AZ ALAMAGORDÓI TÁMASZPONTTÓL A MURUROA ZÁTONYIG (Magyar Hírlap 1995-07-13) A kísérleti atomrobbantások fél évszázada A Rainbow Warrior ellen indított francia akció a kísérleti atomrobbantások veszélyét újra a nemzetközi figyelem fókuszába helyezte. A Greenpeace-aktivisták ezzel voltaképpen elérték céljukat: az emberiség felfigyelt a Mururoa zátonynál végzendő nyolc föld alatti atomrobbantás bejelentésére. A tiltakozások egybekapcsolódnak az első atombomba kipróbálásának ötvenedik évfordulójával. Fél évszázada, július 16-án az Egyesült Államok Új-Mexikó államának északnyugati részén elhelyezkedő Alamagordo légibázis területén sikeresen próbálták ki a világtörténelem első atomrobbanó-szerkezetét. A Trinity (Szentháromság) névre elkeresztelt, meglehetősen testes, két félgömbbel lezárt henger formájú szerkezetet egy 30 méter magas acél rácsszerkezetre függesztették fel, s a nehéz atommagok széthasadásának láncreakcióját – az atomrobbanást – a toronytól 16 km-re épített bunkerből távirányítással indították el. A helyi idő szerint reggel 5 óra 29 perckor bekövetkezett robbanás iszonyatos hatással járt. Az éles felvillanást követően hatalmas, csaknem másfél kilométer átmérőjű tűzgömb emelkedett fel óriási sebességgel, nyomában hatalmas porfelhő, mely végül gomba alakúvá vált. A fényjelenséget dörgés, földrengésszerű zaj követte. A Trinity pusztító hatása mintegy kétmillió kilogramm hagyományos robbanóanyagéval volt egyenlő. A robbanószerkezetet tartó acéltorony elpárolgott, helyén hatalmas – mindmáig érintetlenül hagyott – tölcsér keletkezett, körülötte a homok üveggé pörkölődött. Tulajdonképpen ezzel az eredményes kísérleti robbantással vette kezdetét a katonai gondolkodásmódot alapjaiban módosító atomkorszak, hiszen ennek nyomán engedélyezték, adták ki az utasítást a Trinityn kívül legyártott másik két amerikai atombomba, a Little Boy és a Fat Man két japán város elleni bevetésre. A kísérleti atomrobbantások ez idő óta, öt évtizede kísérőjelenségei az atomfegyverek újabb és újabb változatai kifejlesztésének. Kezdetben, az 1940-es évek második felében – az amerikai atommonopólium időszakában – évenként mindössze egy-két kísérleti robbantást végeztek. 1949 augusztusában a Szovjetunióban is sikeres atomrobbantási kísérletet hajtottak végre, s ezzel a hidegháborús fegyverkezési verseny kibővült. Az 1950-es években fokozatosan emelkedett az atomfegyver-kísérletek száma, s ez – az említett fegyverkezési versenyen kívül – azzal is magyarázható, hogy az első atomfegyver-változaton – a gravitációs légibombán – kívül több újabb, egyebek között atom-robbanótöltetű rakéta, torpedó, tüzérségi lövedék, akna jelent meg. Az ezekhez szolgáló atomtölteteket pedig a módosult forma és az alkalmazás körülményeinek változása miatt több alkalommal ki kellett próbálni. Az atomkísérletek számát az is gyarapította, hogy az atomfegyvert birtokló országok, az úgynevezett atomklub időközben kibővült, mégpedig Nagy-Britannia (1952), Franciaország (1960) és végül a Kínai Népköztársaság (1964) belépésével. Egyelőre pontosan fel sem mérhetők a károk, amelyeket a földi légkörben végzett kísérleti atomrobbantások okoztak. Ezekben a két katonai szuperhatalom járt az élen, hiszen 1950–1963 között az Egyesült Államok 208, a Szovjetunió pedig 162 légköri atomrobbantási kísérletet végzett. A csúcsot az 1958-as és az 1962-es évek jelentették, amikor a kísérletek száma a 80-at is meghaladta! A légköri atomrobbanás során kialakult gomba formájú porfelhő nagy mennyiségben tartalmazott a robbanáskor keletkezett radioaktív anyagi részecskéket, melyek a felhővel haladva, s abból kiszóródva, mind a robbanás színhelyén, mind pedig attól távolabb is jókora sugárszennyezést