FÉLTÉKENYSÉG (BETEGSÉG?) (http://pro-patiente.hu/pp/books/subrosa/feltek/feltek-11.html 2001-11-08) A hűtlenség büntetése Különböző kultúrák és különböző korok eltérően kezelik e kérdést. Áttekinteni ezeken a különbségeken nem tanulság nélküli szellemi kaland. Az Ószövetségben nagy bűn a hűtlenség, a vele járó féltékenység pedig nagy fenyegettetés: "...gyalázatosság volna ez, és bírák elé tartozó bűn. Mert tűz volna ez, amely pokolig emésztene és minden jövedelmemet tövestől kiirtaná." (Jób, 31. 11-12.) "Mert a parázna asszony miatt jut az ember egy darab kenyérre, és más férfi felesége drága életet vadász! Vehet-é valaki tüzet az ő kebelébe, hogy ruhái meg ne égnének? Így van, valaki bemegy felebarátjának feleségéhez, nem marad büntetlen, valaki illeti azt! ...Ha rajta kapatik, hétannyit kell adnia, az ő házának marháját érette adhatja. A ki pedig asszonnyal paráználkodik, bolond; a ki magát el akarja veszteni, az cselekszi ezt! Vereséget és gyalázatot nyer, és az ő gyalázatja el nem töröltetik. Mert a féltékenység a férfiú haragja, és nem cselekszik kegyelmességgel a bosszúállásnak napján." (Példabeszédek, 6. 26-31.) A zsidó közösségek megtartó ereje a valláson kívül a családi összetartás volt. Igen nagy szerepe volt és van a családnak a mai napig. A közösség védte a családi egységet, ha valaki ebből kicsábult, akkor - mivel ezzel egyben magát a közösség erejét is megbontotta - azt a közösség kivetette magából, az valóban "egy darab kenyérre" jutott. A hűtlenség csábítása mint a tűz: ha közel kerül hozzá az ember, melegít, ám ha túl közel, éget. Szép szimbólum fejezi ezt ki: "Vehet-é valaki tüzet az ő kebelébe, hogy ruhái meg ne égnének?" A hűtlenség következménye fájdalmas, mint a tűz égetése. Az égett sebek fájnak a legtovább, évekig, néha mindhalálig maradó hegnyomot hagy még a begyógyult égéses sérülés is. A féltékenység is évekig, évtizedekig képes be nem gyógyuló hegként megmaradni az emberek lelkében. A fennálló rend és vallás számára megbocsáthatatlan bűn a hűtlenség, amiért a büntetés, ha korábban nem, a bosszúállás napján utol fogja érni az elkövetőt. Úgy hangzik ez, mint egy átok, s valóban az is. Nehéz szabadulni az ilyen jóslattól, megüli az ember lelkét, örömtelenné, szorongások által keserűvé változtatja a bűn édes gyümölcsét. A feloldozás iránti igény miatt éppen ezért sokan vallják be a kérdezés nélkül is a partnernek a hűtlenség megtörténtét. Az ilyen vallomás azonban nem hoz feloldozást, sőt inkább haragot, bosszút, keserűséget - mindez benne van a féltékenység érzésében. A kereszténység sok helyen támadja a féltékenységet. Krisztus központi üzenete, hogy az Isten szeretete egyformán elérhető mindenkinek. Az emberek önző szeretete egymás iránt azonban elítélendő lehet - mint ahogy Pál apostol a házasság kapcsán említi. Bár az Ótestamentum Istene nyíltan féltékeny természetű (a kizárólagos imádást követeli meg), ez - mint azt a későbbi teoretikusok kiemelik - modellszerepet adhatott a hatalmi féltékenységhez, és mintát adhatott a szeretett személy iránti tulajdonossági érzéshez. Indulati töltése áttörhetett igen erős korlátokat is: történeti érdekességként említhető meg, hogy féltékeny férjek ütötték agyon 963-ban XII. János és 983-ban VII. Benedek pápát, mikor "in flagranti delicto" találták őket. Igaz, ez volt az a korszak, melyet pornokráciának hívtak a Pápaság történetében. A keresztény tanítások már a hűtlenség gondolatát is bűnnek tartották. Részlet a Hegyi beszédből: "Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében." (Máté, 5.28.) Nem meglepő, hogy szinte minden kultúra büntette valamilyen módon azt, aki megszegte a kultúra teremtette szexuális viselkedési normákat. A büntetés lehetett fizikai (bántalmazás), gazdasági (kompenzáció, azaz valamilyen kártérítést kellett adni), vagy szimbolikus. Mindenesetre visszatartó szereppel bírt az ismételt elkövetés ellen. Az ókori görögök megbüntették a nőt, aki félrelépett. Akit rajtakaptak- és férje nem ölte meg-, az nem látogathatta többé a szent helyeket - hacsak nem vállalta fel, hogy bárki gyalázhassa. Az ókori Rómában a hűtlen asszonyt és szeretőjét büntették, míg a férjeknek elfogadott, megengedett volt a házasságon kívüli kapcsolat. A megcsalt férjnek kötelessége volt tanúkat állítani ahhoz, hogy a büntetést a bíróság kimondja. A rajtakapott szeretőt húsz órára bezárhatta, amíg tanúkat keresett. A régi Izraelben halálra kövezték a házas asszonyt és szeretőjét - ha a városban történt meg az eset. Ha nem a városban, hanem a pusztában vagy erdőben került sor a kapcsolatra, akkor az volt az előfeltételezés, hogy erőszak történt, és senki nem hallhatta az asszony sikoltozását. Ilyen esetben csak a férfit ölték meg. Ha súlyos vád érte az asszonyt, akkor próbának tették ki: keserű folyadékot kellett innia. Ha bűnös volt: ,,Menjen be ez az átokhozó víz a te belső részeidbe, hogy megdagadjon a te méhed és megszáradjon a te tomporod..." Ha nem volt bűnös, akkor "ártatlan és termékeny lészen..." (Mózes, IV.S. 12-31.) A mohamedánok, ha a háremben érték tetten a férfit, habozás nélkül kivégezték. Szicíliában ma sem lepődnek meg azon, ha a férj megöli a riválist. Sőt, kevesebbre becsülik, ha nem teszi meg. Az apacs indiánok hírhedtek voltak féltékenységükről. Ha egy férfi akárcsak egy pohár vizet kért feleségüktől, már csábításnak tekintették és büntették. Egy apacs indián rutinszerűen ölte meg vetélytársát, ha hűtlenségen érte a feleségével, akinek büntetése orrlevágás volt. A XI. századi Britanniában szintén orr-, vagy/és füllevágás volt a hűtlen asszony büntetése. A csendes-óceáni Szamoán a feleség megkereste azt, akivel férjének viszonya volt, és leharapta a nő orrát, hogy ne legyen olyan vonzó. Nem nehéz e büntetések szimbolikus értelmezése. Ennek tükrében érthetőbbé válik, ami sok észak-afrikai törzs beavatási szertartásán történik még napjainkban is: a csikló kimetszése (infibuláció). Hasonló rendeltetése volt a hűtlenség megelőzésére a középkori Európában az erényövnek, máshol ugyanebből a célból varrták vagy kapcsolták össze a női nemiszerven a nagyajkakat, sőt hüvelydugót is alkalmaztak - csökkentendő az elcsábítás veszélyét. Elgondolkodtató, hogy bizonyos afrikai törzsi kultúrákban, ahol a csikló kimetszése ma is rendszeres szokás, az asszonyok szinte sportot űznek abból, kinek hány szeretője van. Teszik ezt annak ellenére, hogy ha a hűtlenségük kiderül, a férjüktől kapott verés nem maradhat el. "Fejlettebb" megoldásokra is van példa, amelyekben a büntetés inkább az önértékelés és a társadalmi presztízs helyreállítását célozta. A maoriknál a felszarvazott férj a státusát a rokonok előtti rituális küzdelemben nyerte vissza, a szerető legyőzésével. Több indiai és melanéziai törzs előírásai szerint a szerető köteles volt meghatározott ajándékot adni a megcsalt férjnek. Sok helyen előfordult, hogy a hűtlen feleség apja egy másik lányát adta a férjnek kompenzációként. Másutt a hozományt kellett visszaadni a férjnek. Általában véve ritka a nők fizikai agressziója a bűnös férjjel szemben. A polinéziai tokopia törzsnél azonban például előfordul, hogy az egész éjjelre kimaradt férjnek passzívan és nyugodtan kell tűrnie, hogy asszonya bottal verje, véresre csípje, karmolja. Még ennél is ritkább azonban (nem találtam mintát rá), hogy az asszonynak fizetnének elégtételt, ha férje félrelép. Haraszti László dr. Féltékenység (betegség?) ©Haraszti László dr., 1995 SubRosa Kiadó, Budapest, 1995