NEMZETI VIRTUS  (Magyar Hírlap 1995-10-28)

A betyárvilág a 18–19. században, a kereskedelem megindulásával virágzott
Magyarországon. Mivel akkoriban nem volt központi, csak helyi rendvédelem,
közbiztonság, vagy ahogy akkoriban nevezték "közbátorság" nemigen létezett. A
betyárok nemcsak a vagyonos utazókat fosztogatták, de az állatokat is
elhajtották az utakról. A szegények megsegítése – mint az útonállás célja – már
a korszak romantikájához tartozik. Nem elhanyagolható szempont, hogy a Habsburg
rendfenntartás kijátszása "nemzeti virtusnak" számított akkoriban. A
betyárkodást a Magyar Királyi Csendőrség 1881-es megalakításával kezdték
felszámolni.


SZEGÉNYLEGÉNYEK A TÉVÉBEN  (Magyar Hírlap 1996-03-14)

Pénteken tíz óra után olyan filmet láthatunk a Magyar Televízió 1-es
csatornáján, amely minden túlzás nélkül mérföldkő a hazai és az egyetemes
mozgókép történetében. Az 1965-ben készült Szegénylegények Jancsó Miklós talán
legjobb filmje; itt bontakozott ki a semmivel össze nem téveszthető, szinte
végtelen snittekből és a vágás szerepét átvevő bonyolult kameramozgásokból
építkező, sajátos "jancsói stílus" (operatőr: Somló Tamás). A rendező és
forgatókönyvíró társa, Hernádi Gyula egy majdhogynem feledésbe merült
történelmi epizód nyújtotta szituációt stilizálnak időtlen modellé, a hatalom,
de inkább az önkényuralom működési mechanizmusát feltáró és elemző parabolává.
A múlt században, valamikor kiegyezés idején vagyunk, megindul a "rendszer"
konszolidációja, amihez szervesen hozzátartozik a karhatalmi rendcsinálás. Az
Alföld pusztáin összehangolt rendőri akció indul a "nehézéletűek", Rózsa Sándor
egykori betyárjai ellen, akik a '48-as szabadságharc idején Kossuth zászlaja
alatt harcoltak. A hatalom egy földsáncba zárja a közrendet politikailag is
veszélyeztető kriminális elemeket, s megkezdi teljes megsemmisítésüket célzó
lassú felőrlésüket. A fekete köpönyeges, arctalan perzekutorok fenyegetésekkel
és ígéretekkel manipulálják foglyaikat, megtörik emberi tartásukat, kit
árulóvá, kit gyilkossá változtatva; a sáncból nincs kiút. A főbb szerepekben
Latinovits Zoltán, Görbe János, Agárdi Gábor és Kozák András láthatók.

B. P.


IDÉZŐ - TEGNAPI BETYÁROK  (Magyar Hírlap 1997-12-13)

Sokáig emlegették a behavazott tanyavilág csárdáiban az esetet, amikor egy
vagyonos gazda pénzesládáját abból a szobából vitték el a betyárok, amelyben a
feleségével aludt. Olyan szakértelemmel ásták ki a ház fala alatt a földet,
hogy a tulajdonos semmit sem vett észre. Csak reggel, mikor lelépett az ágyról,
mondta a feleségének: De hűvös van ebben a szobában. Fázik a lábam. Fázhatott
is, mert az ágy alatt ott volt a nagy lyuk.

