"Gyógyszert hiába szájadba ne végy!" "Ne kívánd felebarátod gyógyszerét, de ha már megkívántad, ne kérd el tőle!" (A gyógyszerszedés tízparancsolatából) GYÓGYSZEREKET - MEGFELELŐ IDŐBEN! (Blikk 1999-01-25) A gyógyszereket sokszor nem optimális időben szedjük be - és erre sajnos orvosaink is ritkán figyelmeztetnek -, mivel minden kétórás ciklusban más-más szerv éri el maximális működésidejét. Azt a kétórás időszakot, amikor az egyes szervek fokozott aktivitást mutatnak, a kínaiak "maximálidőnek" nevezték el. A gyógyszerek optimális hatása érdekében a nyugtatószereket a maximálidőben, az erősítő hatású gyógyszereket pedig a nyugalmi fázisban, az úgynevezett minimálidőben érdemes bevenni. Ennek érdekében közöljük néhány fontosabb szerv maximál-, illetve minimálidejét: Szerv Maximálidő Minimálidő -------------------------------------------- Szív 11-13 óra 23-01 óra Vékonybél 13-15 óra 01-03 óra Hólyag 15-17 óra 03-05 óra Vese 17-19 óra 05-07 óra Vérkeringés 19-21 óra 07-09 óra Epehólyag 23-01 óra 11-13 óra Máj 01-03 óra 13-15 óra Tüdő 03-05 óra 15-17 óra Vastagbél 05-07 óra 17-19 óra Gyomor 07-09 óra 19-21 óra Lép, hasnyálmirigy 09-11 óra 21-23 óra E. É. A HOSSZABB ÉLET TITKAI (HVG 1999-09-04) Orvosi vívmányok és terápiák Míg a 20. század elején még az akkori fejlett világ átlagos lakója is csak alig egy-két esztendővel élte túl 40. születésnapját, a ma élők már közel 80 évre számíthatnak. A változás mögötti tényezők egyike az az orvostudomány minden korábbinál gyorsabb fejlődése. A 20. század beköszöntekor az orvosi szaksajtó mindenekelőtt a német tudósok szenzációs felfedezéseitől volt hangos, ami korántsem tekinthető véletlennek: ők voltak a legképzettebbek a világon. Német volt a medicinát természettudományos alapokra helyező sejtkórtan megalkotója, Rudolf Virchow patológus, a több millió ember halálát okozó rejtélyes népbetegség, a szifilisz spirál formájú kórokozóját, a Treponema pallidumot azonosító Fritz Schaudinn zoológus, valamint az emberi agy titokzatos degenerációját először leíró neurológus, Alois Alzheimer is. A sors kegyetlen fintora, hogy miután örökre beírták nevüket az orvostudomány annaleseibe, mindhárman olyan betegségben haltak meg, amin a 20. század vége felé már könnyűszerrel lehetett segíteni. Ha korábban föltalálják ugyanis a művesét, az megmenthette volna a 1915-ben bekövetkezett halálakor mindössze 51 esztendős Alzheimer életét; a csupán 35 éves Schaudinn sem halt volna bele 1906-ban egy nem is különösképp drámai operációba, ha a műtétkor ismerték volna már a penicillint. Az 1902-ben közlekedési baleset következtében, 81 évesen elhunyt Virchow Alzheimerhez, illetve Schaudinnhoz képest matuzsálemi kort ért ugyan meg, de egy ma kommersz műcsípőízülettel akár tovább is élhetett volna. A 20. század több orvosi felfedezést hozott, mint amennyit az emberiség a Neander-völgytől a század elejéig produkált. E században vonultak be a medicinába az olyan fogalmak, mint a hormon, a vitamin, a genetika vagy az allergia. Az immunológiával kapcsolatos kutatások közben jutott el például Karl Landsteiner bécsi orvos a vércsoportok felfedezéséhez, aminek köszönhetően az emberek közötti vérátömlesztést minden különösebb veszély nélkül lehetett elvégezni. Ugyancsak a század elején, 1912-ben Casimir Funk lengyel vegyész fedezte fel a táplálkozástudománynak új irányt szabó vitaminokat, amelyekkel egy csapásra gyógyíthatóvá váltak a hiánybetegségek, például a C-vitamin hiányában fellépő, súlyos vérzésekkel járó skorbut, a D-vitamin híján kialakuló, csontfejlődési zavarral, jellegzetes tünetként a lábak elgörbülésével járó angolkór, avagy a gyakran szívelégtelenséget okozó beriberi, amit a B-vitamin hiánya vált ki. Az orvostudomány eredményei - mondhatni - jobban meghosszabbították az emberi életet, mint