AHOL HOSSZÚ A LASAGNA (Reggeli Délvilág 1993-01-21) Ha az ember olasz étterembe megy, nyilván azért teszi, mert pizzára, spagettire, jóféle talján ételre vágyik. A minap párommal ezt tettük mi is, és betértünk a Ciao nevű szegedi étterembe. Az asztalok, székek zöld-fehér-pirosban pompáztak, a terem kellemes félhomályban úszott, s viszonylag elfogadható volt az ételszag is, amely belépéskor fogadott bennünket. Bár nem olasz nóták szóltak a magnóból, hanem Madonna, mégis egész ígéretesnek tűnt az indulás. Az asztalon már vártak az étlapok, s nocsak, nocsak, olaszul és magyarul is megírva. Pizzából közel harmincféle, ráadásul három méretben, spagettiből tucatnyi, s jó néhány olasz édesség is szerepelt a felsorolásban. Helyben vagyunk, jó helyen járunk, hiszen mozzarellákát, mortadellát, parmezánt, lasagnát ígértek rögtön az első lapon. Volt itt rák, kagyló, tintahal, s néhány igen kívánatos tejszínes gyümölcssaláta is kellette magát kicsit hátrébb. A pincérnőre szinte nem is kellett várni, hiszen, alig élveztük végig az étlapot, máris ott toporgott asztalunknál. - Két sonkás-gombás pizzát kérünk, sok mozzarellával - sóhajtottam, s máris számban éreztem a lágy, omlós sajt isteni ízét. - A mozzarella az a felvágott? - zökkentett ki ábrándozásomból a felszolgáló. - Nem, az a fehér gömböc sajt, amit savóban tárolnak. - Ja, olyan nálunk nincsen. - De ez van az étlapon - erősködtem. - De akkor sincs! - kontrázott a pincérnő. - Jó, akkor helyette jó sok parmezánt tegyenek rá. - Csak trappista van - jött a rövid válasz. - Akkor én inkább mortadellásat kérek. - Mondtam már, hogy csak trappista van - nézett fel jegyzettömbjéből a pincérnő szemrehányón. - De az nem sajt, hanem felvágott. Az a közel 30 centi átmérőjű, tudja, az étlapon a 24-es szám alatt szerepel. - Ja?! Az nincs. Ekkor már a vadászösztön hajtott. - A tengeri herkentyűket honnan hozták? - Bolgár és szovjet konzervet teszünk a pizzára, nagyon finom. - Köszönöm, inkább lasagnát kérek. - Az nálunk hosszú metéltből van. - Akkor miért nem azt írják az étlapra. Hiszen az is finom. De a neve tagliatelle. (A lasagna viszont legalább tízszer tizenöt centis lapokból álló rakott tészta, sőt egy igazi olasz háziasszony vagy szakács egész tepsi méretűre nyújtja és nem vágja fel a lapokat, csak már az asztalnál.) - Kisasszony - adom fel -, maga mit szokott itt enni? Hozzon azt. - Kolbászos pizzát, biztos fog ízleni - írja fel megkönnyebbülve a rendelést, és már megy is. Alig zsörtölődünk magunkban néhány percig, máris asztalon a pizzánk. Széle ropogós, közepe dúsan megrakva jóféle gyulaival, s a kolbászkarikák körül pirosan fénylenek a kisült zsírtócsák. Na, ezt a receptet sem a napfényes, szép Itália egy villámkezű nápolyi pizzasütőjétől lesték el, az is biztos. Legalábbis az íze, külleme sokkal inkább hasonlít a békéscsabai fagyasztott, dobozos pizza látványára, mint az előbb említett talján bármelyik elrontott, kukára érett ballépésére, hát még az igazira. Fanyalogva ugyan, de a felét legyűrtük, már mint azt a felét, amit nem sikerült speciálisan olaszosra magyarítania az echte ungarische szakácsnak, és utána egész este azon tipródtunk, vajon milyen sugallatra nyit valaki olasz éttermet és nem magyaros csárdát, ha a füstölt szalonnán, töltött káposztán és a csabai csípősön kívül még nem látott mást. Pintér Edina