okoztak. Ennek veszélyességét felismerve – sajnos csak sok száz légköri atomrobbanást követően – született meg 1963-ban a részletes atomcsendszerződés. Mivel a megállapodást az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia is aláírta, ezért 1963 után a légköri atomrobbantások száma drasztikusan csökkent. Franciaország 1974-ig 45, a Kínai Népköztársaság pedig 1980-ig 22 légköri atomkísérletet végzett. Ezt követően 1992-ig – az atomrobbantási kísérletek hallgatólagos (egyezmény nélküli) felfüggesztéséig – csak föld alatti robbantásokat hajtottak végre, ráadásul a két "élenjáró" atomhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió "csak" 150 kt – tehát alacsonynak számító – hatóerőig. Bár a föld alatti atomrobbantások környezetszennyező kockázata összehasonlíthatatlanul kisebb a légkörben végzetteknél, mégis több esetben előfordult, hogy a végrehajtók szándéka ellenére radioaktív szennyező anyag került a légkörbe a robbanás hatására keletkezett talajrepedéseken keresztül. Nem indokolatlan tehát az a világméretű tiltakozás, melyet az a bejelentés váltott ki, hogy Franciaország ez év szeptembere és jövő év májusa között a csendes-óceáni Mururoa korallzátony alatt nyolc kísérleti atomrobbanást tervez végrehajtani. E kísérleteket természetesen nem a légkörben végzik, ám a tiltakozók – különösen a térség országainak polgárai – mégiscsak a légkört féltik az újabb kísérleti atomrobbantások káros hatásaitól. Szentesi György KI RENDELKEZIK NUKLEÁRIS FEGYVERREL? (Népszabadság 1998-05-13) Állam Robbanófejek száma ------------------------------------ USA 3264 Oroszország 2272 Franciaország 340 Kína 275 Nagy-Britannia 260 Izrael 100-nál több (a kormány nem hajlandó kommentálni a feltételezéseket) India (hat kísérleti robbantást hajtott végre) Pakisztán (hat kísérleti robbantást hajtott végre) Dél-Afrika (leszerelte valamennyi nukleáris fegyverét) Észak-Korea (felfüggesztette nukleárisfegyver-programját) ------------------------------------ Forrás: SIPRI évkönyv, 1997 ATOMNAPOK (HVG 1998-06-06) 1945. július 16.: Az Egyesült Államok az új-mexikói sivatagban, Alamogordo közelében fölrobbantotta saját és a világ első atombombáját, a Trinityt. Az első éles bevetést is az USA hajtotta végre, amikor 1945. augusztus 6-án Hirosimára, majd 9-én Nagaszakira dobott le atombombát. Ezt 1952. november 1-jén követte az amerikai hidrogénbomba kipróbálása. A nukleáris kísérleteket az USA 1992. szeptember 23-án fejezte be, s összesen 1032 robbantást hajtott végre. 1949. augusztus 29.: A Szovjetunió felrobbantotta első atombombáját, amit az 1990. október 24-ei befejezésig további 714 nukleáris kísérlet követett. Moszkva a hidrogénbombával is a második volt, a robbantást 1953. augusztus 12-én hajtotta végre. 1953. október 3.: Nagy-Britannia is csatlakozik az atomklubhoz egy kísérleti atomrobbantással, majd 1957, május 15-én hidrogénbombát is robbantott, s összesen 45 nukleáris kísérletet végzett 1991. november 26-áig. 1960. február 13.: Franciaország fölrobbantotta első atombombáját, majd 1968. augusztus 24-én hidrogénbombáját. Nukleáris kísérleteinek a száma összesen 210, az utolsóra 1996. január 27-én került sor. 1963. augusztus 5.: Az USA, a Szovjetunió és Nagy-Britannia aláírta a részleges atomcsendcsendegyezményt, amely tilalmat mondott ki a földfelszíni, a légköri, a világűrbeli és a víz alatti kísérleti robbantásokra, s csak a föld alatti detonációkat engedélyezte. 1964. október 16.: Kína is kipróbálta atombombáját, amelyet 1967. június 17-én követett a hidrogénbomba. Peking összesen 44 nukleáris kísérletet hajtott végre, az utolsót 1996. július 29-én. 1968. július 1.: Aláírták a nukleáris fegyverek terjedését megakadályozni hivatott atomsorompó-szerződést, amely a szükséges ratifikáció után 1970. május 5-én lépett életbe. A szerződéshez 1992-ben csatlakozott Franciaország és Kína, s az atomsorompót a 25 év után előírt felülvizsgálati konferencián, 1995. május 11-én "örökre lezárták". 