amennyire a századot sújtó világ- és helyi háborúk megrövidítették. "Míg a fejlett országokban az átlagos életkor a 20. század hajnalán alig haladta meg a 40 esztendőt, ugyanez a mutató ma 76 évnél áll. S míg 1950-ben még csupán a világnépesség 5 százaléka volt 65 év feletti, fél évszázaddal később, az ezredfordulóra már 7 százalékkal, 2020-ra pedig 10 százalékkal kell számolni" - idézi a statisztikákat Vízi E. Szilveszter akadémikus, agykutató. A higiénia, a szülési technikák fejlődése következtében - legalábbis a gazdagabb országokban - gyakorlatilag megszűnt az anyahalandóság, a csecsemőhalálozás pedig az ezrelékek világába szorult vissza. A 20. században azonban minden orvosi terület közül alighanem a sebészet fejlődött a leglátványosabban, s így ma már nem csupán egy prosztatanagyobbodást vagy epehólyag-gyulladást lehet a teljes gyógyulásig orvosolni, hanem az agy tumorait, sőt a szív ereinek életveszélyes elzáródásait is. Persze már végleg elmúltak azok a század eleji daliás idők, amikor a legendás német sebész, Ferdinand Sauerbruch még egyetlen szikével elvégzett minden műtétet: a század során nem pusztán az orvostudomány szakosodott, hanem ezen belül a kirurgia is - ma már megkülönböztetünk baleseti, urológiai, nőgyógyászati, ideg-, orr-fül-gége-, száj- és más sebészeket. Sőt, ma már az úgynevezett plasztikai sebészeten belül is külön szakma az orr- vagy a mellsebészeké. Ugyanakkor a legkomplexebb tudású szívsebész sem menne semmire, ha nem segítenék munkáját belgyógyászok, aneszteziológusok, az intenzív gyógyászat szakemberei, laboratóriumi doktorok, a vérátömlesztésben járatos szakorvosok, bőrgyógyászok, pszichiáterek. A diagnosztizáló orvos egyre több kollégája, illetve egyre több diagnosztikai vizsgálat eredményeire támaszkodhat, ám a szakorvosi vélemények, az ultrahang, a komputertomográf és a röntgenfelvételek gondos tanulmányozása után sem biztos, hogy fel tudja állítani a betegség pontos kórképét s így előrukkolni a szükséges terápiával. A mind kiterjedtebb vizsgálódás számos esetben csupán arra jó, hogy bizonyos bajokat kizárjon, mielőtt kinyilatkoztatja a szentenciát. Fejlett orvosi technika ide vagy oda, a ma számon tartott 20 ezer betegségfajta - amelyek száma évente több tucat kórral bővül - között nem könnyű eligazodni. Érdekes, hogy ezzel szemben a gyógyszeripar 20. századi tudományos innovációs listája meglehetősen szerény: a gyárak a legjobb esetben is mindössze tízévente képesek felmutatni egy-egy forradalmian új orvosságot, ráadásul újabb tíz évet kell várni, amíg az új "csodafegyver" a mindennapi gyógyításban is bevethetővé válik. Az 1897-ben feltalált acetilszalicilsav - az Aspirin hatóanyaga -, illetve származékai mind a mai napig a leggyakrabban használt fájdalomcsillapítók közé tartoznak, sőt, a több mint száz esztendős pirulát újabban már a szívinfarktus és a gutaütés megelőzésére, illetve a bélrák egyes fajtáinak a kezelésére is bevetik. A ma használatos antibiotikumok ősének számító, baktériumölő penicillin kifejlesztése, valamint a cukorbetegséget kezelhetővé tévő inzulin izolálása, illetve a szifilisz ellen bevetni kívánt arzénvegyületek vizsgálata közben jöttek rá arra, hogy a hatszázhatodik kísérlet során vizsgált s így a 606-os számmal ellátott anyagból kifejlesztett gyógyszer, a Salvarsan a nyerő: ezek az orvosságok tekinthetők a század első harmadának talán legmaradandóbb felfedezéseinek. Az emberiséget tizedelő világjárványok ellen - amilyen például az 1918-as vírusos spanyolnátharagály is volt - a század első felében még nem álltak rendelkezésre hatékony fegyverek, de épp az említett penicillinnel és újabb oltóanyagok kifejlesztésével az orvosok mind sikeresebben vették fel a versenyt a fertőző betegségekkel szemben. A penicillin tömeges méretekben való előállítását