabban volt a gyarmati hadsereg nyalka tisztjeivel s az őt ősi legendákba beavató bennszülött sámánok társaságában, mint gyermekeivel. Ám itt fogan meg a mítosz, melyből Mata Hari megszületik. Marguerite, mikor a fullasztó trópusokról Párizsba menekül, eszébe jut az idő homályába vesző jávai rege, a Nap Szeméről, vagyis Mata Hariról. S beférkőzve unatkozó hercegnők és iparbárók szalonjaiba, keletiesnek tetsző leplekbe burkolódzva ekképp nevezi el magát. Senki sem sejti, hogy a papnő, akiről azt tartották, hogy ismeri a lótuszvirág hazájának, Buddha kolostorainak titkait, egy közönséges tengerész elvált, iskolázatlan felesége volt. Sosem járt Keleten, mégis dúsgazdag arisztokraták bársonyfüggönyös budoárjainak Seherezádéja lett, mohón itták szavait. Óriási honoráriumokat ajánlottak föl, hogy hallgathassák hazugságokkal és súlyos tárgyi tévedésekkel "fűszerezett" meséit. Egymásnak ellentmondó történeteivel évekig eltartotta a párizsi bulvársajtót, anélkül, hogy bármelyik orientalista helyreigazítást kért volna. Aligha képzelhető el durvább tradíciósértés, mint az általa konstruált hétfátyol-tánc, de ezt senki sem vette zokon. Akkortájt, midőn férfiakat az ájulásig fölvillanyozta egy szoknya alól kivillanó női boka, őrületesen sokkoló volt a lobogó fáklyák fényében, a lehulló aranyleplek alól előbukkanó meztelen test látványa. Föl sem tűnt, hogy a kígyómozgású Mata Hari szakmai szemmel nézve egyáltalán nem is tud táncolni, legfeljebb ügyesen improvizál. De ötletei ma is figyelemre méltóak. Madonna például tőle orozta a gyilkos lándzsaként előmeredő fémkúpokat, melyeket egyik klipjében mellbimbóira erősített. Mata Harit pályája kezdetén festőmodellként is elutasították, mert testének arányai nem igazán harmonikusak, de talán épp ezért tűnhettek módfölött izgalmasaknak. Jellemtorzulásai miatt mostanában is jól érvényesülne, hisz nem volt önkritikája. Jellemző, hogy minden képzettség nélkül akart az orosz balett szólótáncosnője lenni. (Ennek a célnak érdekében el akarta csábítani a női nemet távolságtartással kezelő nagy koreográfust, Gyagilevet.) Az is önhittségéről árulkodik, hogy sikerei csúcsán több hónapra visszavonult Egyiptomba, s ő lepődött meg legjobban, mikor Párizsba visszatérve egy sereg mezítelen ál Mata Harit talált az orfeumok színpadán. Műveletlen volt, nem ismerte a földrajzot és történelmet. Hálószobájában államférfiakat fogadott, de sejtelme sem volt a politikáról. Pedig 1905-ben föllázadtak a Patyomkin páncélos matrózai, Európa háborúra készült, az Osztrák- Magyar Monarchia eresztékei recsegtek. Mata Hari ebből semmit sem lát. Csak azért fogad el pénzt a német titkosszolgálattól, mert adósságai vannak, s nem meggyőződésből, hanem egy újabb szerelem reményében szegődik a franciákhoz immár kettős ügynökként. Hírével ellentétben a lehető legrosszabb kém. Információi egy fabatkát sem érnek. Nem is érti, hogyan ítélhetik a franciák hazaárulás vádjával halálra. Mikor bírái előtt áll 1917 nyarán, akkor is szerepel, mintha fellépése lenne. S mikor a vesztőhelyre viszik, csak azt kéri, "halála legyen szép", és búcsúzóul őrzőinek legnagyobb meglepetésére ellejti Salome táncát a siralomházban. (Anna Bragance: Mata Hari. Geopen kiadó, l998.) Stark R. László PERÚJRAFELVÉTEL MATA HARI ÜGYÉBEN (Blikk 1998-06-02) Kinyithatják a francia titkosszolgálat dossziéit LEEUWARDEN - Mata Hari neve szinte fogalommá vált, az egzotikus szépségű holland táncosnő ügyében most perújrafelvételt sürget szülővárosa, Leeuwarden. Az 