1996. szeptember 24.: Az ENSZ közgyűlésén megnyitották aláírásra a minden nukleáris kísérlet tilalmát kimondó - de bizonyos laboratóriumi kutatásokat megengedő - nemzetközi szerződést. A teljes atomcsendet kimondó egyezmény akkor lép életbe, ha mind a 44 - katonai vagy békés -, nukleáris kapacitással rendelkező ország aláírja és ratifikálja, eddig azonban közülük csak 13 tett így. India ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy az atomhatalmak csak klubjuk szuverenitását akarják őrizni. Pakisztán pedig azt közölte, addig nem csatlakozik a szerződéshez, amíg azt India is megtagadja. 1998. május 11-13.: India a radzsasztáni sivatagban végrehajtotta első bejelentett atomfegyver-kísérletét, összesen öt robbantással. 1974. május 18-án ugyan Indiában felrobbantottak egy 11-15 kilotonnás szerkezetet, ám a kísérletet polgári célúnak minősítették. 1998. május 28.: Pakisztán - válaszul India deklarált atomhatalommá válására - öt atomtöltetet robbantott, amit 30-án egy újabb nukleáris kísérlet követett. ATOMROBBANTÁSOK 1945-1998 KÖZÖTT (HVG 1998-11-21) A robbantó Az összes robbantás A légköri és felszíni robbantások száma ideje ideje helyszíne száma ------------------------------------------------------------------------------- USA 1032 1945-1992 1945 Alamogordo (Új-Mexikó, USA) 1 Hirosima (Japán) 1 Nagaszaki (Japán) 1 1946-1958 Bikini (Marshall-szigetek) 23 1946-1958 Enewetak (Marshall-szigetek) 43 1955-1963 Nevada (USA) 150 Szovjetunió 715 1949-1990 1949-1962 Szemipalatyinszk (Kazahsztán) 116 (Oroszország) n.a. Novaja Zemlja (Oroszország) 88 n.a. n.a. 25 Nagy-Britannia 45 1952-1991 1952-1958 Maralinga (Ausztrália)* 21 Franciaország 210 1960-1998 1960-1974 Mururoa (Francia Polinézia) 42 1960-1974 Fangataufa (Francia Polinézia) 4 Kína 43 1964-1995 1964-1980 Lop Nor (Kína) 23 India 6 1974-1998 - - 0 Pakisztán 6 1998 - - 0 ------------------------------------------------------------------------------- Világ összesen 2057 1945-1998 1945-1980 538 *1963-tól kizárólag föld alatti robbantásokat hajtottak végre az USA-val közösen Nevadában. Az ausztráliai telepet bezárták és sugármentesítik. n.a.=nincs adat Forrás: SIPRI Yearbook, 1997; IAEA ROBBANTGATTAK (HVG 1999-03-27) Rosszul számolt hidrogénbombák Abban, hogy az elméleti szakemberek valamit rosszul kalkulálnak, nincs sem új, sem különös. 1954 márciusában azonban emberéleteket is követelt, és még a nyugati világon belül is nemzetközi bonyodalmakat váltott ki, hogy egy csendes-óceáni amerikai nukleáris robbantás a vártnál nagyobbat "szólt". A katonai segédszemélyzet mellett számos civil súlyos sugárfertőzését is eredményező baleset minden részlete még ma sem ismert, ám mint időközben kiderült, nem ez volt az egyetlen malőr nukleárisfegyver-kísérlet közben. Az amerikai atomfizikusokat talán már nem is nagyon lepte meg, amikor az 1954. március 27-én hajnalban a csendes-óceáni Bikini-szigetek egyik korallzátonyán működésbe hozott, Romeo kódnevű nukleáris robbanószerkezet az eredetileg tervezettnél majdnem háromszor erősebb, 11 megatonnás explóziót eredményezett. A meglepetés azért maradhatott el, mert egy hónappal korábban, az ezt megelőző kísérletnél is szépen túlteljesítettek. Az addigra már bejáratott és fizikai jellemzőiknél fogva legfeljebb a vártnál kisebb hatóerőt produkálni képes, hagyományos, atommaghasadáson alapuló bombákkal ellentétben ugyanis március elsején a Bravo névre keresztelt, akkor még csak kísérleti fázisban