a második világháború idején mindenekelőtt a számtalan sebesült kezelése tette sürgetővé. A szövetségesek a gyógyszert 1943-ban vetették be sebesültek gyógyítására. Az eredmény hihetetlen volt: a brit katonák közül sokkal többet sikerült meggyógyítani, mint a németek közül, akiket a Gerhard Domagk patológus és bakteriológus által felfedezett s preferált antibakteriális szerekkel, a szulfonamidokkal kezeltek. És a fejlődés persze nem állt meg: az 1948-ban széles körben is bevetett streptomycin már hatásos fegyvernek bizonyult a tbc ellen, míg az 1955-ben Albert Sabin virológus által első ízben alkalmazott kanalas oltás a gyermekbénulás kialakulását akadályozta meg. A második világháború utáni időszak másik vitathatatlan sikertörténete a Parkinson-kór gyógyszeres kezelése. "Emil Adolph von Behring 1901-ben orvosi Nobel-díjjal is elismert felfedezésének, a vakcinációnak is köszönhetően mára eltűnt számos bakteriális és vírusos fertőző betegség. Sikerült teljesen kiirtani a valamikor háborúk sorsát eldöntő, városokat elpusztító feketehimlőt, szinte végleg eltörölni a diftériát, rubeolát, kanyarót, tetanuszt, gyógyíthatóvá tenni a maláriát, illetve a szifiliszt. Az orvosok ma már százötvennél is többféle oltóanyagot használnak - sorolja Vízi akadémikus, nyomban hozzátéve: - A fertőző betegségek könyvét még korántsem csukhatjuk be, hiszen egyes régiókban bizonyos nyavalyák még vissza-visszatérnek." Hogy mi és hol pusztít, az jórészt pénz kérdése. Míg a fejlettebb nemzetek hatalmas összegeket tudtak az egészségügy támogatására fordítani, a harmadik világ szegényebb körzeteiben változatlanul középkori állapotok uralkodnak, ami nemcsak annyira a szűkös orvoslétszámban, mint inkább a gyógyszerek és védőoltások, a felvilágosítás és a higiénia hiányában ölt testet. Minden fejlődés dacára érvényes hát a századelő legismertebb baktériumvadászának számító, a lépfene spóráit, a tbc, illetve a kolera baktériumát felfedező Robert Kochnak a megállapítása, miszerint "ha a gazdagok elfordulnak a szegények nyomorúságától, a baktériumok diadalmaskodnak". Nem véletlen, hogy a 20. század végén egyre inkább éppen a baktériumok és a még náluk is veszélyesebb vírusok elleni szüntelen harc válik az orvostudomány kötelezően megoldandó leckéjévé, elvégre az először 1981-ben, a Los Angeles-i homoszexuális férfiak körében felfedezett s ma még gyógyíthatatlan AIDS-betegséget okozó HIV mellett legalább harminc, korábban ismeretlen kórokozó feltűnése kelt folyamatos riadalmat (például ebola, sabia, guanarito, Marburg-betegség, Lassa-láz). A körülöttünk és bennünk garázdálkodó több ezer vírus és baktérium közül elenyésző azoknak a száma, amelyeket tudományos alapossággal ki is kutattak. Ráadásul a kórokozók újabb és újabb változataival - a legtöbb vírus esetében évi 1 százalék megy át mutáción - képtelen lépést tartani az emberi szervezet védekező mechanizmusa. Egyre több kórokozó lesz ellenálló az antibiotikumokkal szemben, hiszen a HIV mellett számos nátha- és influenzavírus is a genetikai átváltozások nagymestere. 1997-ben világszerte 17,3 millióan haltak meg különböző fertőző kórokban, sokkal többen, mint az amúgy népbetegségeknek titulált szív- és keringési zavarokban, rákban vagy légúti betegségekben. A fejlett országokban már "leírt" tbc-ben - ott ugyanis már az ötvenes évek legelején sikert hoztak a betegség elleni tömeges védőoltások - az elkövetkezendő tíz esztendőben várhatóan mintegy 30 millióan halnak meg a Földön. Túl az orvostudomány csodatevő technikáin - a legfrissebb hipotézisek alapján - annak lesz a legtöbb esélye, hogy megérje századik születésnapját, akinek a szülei és a nagyszülei is soká éltek. Ugyanis még a gyógyító tudomány zseniális vívmányainál is "mindenhatóbbak" a megörökölt gének: korántsem véletlen tehát, hogy