1876-ban született Margarete Gertruida Zellét 1917-ben, az I. világháború kellős közepén azzal vádolta meg a francia hadbíróság, hogy a németeleitek kémkedett, és ezért halálra ítélte. Most a szülővárosában, Leeuwardenben működő Mata Hari-alapítvány új tények alapján szeretné újratárgyaltatni az ügyét. A hagyatékát kezelő alapítvány azt nem vitatja; hogy a holland nő valóban kémkedett az I. világháborúban francia földön, "ám amit ő tett; az korántsem volt olyan nagy bűn, hogy halálra kellett volna ítélni" - jelentette ki az alapítvány szóvivője, Ger Koopmans. Koopmans és társai szeretnék elérni, hogy egy mai francia bíróság tárgyalja újra Mata Hari ügyét, és tisztázza egy sor, szerintük megalapozatlan vád alól: Az perújrafelvéfel kedvéért kinyithatják még a francia titkosszolgálat 2017-ig titkosított dossziéit is. MATA MARI HÉT BŰNE (Délvilág 2001-09-13) Százhuszonöt éve született a kémnő Nemrég volt Mata Hari születésének százhuszonötödik évfordulója. A híressé vált táncos- és kémnő 1876. augusztus 7-én született a hollandiai Leeuwarden városában. Gazdag kalapos lányaként született, bár később azt terjesztette, hogy indiai hercegnő volt az anyja, ő maga pedig templomokban tanulta a táncot. Igazi neve Margarethe Gertrude Zeller volt, és kispolgári nevelést kapott. Tizennégy éves volt, amikor apja meghalt, és őt nagybácsikája vette magához. Tizenöt évesen viszonyt kezdett iskolaigazgatójával, ezért rövid úton kirúgták a tanintézményből. Mivel menekülni akart a szűk levegőjű városkából, ezért házassági apróhirdetésre válaszolva férjhez ment a gyarmati hadsereg egy skót származású tisztjéhez, akivel 1899-ben Indonéziába került. A házasságból megkötése után fél évvel egy fiú, nem sokkal később egy lány született. A gyerekek kiskorukban rejtélyes mérgezést kaptak (valószínűleg-anyjuk hibájából), a nagyobbik meg is halt. A kapcsolat nem csak ezért romlott meg. A feleség minden útjába kerülő férfival flörtölt, a részeges és goromba férj pedig verte nejét, aki ennek ellenére végzetes hatással volt rá. A házasság 1902-ben válással ért véget, Margarethe pedig egy huszártiszt szeretőjeként álmai városába, Párizsba került. 1905-ben lépett fel először a Trocaderóban, immár Mata Hariként (a név a Hajnal Szemét jelenti). Sikere minden elképzelhetőt felülmúlt, nem csak egzotikus szépsége miatt, hanem mert a hétfátyoltáncot rendre teljesen meztelenül fejezte be. Hamarosan általa is táplált legenda szövődött köré, ő maga csillagászati gázsikat követelt és kapott, ajtaja és ágya előtt a politika és az üzleti élet hatalmasságai álltak sorban. Feltételezések szerint 1908-ban egy berlini fellépésén szervezte be a német titkosszolgálat. Mata Hari inkább kalandvágyból, semmint az anyagi haszon reményében állt kötélnek, hiszen fizetsége egy titkárnő keresetét sem érte el. Kiképzését egy állítólagos indiai útja alatt kapta, fedőneve H-21 lett. Kapcsolatai folytán sok értékes adatot szállított a németeknek, és felhívta magára az angol titkosszolgálat figyelmét is. Arról megoszlanak a vélemények, hogy továbbított információi mennyire voltak jelentősek, az viszont biztos, hogy 1916-ban, talán mert érezte, hogy szorul a hurok körülötte, váratlanul felajánlotta szolgálatait a francia hírszerzésnek is. Az angolok és a Deuxieme Bureau ennek ellenére tovább figyeltették. A sors iróniája, hogy éppen egy francia megbízatást teljesített, amikor 1917. február 13-án letartóztatták. Jóllehet csak annyit ismert el, hogy néhány értéktelen információt