Száz éve, Szegeden "került ponyvára" az a tizenhatodrét könyvecske, amely "az
alföldi rablóvilág történeteit" dolgozta fel (s amelyben a fenti eset is
olvasható). A szerző, Tömörkény István "egy kis bevezetővel" kezdi: "Azelőtt is
volt betyár, ma is van betyár. Csak ma nem az a neve. Azelőtt kívül állt a
társadalmon, ma bent van a társadalomban. A Farkas Jancsik csak annyit tudtak,
hogy a városháza mellől elvigyék kocsin a lutrisbolt vaspénztárát és kint a
határban üröllyel és nagy mostoha fejszékkel szétverjék. A szabadkai
negyvenmilliós lopás tettesei szintúgy cselekedtek. Bár hiszen az is elég
tökéletes munka volt, mikor valakinek a zárt udvarából nemcsak kocsiját, lovát,
hanem a kapubolt alatt levő zárt irodájából egyúttal a vaskasszáját is
elvitték. A maiak már egyáltalán nem viszik el a helyéből a pénztárt, hanem
csak megfúrják."

Tömörkény - a szegedi törvényszéken tárgyalt egykori büntetőpörök alapján -
külön fejezetben elemzi a betyárok által használt nyelvet, s mintegy kétszáz
Szeged környéki betyár gúnynevét is fölsorolja. A "betyárfajták" között
mindjárt elsőnek a "lókötőt" mutatja be. A lókötő ősrégi mesterségét
zavartalanul űzi, hiába, hogy már passzusa van a lónak. Mert ahogy kötelező
lett a passzus, azonnal megjelentek a passzushamisítók is. Bizonyos Nemes Nagy
nevezetű igen elhíresült a környéken (még a börtönben tanulta a mesterséget), ő
bármilyen iratból könnyűszerrel kimosta az írást, s vasalás után újat vésett
bele.

Egy kisteleki zugírász pedig egész hivatalt tartott fent, ahol "hiteles
passzusokat" gyártottak. Csak az nem tudta, aki nem akarta: a törvény emberei
mégsem tettek ellene semmit. A "lókötő bandáknak" nagyon messzire ért a kezük.
"Pár évvel ezelőtt - írja Tömörkény - egy csapat nyomozása közben egy temesvári
rendőrt is letartóztattak, mint bűntársat. Ez az ember belső szolgálatra lévén
beosztva a városházán, bejáratos volt a hivatalokba, ahonnan lójáratok
űrlapjait lopdosta az alföldi lókötőknek."

Elvetemült, híres betyár volt Csonka Ferenc. Még a "nagy bandához" tartozott,
aztán Ráday őt is elfogatta, s mivel sok vér tapadt a kezéhez, húsz évre
ítélték, amit le is ült Illaván. Csakhogy őt nem törte meg a hosszú rabság,
mint "Sándort", aki Szamosújváron utolsó éveiben állítólag pamutharisnyákat
kötögetett. Csonka erős, egyenes tartású férfi maradt, "szelíd kék szemekkel,
hófehér, de legényes állású bajusszal". 1890 táján szabadult, s hazatért
Szegedre. De a városban nem érezte jól magát, ezért lement Horvátországba, s
ott egy halastavat bérelt, s annak jövedelméből éldegélt. Aztán egy napon
leitatta, majd kötéllel megfojtotta a fuvarost, aki a halakkal a piacra szokta
őt szállítani. Baltával földarabolta a holttestet, s a vízbe vetette a halaknak
eleségül. Tapasztalatból tudta, hogy a holttest, amelyikből kieresztik a
levegőt, sohasem jön fel többé a felszínre. No nem is jött, de az eltűnt
embernek mégis hamarosan a nyomára bukkantak, s a horvát csendőrség azonnal
táviratozott a szegedi kapitányságra, mert sejtették, hogy arra tart Csonka a
lopott szekérrel meg a két lóval, mert végül mindig hazatért Szegedre. Amikor a
különleges osztag behatolt a búvóhelyére, Csonka késsel életveszélyesen
megsebesítette az egyik rendőrt. - Kár volt kendet föl nem akasztani már annak
idején - mondta a különítmény parancsnoka. - Bizony azt köllött volna már régön
- mondta Csonka a kalapja alól sötét tekintettel.