a 21. század legtöbb új eredményét éppen a géntechnológiai diagnosztikától és a génterápiás technikáktól várja az orvostudomány, amely már egyes betegségek - például a cukorbetegség, a korai érbetegségek, bizonyos ízületi gyulladások - genetikai előrejelzésével is foglalkozik. A tudósok szerint nincs már messze az az idő, amikor a tisztán vagy részben genetikai okokra visszavezethető bajok a megfelelő gének klónozásával megelőzhetők lesznek, és az egyes betegségekre hajlamos családokban - egyfajta géntérképészettel - korai diagnózissal fel tudják majd deríteni a fokozott kockázatnak kitett személyeket. Az igazi áttörés azonban egyelőre várat magára. Lindner András BEVEZETÉS (http://www.pro-patiente.hu/pp/books/gyacs/bevez/bev.html 2001-11-13) A mai, civilizált ember élete nem képzelhető el gyógyszer nélkül, még akkor sem, ha makkegészséges. Gyógyszer ugyanis végső fokon az az oltóanyag is, amely védelmet nyújt a felnövő nemzedékeknek a fertőző betegségekkel szemben. És nincs egyetlen olyan felnőtt sem, aki gyermekkorában lázas, hűléses hurut, torok- vagy mandulagyulladás miatt ne kapott volna lázcsillapítót, egyszer-egyszer penicillint vagy más antibiotikumot. Ha személyi igazolványunkban volna olyan rovat, amelybe az életünk során szedett összes gyógyszereket feljegyeznénk, akkor valószínű, hogy gyakran lenne szükség még pótlapokra is. Hibás tehát a gyógyszereket valamiféle szükséges rossznak tekinteni, hiszen nagyrészt ezeknek köszönhető, hogy néhány évtized alatt a várható átlagos életkor - minden civilizált államban - 70 év körül mozog. Hogy mennyire jó, mennyire hasznos és mennyire nélkülözhetetlen mindennapjainkban a gyógyszer, azt talán az elmúlt fél évszázad legjelesebb hazai belgyógyász professzorának, Hetényi Gézának a mondása tükrözi: "Nem szeretnék ma orvos lenni penicillin és gyógyszerek nélkül". E tények ismeretében egyáltalán nem közömbös, hogy mi a véleménye, mennyire tájékozott akár az egészséges, akár a beteg ember azokról a gyógyszerekről, amelyekkel élete során, hol ritkán, hol gyakran, de szükségszerűen találkozik. Könyvünk nem titkolt célja éppen az, hogy a nem orvos olvasót olyan ismeretanyag birtokába juttassa, amelynek segítségével gazdag gyógyszerkincsünkből a legkisebb kockázat árán a legtöbb hasznot húzhatja. Az ilyesfajta tájékoztatásra hazánkban annál is inkább szükség van, mert a fennálló és igen hasznosnak bizonyult rendelkezések értelmében a beteg a gyógyszertárban nem csak orvosi vényre kaphat gyógyszert, hanem jó néhányat anélkül is beszerezhet. Hogy e tájékozottság terén súlyos fogyatékosságok állnak fenn, arról e sorok írójának személyesen, mint általában minden orvosnak, sok tapasztalata van. A tájékozatlanság árt a betegnek, mert csökkenti a gyógyszerek hasznát és növeli a gyógyszerártalmak kockázatát. Új elem a helyettesíthetőség, erről a későbbiekben részletesen szólunk. Ez a vényre kapható szerek bizonyos csoportjára vonatkozik. Azonos hatóanyagú gyógyszerek között a beteg a patikus segítségével a pénztárcájának leginkább megfelelő gyógyszert választhatja. A gyógyszerekkel kapcsolatos általános érvényű megállapítás a modern gyógyszerkutatás egyik megalapítójától, a berlini Heubner professzortól származik: "Minden gyógyszernek, amelynek gyógyító hatása van, feltétlenül van káros, esetleg nemkívánatos mellékhatása is." Hogy a gyógyszerek mellékhatásával kapcsolatos tájékozatlanság milyen súlyos következményekkel járhat, azt a két évtizeddel ezelőtti USA-beli meghökkentő tapasztalatok bizonyították. Akkoriban ugyanis az Egyesült Államok kórházaiban ápolt összes betegnek kereken 15%-a gyógyszerártalom következtében szorult gyógyintézeti ápolásra. Az ok minden esetben az volt, hogy ezek a betegek nem tudták, hogy gyógyszereikből melyiket, mikor és mennyit kell