átadott egy német tisztnek, a hadbíróság az ellene felhozott mind a hét vádpontban bűnösnek találta, halálra ítélte és 1917. október 15-én a Vincennes-i erődben kivégezték. A legenda szerint a sortűz eldördülése előtt zsebkendőt dugott fűzője alá - a vérrel átitatott kendőt soros szeretőjének szánta búcsúajándékul. Halála után legendája tovább nőtt, a köztudatban ő lett "a" kémnő. Életéről több film készült, a legjobb Greta Garbóval, de megszemélyesítette Jeanne Moreau is, valamint egy pikáns változatban Sylvia Kristel, az Emmanuelle-filmek főszereplője. 1997-ben szülővárosában, Hollandia legészakibb és legősibb csücskében, Frízföld fővárosában kiállítás nyílt az emlékére. V. T. A MEZTELEN IGAZSÁG (HVG 2001-12-08) Mata Hari perújrafelvétele Mata Hari legendáját nem hagyják békében nyugodni. Bár a férjének valamikori távol-keleti állomáshelyén tanult egzotikus táncmozdulataival a múlt század elején Európát lázba hozó katonafeleség "kurtizánságát" illetően egyelőre nem merült fel kétely, ám kémkedésének jelentőségét, sőt tényét illetően újabban több is napvilágot látott. "Mata Hari nem is volt alkalmas a kémkedésre. Csak egy nő volt, aki élvezte az életet, és nem vette észre, hogy a háborúval minden megváltozott" - kezdett újra egy régi vitát Leon Schirmann francia történész Franciaországban nemrég megjelent, A Mata Hari-eset című könyvében. Mindehhez állítólag tíz évig bújta a francia, brit és német levéltárakat, és azokban ezek szerint elegendő muníciót gyűjtött ahhoz, hogy a romantikus életű és halálú asszony szülővárosában, a hollandiai Leeuwardenben működő Mata Hari Alapítvány nemrégiben a francia igazságügyi minisztériumhoz forduljon a Franciaországban 1917-ben kivégzett "kémnő" rehabilitálásáért folyamodva. "A franciák hamis bizonyíték alapján ítélték el a táncosnőt" - határozta meg a szerinte fő felülvizsgálati szempontot a HVG érdeklődésére reagálva Gerk Koopmans alapítványi szóvivő, a leeuwardeni Fries Museumban látható Mata Hari-gyűjtemény - az ügyben talán némileg elfogultnak tekinthető - kurátora. Persze nem az idézett történész és az alapítványi kurátor az első kételkedő. Vannak fenntartásai a kérdéskörben összefoglaló művet megjelentető Janusz Piekalkiewicz lengyel származású történésznek, aki A kémkedés világtörténete című, 1997-ben megjelent könyvében külön fejezetet szentelt a szomorú sorsú táncosnőnek. Szerinte a sikerei nyomán talán túlságosan is elkapatott művésznő - akiről már életében cigarettát neveztek el - kevéssé válogatta meg hódolóit az első világháború kirobbanásával előállott pénzzavarában. Így keveredhetett Heinrich van der Schelk holland bankár révén ismeretségbe Karl H. Cramerrel, a német titkosszolgálat fedőszerveként működő Amszterdami Német Információs Szolgálat vezetőjével. Nos, a máig folyó találgatások ott kezdődnek, hogy végül milyen konkrét következményei lettek ennek az ismeretségnek. A történészszakma mindazonáltal sokáig készpénznek vette az első világháborús német hírszerzés Düsseldorfban működő egyik vezetőjének, egy bizonyos von Roeppellnek majd negyedszázaddal későbbi visszaemlékezését, aki állítólag Mata Hari összekötő tisztje volt. Ő 1941-ben azt mesélte, hogy az egyenruha-imádata és közkedveltsége révén Franciaország legmagasabb katonai köreiben is otthonosan mozgó Mata Harival a német hírszerzés kifejezetten kereste a kapcsolatot, s miután a nő nem utasította vissza ajánlatukat, beszervezték, és H21 fedőnéven lajstromozták, sőt valamilyen gyorsított