Megismerkedhetünk híres pusztázókkal is, akik gyakran betyárból vedlettek
pandúrrá, s legalább olyan bulldogszívóssággal űzték mesterségüket, mint
korábban. A nagy betyárfogók közé tartozott az utolsó aradi csendbiztos, Ritt
Lojzi, aki jól ismerte a betyárok nyelvét és az általuk használt pusztai
jeleket, így gyakran megesett, hogy legényeivel előbb érkezett a rablás
színhelyére, mint maguk a betyárok. A híres Lojzi csak ritkán használta
fegyverét, legtöbbször puszta kézzel vagy karikással támadt a betyárokra,
amitől azok annyira meglepődtek, hogy védekezni is elfelejtettek. Egyszer
megesett - mikor két különösen drága ló után nyomozott, s a lókötők
átmenekültek a szerb fejedelemségbe, ahol neki már semmiféle jogköre nem volt
-, hogy két legényével átszökött a határon és éjszaka visszalopta a lovakat.
Erre még egy betyár is azt mondta: "virtus", ami nélkül sem az egyik, sem a
másik mesterség nem űzhető.

Lipp Tamás


IDÉZŐ - A BETYÁRKIRÁLY  (Magyar Hírlap 1998-07-11)

Azon kevés történelmi alakok közé tartozik, akik már életükben mitikus hőssé
váltak. Gyermekkoráról azt mesélik, hogy akármilyen erős felnőtt embert földhöz
vágott. Száznyolcvanöt éve, 1813. július 16-án született Szegeden; 1836-ban
kerül először összetűzésbe a törvénnyel: tehénlopásért a szegedi börtönbe
csukják. Még alig múlt harminc, amikor a Szeged-környéki tanyavilágban már
suttogva emlegetik a nevét: ő a legendás, igazságot osztogató Gazda. Harmincöt
éves, amikor Kossuth hívására "szabadcsapat" élén bevonul Szegedre. És alig
több mint ötven, amikor 1868-ban megnyílnak előtte a péterváradi kazamaták,
hogy kilencévi raboskodás után a betyárvezér végigsétálhasson a szegedi Piac
téren. Mindenki látni akarja, mindenki meg akarja szorítani a kezét. Még ebben
az esztendőben jelenik meg róla az a német nyelvű "rablóregény", amely
betyárkirálynak titulálja.

Rózsa Sándor, mert ő az a "hírös" Gazda, szabadulása után fölutazik Pestre,
hogy hivatalt keressen magának. Állítólag mindjárt magához a miniszterelnökhöz,
gróf Andrássy Gyulához kopogtat be, aki barátságos fogadtatásban részesíti
"Kossuth gerillavezérét", Sándor bácsinak szólítja, de kérését, hogy nevezzék
őt ki a betyárok megfékezésére csendbiztosnak, visszautasítja. (Krúdy viszont
azt írja a Betyárok csillagában, hogy Rózsa Sándort Ferenc József segítette
szabadlábra, hálából, mert egy ízben a Szeged és Félegyháza közötti országúton
ő fékezte meg az uralkodó kocsiját elragadó, megvadult lovakat.)

Mindenesetre Rózsa Sándor először megpróbál tisztességes munkát keresni
magának, városi pandúrnak is ajánlkozik (mások szerint csikósnak), de nem
bíznak benne. Így hát újra összeszedi cimboráit, s kikísérletezi az útonállás
"korszerűbb" módszereit: főként a pénzszállító vonatokat rabolják ki. (Gyakran
fölszedik a vasúti síneket, s ezzel megállásra kényszerítik a mozdonyt, s így
pillanatok alatt könnyűszerrel kipakolják a postakocsit.) Ismerünk egy
hirdetést, amelyben 25 ezer váltóforint vérdíjat tűznek ki a fejére. Ebben
olvashatjuk személyleírását is: "Mintegy 40-42 éves, közép-, inkább kistermetű,
erős és zömök, sötét hajú és komor tekintetű. Bajuszt és barkót visel." Egy
bökönyi mondás szerint "még a lován is fordítva van a patkó, hogy mikor megy,
azt higgyék, hogy jön".