lévő hidrogénbomba az előre vártnál két és félszer nagyobb, 15 megatonnás robbanást - a kilenc évvel korábban Hirosimára ledobott atombombáénál mintegy ezerszer nagyobbat - produkált. Az eset egy ideig akár katonai titokként őrzött technikatörténeti érdekesség is maradhatott volna, ám a kedvezőtlen időjárási viszonyok ellenére elvégzett kísérleti robbantás után a tervezettnél jóval nagyobb körzetben visszahulló erősen radioaktív pernye nemcsak amerikai katonáknak és néhány közeli sziget lakóinak okozott sugárkárosodást, hanem az előírt biztonsági zónától 20 mérfölddel távolabb haladó japán halászhajó legénységének és rakományának is. A baklövésre elsősorban e hajó, a nevével ellentétben rosszul járt Szerencsés Sárkány - melynek egyik tengerésze fél évvel később bele is halt a sugárdózisba - kálváriája irányította a világ közvéleményének figyelmét. Ez indította el egyebek között azt a folyamatot is, amely a hatvanas évektől a légköri atomkísérletek fokozatos betiltásához vezetett. Arról azonban akkor és a mai napig is keveset beszéltek, hogy mi okozhatta a váratlan erejű robbanást. A bomba pontos szerkezete persze még ma is katonai titok, ám sok minden tudható az akkori tévedésről. Az urán vagy a plutónium izotópjainak hasadásán alapuló, úgynevezett egyfázisú atombomba (HVG, 1998. június 20.) készítésekor - ilyet dobtak le Hirosimára - a reakció előidézéséhez szükséges kritikus tömeg ismeretében viszonylag pontosan ki lehet számítani a detonáció nagyságát. Ráadásul ettől legfeljebb csak "lefelé" lehet eltérni, hiszen ha nem sikerül pontosan a megfelelő izotópok különleges precizitást igénylő "összelövésének" művelete, akkor csupán a töltet kis hányada vesz részt a robbanási folyamatban. Az egyik leghíresebb ilyen fiaskó - mármint technikai értelemben - emlegetik atomfizikusok, éppen a Nagaszakira 1945. augusztus 9-én ledobott második, plutóniumalapú atombomba volt, amelyben az eredetileg 15 kilogrammos töltetnek mindössze az egytizede robbant, és ez végezte el az így is rettenetes pusztítást. A három nappal korábban Hirosimára ledobott töltetnél 25 százalékkal nagyobb robbanószerkezet - igaz, szakértők szerint a terepviszonyok miatt is - még így is a hirosimai áldozatok számának kétharmadát, több mint 35 ezer embert pusztított el. A termonukleáris, vagyis az atommagfúzión alapuló, úgynevezett kétfázisú bomba esetében (HVG, 1997. április 5.) azonban - a méretezést tekintve is - jóval bonyolultabb a helyzet. A hidrogénizotópok egyesüléses magreakcióját ugyanis nemcsak létrehozni nehéz, hanem főleg a kísérletek első fázisában - mint az 1954 márciusában is kiderült - előre kiszámíthatatlan tényezők befolyásolhatják a folyamat kimenetelét. Az egyik, még csak technikai nehézség például az, hogy "a reakció beindításához - a résztvevő izotópok elektromos taszításának legyőzése miatt - szükséges hatalmas, körülbelül 11 millió Celsius-fokos hőmérséklet eléréséhez eleve szükség van egy úgynevezett egyfázisú atombombára. Ám eleinte nagy nehézséget okozott, hogyan akadályozzák meg azt, hogy a már önmagában is óriási erejű »gyújtás« még a magfúzió megindulása előtt ne vesse szét a töltetet" - érzékelteti a feladat bonyolultságát Sükösd Csaba, a Budapesti Műszaki Egyetem Nukleáris Technikai Intézetének igazgatóhelyettese. A hidrogénbombák e típusának első robbanási fázisa során keletkező, a folyamat motorjának számító neutronok egy része - mely a szilárd "üzemanyagként" szolgáló lítiumból hozza létre a fuzionáló hidrogénizotópokat - tehát ily módon könnyen el is veszhet. "Az első kísérletekkor ugyanakkor még azt sem lehetett pontosan előre látni - folytatja a fizikus -, hogy a beinduló atommag- egyesüléskor keletkező neutronok milyen