kémtanfolyamra is beiskolázták, amelyet elvégezve állandó kapcsolatban maradt "tanárával", von Roeppell-lel, illetve a madridi német nagykövetség Arnold Kalle őrnagy által vezetett ügynökközpontjával. A tisztánlátást az ügyben az is nehezíti, hogy az elhárítás históriájában többnyire csak mendemondák szintjén reprodukálhatóak az események, dokumentumok, kémjelentések alig maradtak meg. A művésznő környezetében felbukkanó fontos személyektől származó esetleges információk a kutatás jelenlegi állása szerint a várható francia offenzívákra vonatkoztak, de Kronstein Gábornak a Históriában 1985-ben megjelent tanulmánya Mata Harinak felróhatóan "nagy veszteségeket szenvedő, hadianyagot szállító antanthajókat" is megemlít. További bonyodalmat jelent a táncosnő kettős ügynökségének kérdése is. Erre a jelenlegi ismeretek szerint Ladoux kapitány, a francia kémelhárítás főnöke kényszerítette a táncosnőt, miután a brit lehallgatószolgálat, megfejtve a Kalle és Cramer közötti rádióüzeneteket, rájött a H21-es Hari titkára, és figyelmeztette a francia szövetségest. Ha ez igaz, úgy a táncosnő a franciáknak is tett szívességeket: állítólag ő "szállította" a német haditengerészet titkos lőszer- és üzemanyagraktárának és tengeralattjáróinak marokkói rejtekhelyét, melyről Kalle őrnagytól szerzett tudomást. Igaz, a franciák utóbb azt állították, ezek az információk hamisak voltak, a németek valójában nem terveztek hadműveleteket a marokkói partoknál. Más kérdés, hogy a franciák ettől függetlenül megsemmisítették a kérdéses objektumokat. A Mata Hari felmentésére szövetkezők szerint azonban mindez mese. A már idézett Leon Schirmann, bár azt nem tagadja, hogy a táncosnő tényleg felcsapott hírszerzőnek, azt feltételezi, mindezt csupán "kalandvágyból tette", no meg azért, "hogy anyagi helyzetén lendítsen". Tény, hogy ezzel védekezett maga a táncosnő is, ám a történész még ennél is tovább megy. Szerinte a franciáknak semmilyen komoly bizonyítékuk sem volt ellene. Legfeljebb az a H21-est leleplező "titkos" távirat, amelyet a Madridban dolgozó összekötő, a már említett Kalle őrnagy küldött Berlinbe. Erről viszont Schirmann azt feltételezi, hogy éppenséggel a táncosnő kettős elkötelezettségét megsejtő németek bosszúja volt, és nem véletlenül került a franciák kezébe. A rehabilitációt sürgető alapítványi kérvény a történész kutatásain kívül még egy "extrára" hivatkozik, nevezetesen néhány, a brit kormány által csak két éve nyilvánosságra hozott első világháborús aktára. Ezek szerint az MI5, a brit elhárítás 1915 decemberétől, tehát Mata Hari feltételezett kémkarrierjének kezdetétől figyelte a táncosnőt. Az első "találkozás" az angliai Folkestone kikötőjében zajlott, ahol egy bizonyos S. S. Dillon kapitány figyelt fel az általa "különös viselkedésűnek" ítélt hölgyre, ám mivel "semmi konkrétumot nem észlelt", ekkor még továbbengedték. Ettől kezdve azonban valahányszor a látóterükbe került, szemmel tartották, és hamarosan azt is megállapították, hogy rendszeresen kap pénzt német követségi forrásból. Bár az ezért nyújtott "szolgáltatás" természetét illetően nem voltak pontos információik, 1916. november 5-én, amikor Mata Hari Spanyolországból érkezve az angol partokra lépett, letartóztatták, és Londonba vitték. Csakhogy - mint utóbb kiderült - ennek oka az volt, hogy azt hitték, ő valójában a régóta keresett titkos ügynök, Clara Bendix. Mata Hari ekkor azzal revolverezte a gyanújukkal felsült angolokat, hogy ő szövetségesük, Ladoux kapitány titkos