Később, amikor Rádayt kinevezik a betyárvilág felszámolására kirendelt
miniszteri bizottság teljhatalmú vezetőjévé s beköltözik a szegedi várba, Rózsa
Sándort is csapdába csalja s bíróság elé állítja. A betyárkirályt 1872
karácsonyán másodszor is halálra ítélik. Később megkegyelmeznek neki. Haláláig
a szamosújvári börtönben raboskodik. Először szabómesterségre fogják, majd
amikor már ehhez is gyenge, kötőtűt adnak a kezébe: az egykori híres hős
életének utolsó napjaiban puha pamutharisnyákat kötöget. 1878. november 22-én a
rabkórházban tér örök nyugovóra. Egyszerű fakereszttel jelölt sírja a
szamosújvári fegyház temetőjében található.

Rózsa Sándor először vásári ponyvák főszereplője lett. Az első könyveket
Bécsben nyomták, német nyelven, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a
hátborzongató betyárhistóriákkal lejárassák a magyar szabadság ügyét s a
gerillavezérnek amnesztiát adó Kossuth személyét. A Bartalits Imre budapesti
könyvnyomtató mester nyomdájában készülő ponyvák sem emlegetik sokkal több
tisztelettel Rózsa Sándort; üdvözlik a "rablóvezér véghurokra kerülését",
dicsőítik "Ráday Gedeon áldozatos tevékenységét".

Az irodalmi feldolgozások később mitikus figurává magasztalják. Móricz népi,
nemzeti eposzhőst lát alakjában. A trilógiának szánt regényóriásból azonban
élete végén már csak két részt tud megírni. Különösen a második elnagyolt,
vázlatos. Az író maga is érzi az ellentmondást: "a regény hőse az élet, mely
kavarog és szétfeszíti a formákat" - írja 1942 áprilisában, amikor az utolsó
fejezeteket veti papírra, de már nincs igazán ereje megbirkózni a hatalmas
anyaggal, életének talán legizgalmasabb regényhősével. Zsúfol, egyszerűsít,
kivonatol. Talán ezért is olvassák ma kevesebben a Rózsa Sándort, mint az
Erdély-trilógiát. Móra Ferenc A Sándor körül című novellájában azt írja, hogy a
betyárvezért lélektani eszközökkel bírták tanúvallomásra.

Jókait Ráday Gedeon ihlette regényírásra: a Lélekidomárban meglehetősen
romantikus képet fest a teljhatalmú királyi biztosról, aki egyébként szintén
részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban. Jancsó Miklós parabolának szánt
filmje, a Szegénylegények is főként a lélektani furfanggal vallató, rejtélyes
mechanizmust ábrázolja, az ihlető inkább Kafka, mint a korabeli történelmi
források. A valóság, ahogy az lenni szokott, sokkal prózaibb, kegyetlenebb,
véresebb volt. 1962-ben Kiskunhalason megjelent egy szerény kis könyv, Nagy
Czirok László: A Ráday-kor és a szegedi vár titka, amely föltárja a
"lélekidomár" valóságos módszereit, kelléktárát. Bemutatja a kínzóeszközöket, a
gombnyomásra működő pofozógépet, a hírhedt Ráday-bölcsőt, a patkányoktól
nyüzsgő, sötét, vizes cellákat. A könyv talán legmegrázóbb részlete, amelyben a
szerző egy öreg betyár vallomásából idéz, aki egyébként azon kevesek közé
tartozott, aki túlélte Ráday börtönét. "Valamikor, ha satuba töttek vóna, se
bírtak vóna belülem könnyeket kisajtolni, most mög a költöző fecskéket is
mögsiratom!"

Lipp Tamás

AJÁNLOTT IRODALOM
=================
Küllős Imola: Betyárok könyve
(Mezőgazdasági, Bp., 1988)
ISBN 963 232 655 5