beszedniük. Ezenkívül többségük teljesen tájékozatlan volt az egyes gyógyszerek esetleges mellékhatásait illetően. A gyógyszerszedésből származó viszonylag gyakori káros mellékhatás nem speciálisan amerikai jelenség. Szerte a világon most folynak vagy zárulnak le olyan vizsgálatok, amelyeknek az a célja, hogy megvizsgálják a gyógyszerfelhasználási szokásokat. E kutatási eredmények közül érdemes megemlíteni a németországi Regensburg orvosegyetemén működő orvosszociológus professzornak, dr. D. Schmadelnek az adatait. Ezek szerint a betegek 30-50%-a az orvos által felírt gyógyszereket beszerezte ugyan a patikában, de sohasem szedett belőlük egyetlen szemet sem, hanem a szemétkosárba dobta. Egy másik csoport tagjai viszont szedték néhány napig a gyógyszert, de mihelyt valamivel jobban érezték magukat, akkor vagy szántszándékkal nem vették be vagy pedig megfeledkeztek róla, noha írásban, nyomtatottan, félreérthetetlenül megkapták a gyógyszerrel kapcsolatos utasításokat. Ezek az emberek nem hallgattak értelmükre, mert teljesen ésszerűtlenül, saját kárukra és veszélyükre hagyták el vagy szedték elégtelenül a gyógyszert. A betegek ezen ésszerűtlen magatartásának hátterében részben a teljes tájékozatlanság, részben pedig a gyógyszerrel kapcsolatos tévhitek húzódtak meg. Mivel a modern ember gyógyszerszükségletének mintegy felét vény nélkül szerzi be, különösen ezekről a gyógyszerekről kell tájékozottnak lennie. Ha tekintetbe vesszük a távoli vagy a közelebbi múlt orvostörténelmét, egyáltalán nem meglepő, hogy a gyógyszereket még ma is sok misztikum, babona és tévhit veszi körül. Ma mosolygunk ugyan a híres ókori orvosszaktekintélynek, Galenusnak a Gyógyszertankönyvén, mégis évszázadokon át ez volt az orvosok gyógyszerhasználatának az alapja. Galenus könyvében a gyógyszerek ranglistáján a szárított krokodilürülék igen előkelő helyet foglalt el, s akkoriban ez annyira keresett gyógyszeralapanyag volt, hogy esetenként hiánycikknek bizonyult és még hamisították is. Ha az ókorból egy nagyot ugrunk egészen a XIX. századba és felütjük az akkor "érvényes" gyógyszerkönyvet, amely vezérfonalul szolgál az orvosok mindennapi tevékenységéhez, ugyancsak csóválhatjuk a fejünket, de még sajnálhatjuk is az akkori betegeket. Ez a gyógyszerkönyv ugyanis pl. a malária kezelésére három, ringlóba vagy szilvába csomagolt élő tetűt javasolt. (E gyógykezelés emléke még 1908-ban is élt a hazai cigányság körében, akik hasmenéskor kilenc szilvát fogyasztottak, minden szilvában egyenként egy-egy élő tetűvel.) Ez a XIX. századi gyógysikerkönyv fogfájás és sárgaság ellen egyformán tetűt javasolt, tüdővész ellen pedig 13 db, pálinkába áztatott földigilisztát. Az ízületi fájdalmaknak kedvenc gyógyszere a méhcsípés volt, amit napjainkban is használnak. Az ősi gyógyászatban a férgek mellett az egyes kőzeteknek volt különleges jelentőségük. Plinius könyvéből tudjuk, hogy az ókori Rómában mandulagyulladás és golyva ellen egyaránt borkősavat használtak. A borkősav a középkori recepteken mellett különböző hegyi kristályok, gyémántok, drágakövek szerepeltek. Történelmi tény például, hogy VII. Kelemen pápa 1534-ben súlyos betegségének gyógyítására orvosságként felbecsülhetetlen értékű gyémántport nyelt le. Ennek híre, akárcsak a gyógykezelés kudarca, világszerte elterjedt, de mégsem volt elég ahhoz, hogy a különböző kristályokat, gyémántokat vagy a már akkor is imádott aranyat oldatban, porban ne használják különböző betegségek ellen. E történelmi tények ismeretében meglepő, hogy még ma is vaskos kötetek foglalkoznak egyes ízületi betegségek aranykezelésével, holott sohasem nyert egyértelmű bizonyítást, hogy az arany speciálisan ezt a betegséget gyógyítaná. A rovarok, az állati belsőségek, a különböző drágakövek mellett a természettudományos korszak előtti orvos