megbízását teljesíti. Az angolok néhány táviratváltást követően végül visszaküldték Spanyolországba, onnan tért vissza Párizsba, ahol 1917. február 13-án a már említett német távirat elfogása nyomán letartóztatták. A kihallgatások négy hónapig tartottak. Ezek keménységére mi sem jellemzőbb, mint hogy Mata Hari ügyvédje, a táncosnő régi csodálója, Maitre Clunet a 14 kihallgatás közül csak a február 13-ai elsőn és a június 21-ei utolsón vehetett részt. A franciák 50 ezer ember halálával és sok millió franknyi érték elpusztításával vádolták a nőt, majd bűnösnek mondva július 25-én golyó általi halálra ítélték. Kétségtelen, már korábban is voltak történészek, akik legalábbis túl szigorúnak találták Mata Hari büntetését, mondván, ő legfeljebb afféle csali kishal lehetett a nagy kémhalak kavarta zavaros vizekben. A kalandornőt így - akinek balvégzete azzal is tetéződött, hogy még a párizsi Anatómiai Múzeumban őrzött fejét is ellopták a közelmúltban - sokan a háborús pszichózis áldozatának is tekintik. Az ítélet kihirdetésekor Franciaország széntája kétségtelenül rosszul állt: az állóháborúban a hadsereg kifáradt, itt- ott már zendülések is történtek. Mindezek nyomán a tisztikar néhány látványos kivégzéssel igyekezett "rendbe tenni" a fegyelmet és a harci szellemet. Ehhez pedig ideális eszköz lehetett a hazardírozó táncosnő. Persze hogy mindez elegendő lehet-e Mata Hari rehabilitálásához, egyelőre igencsak kétséges; Marylise Lebranchu, francia igazságügy-miniszter a perújrafelvételt mindenesetre már megígérte. Néhány történész szerint viszont egy alapos vizsgálat talán választ adhatna arra a ma is kényes és izgalmas kérdésre: vajon nem valamilyen nagyobb kémkedési akciót leplezett-e Mata Hari látványos pere és halála? Sindelyes Dóra CSAK EGY TÁNC VOLT? (HVG 2001-12-08) A kémtörténelemnek kevés gyakrabban emlegetett figurája van, mint az 1876-ban született Margaretha Geertruida Zelle, aki "indiai táncosnőként" közismertté, illetve Mata Hari néven szimbólummá vált. Egyébként jóformán ennyi, ami biztosan tudható róla. A többi, mondhatni, regényesen homályos: valószínűleg apróhirdetés útján megismert férjével, az angol katonatiszt Rudolph Mcleoddal (máshol MacLead) Jáván töltött öt esztendő során tanulta él mindazt, amit aztán misztikus keleti hölgyként, alig takart testtel előadott, egyéni táncával színpadi produkcióvá alakított át. Mindezt, elvált férjét és kislányát elhagyva, a párizsi Molier-cirkusz lovaglóiskolájából indulva tette - már közel a harminchoz. A sokak figyelmét felkeltő debüt-re a gyáros alapítójáról elnevezett Guimet Múzeum megnyitóján került sor, amikor is a múzeum névadójától, a nyilván illő honorárium mellé, még maláj eredetű művésznevet is kapott. Mata Hari magyar fordítása: a Nap Szeme. Az egzotikus dallamokra fátylaitól fokozatosan megszabaduló, végül már csak csillogó láncokban és gyöngysorokban mutatkozó táncosnő állítólag nem sokra értékelte ebbéli szakmai tudását. "Sose táncoltam jól - nyilatkozta egyszer - csak elsőként merészeltem ruha nélkül mutatkozni a nagyközönség előtt." Az előadás "természetessége" viszont divatot csinál, minek nyomán az exkluzív párizsi szalonok mellett meghívást kap a monte-carlói operába, sőt a milánói Scalába is. Szakmai népszerűsége egy évtizeden át töretlen. Amikor 1917-ben egyik titkát leleplezve, kémkedéssel vádolva sortűzzel kivégzik, további két dolgot nem tud róla elképzelni a publikum: hogy nem is a Távol-Keletről származott, és hogy már elmúlt 41 éves.