receptjén első helyen a különböző ízű növényi levelek, kérgek és gyökerek szerepeltek leggyakrabban. Nem titok, hogy a modern orvostudomány, pontosabban a gyógyszerkutatás a tapasztalatban hatásosnak bizonyult növényi eredetű gyógyszerek hatóanyagának elemzésével, majd azok laboratóriumi, lombikban történő előállításával számos ma is használatos, értékes gyógyszer birtokába jutott. Ésszerűtlen, sőt sok esetben egyenesen káros lenne a növényekből kivont vagy szintetikusan előállított vegytiszta gyógyszerek helyett az egész növény bizonytalan hatású porát vagy főzetét használni. Mégis tévedés volna azt hinnünk, hogy az ókorban vagy akár a 200 évvel ezelőtt használt gyógyszereknek nem volt semmiféle hatásuk. Ez a hatás az esetek töredékében lehetett valódi, a mai értelemben vett gyógyhatás is, amelyet az orvosi tapasztalat évszázadokon át tovább hagyományozott. De biztos, hogy az akkori gyógyszerek döntő többsége nem a mai értelemben vett kémiai vagy biokémiai úton, hanem az orvosba vetett bizalom révén fejtette ki hatását. Azokban az esetekben tehát, amelyekben szilvába rejtett tetű, szárított gilisztapor vagy krokodilürülék után javult a beteg állapota, az nem ezeknek a kuruzslószereknek volt köszönhető, hanem a betegnek a gyógyító orvosba, illetve a gyógyszerbe vetett hitének. Ez a hit még ma sem elhanyagolható gyógytényező, amikor nagy hatású gyógyszereink, műszereink, sebészi és sugárzási lehetőségeink vannak. Bár a mai gyógyszerek hatásához nincs szükség feltétlenül az orvos személyébe, tekintélyébe vetett bizalomra, tehát szuggesztív hatásra, ez nem azt jelenti, hogy ez a hatás nem volna mindig kívánatos. Az orvos-beteg kapcsolat A területi elv szerint egy-egy nagyobb területi egységnek pl. megyének vagy nagyvárosi kerületnek van kórháza, rendelőintézete, családorvosi hálózata, amely az adott területen lakó emberek egészségügyi ellátását szolgálja. Ma a beteg szabadon választhat orvost, de pl. egy kisközségben csak nagyon nehezen fanyalodik a beteg arra, hogy a néhány kilométerre fekvő szomszédos községbe járjon orvoshoz vagy ha fekvőbeteg, akkor más falu orvosa járjon őhozzá. Nagyon sokszor az első találkozás alkalmával felébredt szimpátia vagy antipátia dönti el, hogy bizalom vagy ellenérzés támad-e a beteg és az orvos között. Mivel a betegeknek az orvosba vetett bizalmára ma és a jövőben is szükség lesz, kívánatos, hogy az egyes orvosba vetett bizalomhoz az orvostudomány egészébe vetett bizalom is társuljon. Ilyen bizalom kifejlődhet az emberben, ha pl. tekintetbe vesszük, hogy penicillinnel és más antibiotikumokkal a hajdan rettegett kimenetelű tüdőgyulladást néhány nap alatt meg lehet gyógyítani, hogy a mesterségesen lélegeztetett, intenzív betegellátással életben tartott betegbe új szívet lehet átültetni stb. A bizalomnak tehát napról napra növekvő létjogosultsága van. Persze nem szabad a néha valóban majdnem csodaszámba menő gyógyítási eredmények láttán átesni a ló túlsó oldalára és az orvostudomány mindenhatóságában hinni. Az életnek ugyanis szükségszerű velejárója a halál és az orvos feladata csak az lehet, hogy minden felesleges fájdalmat megszüntessen és minél több embert hozzásegítsen a maximálisan várható biológiai életkor eléréséhez. Eközben pedig mindannyiszor enyhítse a fájdalmat, segítse a gyógyulást, amikor ennek az elérendő célnak az útjába akadály hárul. Ahhoz azonban, hogy az orvos - elsősorban természettudományon alapuló beavatkozásaival - ezt az ideális célt elérje, neki is változnia kell, és hozzá kell segítenie betegeit ahhoz, hogy ők maguk is változzanak. Mivel az orvos nem varázsló vagy sámán többé, le kell szállnia arról a piedesztálról, amelyen a hajdani orvosok vagy mai, fehérköpenyes utódaik félistenként állanak. Le kell mondania az abszolút tekintély vagy a csalhatatlanság igényéről, ami egyben azt is jelenti, hogy a beteget nem alárendelt személyként, hanem társként, partnerként kell kezelnie. Különösen szükség van erre az együttműködésre akkor, ha krónikus betegekről van szó, akik éppen az orvosi kezelés segítségével ma akár évtizedeken keresztül nemcsak életképesek maradnak hanem sokszor munkavégző képességüket is maradéktalanul megtarthatják. Az ilyen krónikus betegségben szenvedők számának növekedésével viszont már csak azért is számolnunk kell, mert évről évre több lesz az idős ember, akikről köztudott, hogy kisebb-nagyobb betegségre mindig hajlamosak. E könyv célja az, hogy az orvos és a beteg közti együttműködést elősegítse. Ennek érdekében az Olvasót tájékoztatni kívánjuk az egyes gyógyszerek gyógyító hatásáról, de esetleges mellékhatásairól is. Tisztában vagyunk azzal, hogy amikor vázoljuk a gyógyszerek gyógyító hatásmódját, akkor a gyógyszerbe vetett jogos hitet növeljük. Igaz, hogy az esetleges mellékhatások ismertetésével esetenként felesleges félelmet is kelthetünk. Az ember azonban megtanulta használni a tüzet anélkül, hogy indokolatlanul félne tőle - képes tehát arra is, hogy a maga javára használja a gyógyszert még akkor is, ha egy-két mellékhatásától esetleg fél is. Az egészséges lelkületű ember félelme ezért sohasem olyan mértékű, hogy visszatartsa a létfontosságú gyógyszer szedésétől. A kórosan szorongó, neurotikus ember viszont inkább a számára érthető nyelven íródott könyvből szerezzen megfelelő tájékoztatást, s ne az orvosok számára írott szakkönyvekből. A nagy nyilvánosság előtt, ismeretterjesztő célzattal jelentkező orvosok is sokat tehetnek a gyógyszerekbe vetett bizalom növelése érdekében. Tehetik ezt azáltal is, hogy néhány tévhitet eloszlatnak, illetve hibát kiküszöbölnek. Ilyen hiba többek között az, hogy minduntalan "a túlzott gyógyszerfogyasztás ártalmairól" esik szó a tömegkommunikációs fórumokon: a napi sajtóban, a rádióban és a televízióban. Hazai és külföldi tapasztalatok bizonyítják, hogy a betegek a jóhiszemű féligazságok hallatára gyakran a tapasztalt kezdeti javulás után elhagyják a gyógyszerszedést, hiszen az orvosoktól, az újságban, a rádióban és a televízióban azt hallották, hogy a túlzott gyógyszerfogyasztás káros. Az orvosi utasításokban viszont gyakran nem kapnak elég tájékoztatást arról, hogy mikor normális, mikor célszerű és mikor haszontalan vagy éppenséggel káros, tehát túlzott a gyógyszerfogyasztás. Ez a féligazság azért is hamis, mert a krónikus betegségben szenvedők, akiknek gyakran éveken, évtizedeken át kell gyógyszert szedniük, eleve nem túlzott gyógyszerfogyasztók, hiszen a magas vérnyomásban szenvedő beteg vagy az epilepsziás sem fogyaszt túlzott gyógyszert akkor, amikor panaszmentessé válva lelkiismeretesen szedi tovább gyógyszerét. Ha viszont a vény nélkül is kapható vagy vényre beszerezhető altató- vagy nyugtatószerek túlzott szedésétől óvjuk az érdekelteket, akkor jó szolgálatot teszünk. E könyvecske keretén belül minden egyes vény nélkül kapható gyógyszert felsorolunk, hogy tájékoztassunk e szerek hatásáról, valamint egyszeri vagy tartós szedésük esetén előforduló kockázatokról. A könyv a kézirat lezárásának időpontjában forgalomban lévő gyógyszereket sorolja fel. A teljesség azonban csak egy adott időpontra lehet érvényes, mivel gyógyszerválasztékunk állandóan változik. Évente több száz új gyógyszer kerül forgalomba és az újabb, nagyobb hatású készítmények mellett a korábban alkalmazott szerek elavulttá, korszerűtlenné válnak, így gyártásuk forgalmazásuk megszűnik. Előfordulhat, hogy az Olvasó e könyv alapján egy vény nélküli gyógyszert vásárolna a gyógyszertárban és a gyógyszerész mégis receptet kér vagy a keresett gyógyszer helyett mást ajánl fel. Ez esetben az Olvasó ne a szerzőt vagy a gyógyszerészt hibáztassa, hanem a tudomány haladásának fogja fel a kellemetlen meglepetést. A mostani 5. kiadás már a gyakorlatban bizonyítja, hogy a gyógyszerrendeléssel kapcsolatos előírásokat időről időre ellenőrizni és az új tények alapján módosítani kell. Azzal a kívánsággal bocsátjuk útjára a Gyógyszer a családban című könyvet, hogy a könyvespolcokon fellelhető testvéréhez, az Orvos a családban című könyvhöz hasonlóan sok honfitársunkat hozzásegíti ahhoz, hogy apró-cseprő egészségügyi kérdésekben egymaga eligazodjék. Gyógyszer a családban © Szendei Katalin, 1997 ISBN 963 699 018 2 Springer Hungarica Kiadó Kft., 1997. VIGYÁZAT, ELLENHATÁS! (Tvr-hét 2001/21) Gyógyszerszedés esetén nem ajánlatos alkoholt inni. Ezt - remélhetőleg - mindenki tudja. De a legegészségesebb tejesmüzli-reggeli is bajt okozhat, ha antibiotikumot szedünk mellé. Mintegy háromszáz gyógyszerhatóanyag hatását keresztezi valamilyen élelmiszer. De semmi pánik! Az ellenhatások dzsungelében íme, néhány értékes útmutató: GYOMORÉGÉS ELLENI SZER SZEDÉSE ESETÉN NE FOGYASSZON GYÜMÖLCSÖT! A savas hatás elleni gyógyszerek többnyire alumíniumsókat tartalmaznak. Ha ehhez citrátokat fogyaszt (limonádé, gyümölcslé, bor), olyan. kémiai reakciót vált ki, amelynek eredményeképpen megnő a vér alumíniumtartalma. Rosszabb esetben vérszegénység, izomrángás és görcsös állapot jöhet létre. VÉRAVADÁSGÁTLÓ SZEDÉSE ESETÉN MELLŐZZE A ZÖLDSÉGET! Szívinfarktuson és szélütésen átesett betegek kapnak ilyen szert, hogy a vérük ne sűrűsödjön be. Sajnos olyan, egyébként egészséges zöldségek, mint a kahol, spenót, borsó, bab jócskán tartalmaznak K-vitamint, amely éppen a véralvadást fokozza. BIZONYOS TEJTERMÉKEK FOGYASZTÁSA ESETÉN NEM SZEDHETŐ ANTIBIOTIKUM. A magában fogyasztott tej, sajt vagy túró kalciuma megköti az antibiotikum hatóanyagát, amelyet így a szervezet nem tud hasznosítani. Ajánlatos két órát hagyni a gyógyszer és a tejtermékek fogyasztása között. MAGAS VÉRNYOMÁS ELLENI SZERREL EGYÜTT NE FOGYASSZON DÉLIGYÜMÖLCSLEVET! Az együtthatás révén hirtelen annyira visszaesik a vérnyomás, hogy az fejfájáshoz, sőt szívdobogáshoz vezethet. DEPRESSZIÓ ELLENI SZEREKKEL NE FOGYASSZON SZALÁMIT! A sok fehérjét tartalmazó bab, sörélesztő, szalámi vagy savanyú káposzta reakcióba lép a szerek hatóanyagával, ami veszélyesen megemelheti a vérnyomást. Legjobb, ha legalább egy hónap eltelik a gyógyszer szedése és a fehérjedús élelmiszerek fogyasztása kőzött. A FÁJDALOMCSILLAPÍTÓ ÉS A MŰZLI SEM ÁLLHATJA EGYMÁST. A teljes őrlésű élelmiszerek gazdag rostanyaga hatástalanítja a Paracetamolt. NE DOHÁNYOZZON, AKI ANTIBÉBITABLETTÁT SZED, VAGY ASZTMÁS! Mindenkinek árt a dohányfüst, ráadásul a nikotin csökkenti azon szerek hatását, amelyekkel éppen a légutakat tágítják krónikus hörghurut vagy asztma esetén. A harmincnál idősebb, antibébitablettát szedő dohányzó nők esetében pedig jelentősen megnő a szívinfarktus, a trombózis vagy szélütés veszélye. A GYÓGYSZERSZEDÉS SZABÁLYAI (Tvr-hét 2002/40) A statisztika évről évre bizonyítja, hogy a magyarok nagyon sok gyógyszert fogyasztanak. Az ötletszerűen, találomra, véletlenül, össze-vissza szedett orvosság már nem gyógyszer, jó esetben csak hatástalan, máskor viszont méreg. A gyógyszerszedés szabályai mindig a mellékelt tájékoztatóban olvashatók, de nem árt néhány általános tudnivaló: A gyógyszer bevétele előtt igyunk egy-két korty vizet, hogy a tabletta jobban "csússzon"! A folyékony készítményeket rázzuk fel bevétel előtt! A gyógyszereinkről listát kell készíteni. Az orvosságokat lehetőleg eredeti dobozukban tároljuk, így a tévedések elkerülhetők. Ne tároljuk gyógyszert tűző napon, nedves helyen és mélyhűtőben! Ne keverjük ételbe-italba a gyógyszert, és főleg ne igyunk mellé alkoholt! És ami a legfontosabb: ne tartsuk gyermekek által könnyen elérhető helyen!