mértékben indítanak majd be láncreakciót, és mennyi - a bomba lelkének mondható - tríciumot hoznak létre." Ez volt a probléma a Teller Ede és Stanislav Ulam atomfizikusok tervei alapján készített a Bikini-szigeteknél beindított amerikai robbanószerkezetekkel is. A mai értékelések szerint az 1954 márciusában robbantott, Bravo kódnevű szerkezet esetében is abból adódott a gond, hogy a készítők nem tudták pontosan megmondani előre, hogy mennyi trícium fog kialakulni az első robbantásnál "beinduló" neutronok hatására. Már csak azért sem, mivel a neutronok nemcsak a "gyutacsként" használt egyfázisú töltet robbanásakor keletkeztek, hanem az ezek hatására megkezdődött magfúziókor is, s ezek terven felüli mennyiségű tríciumot hozhatnak létre. Ma már ezeket a folyamatokat - mondják a tervezők - akár számítógéppel is modellezni lehet, egyebek mellett ez is hozzásegíthetett a kísérletek feleslegessé válásához. Ám 45 évvel ezelőtt mindez még messze volt, amit jól érzékeltet a Castle fedőnévvel ellátott, összesen hat robbantásból álló akkori sorozat eredménye; ebben - bár a "túlrobbant" Bravo-töltet tapasztalata után voltak - majdnem mindegyik robbantás erősebb lett a tervezettnél, és végül az USA három legnagyobb hatóerejű (15, 13,5, illetve 11 megatonnás) robbantásával írták be magukat a rekordok könyvébe. Igaz, ezeket a szovjetek 1961 és 1962 folyamán jócskán túlszárnyalták, hiszen a legnagyobb, 50 megatonnás robbantáson kívül még 24, 21 és 19 megatonnás "válaszokat" is adtak az amerikai kihívásra. Az atombomba-fejlesztés történetének hasonló kudarcait mind a mai napig sűrű homály fedi. "Még egy jó pletykához is szinte lehetetlen hozzájutni" - érzékelteti a titoktartás hatékonyságát Szentesi György mérnökezredes, haditechnikai szakértő. Arról nem szólva, hogy még az amerikaiakéinál is kevesebbet lehet tudni a másik oldal, vagyis a szovjet bombatervezők kudarcairól. Ráadásul a szinte egyedüli ismert ilyen esetben sem a bomba volt rosszul tervezve, hanem "csak" az időzítés nem működött pontosan. Az atomfegyver tökéletesítésének hajszájában ugyanis, 1955. november 22-én, a világ első, repülőgépből ledobható hidrogénbombája a szemipalatyinszki kísérleti terep felett az előírt magasságnál alacsonyabban robbant, így a lökéshullámok a vártnál nagyobb kiterjedésű körben okoztak károkat a földfelszínen, egyebek között házat rombolva le és három ember halálát okozva a kísérleti terepen kívül. Ha a kudarcok alapján nem is, a széles körben publikált sikerekből mégis levonhatók bizonyos következtetések. Például, hogy a hidrogénbombával kapcsolatos - a Bravo-teszthez hasonlatos - számítási bizonytalanságokat viszonylag hamar sikerülhetett kiküszöbölniük a tervezéssel megbízott tudósoknak. Alig hét évre az amerikaiak nagy port kavart fiaskója után ugyanis az oroszok már minden korábban elképzeltnél nagyobb erejű és - ami a lényeg - hatékonyságú bombát voltak képesek előállítani. "A Moszkva legnagyobb bombája: az 1961. októberi 50 megatonnás kísérlet" című, a szerkezet tervezésében tevékenyen részt vett fizikusok, Viktor Adamszkij és Jurij Szmirnov által a kilencvenes évek első felében írt tanulmányból kiderül ugyanis, hogy a Novaja Zemlja felett 4 ezer méteres magasságban felrobbantott - és hatóerejével azóta is rekordot tartó - monstrum a korszak "legtisztább" hidrogénbombájának számított, mivel energiájának 97 százalékát a magfúzióból nyerte, vagyis a második fázis szinte tökéletesen működött. A nagy (atom)hatalmak által ily módon feltehetően viszonylag hamar, ám még ma sem tudni pontosan milyen környezeti károk árán megoldott problémák persze nem biztos, hogy egyszer s mindenkorra kiküszöbölődtek. A feltörekvő új atombomba- tulajdonos államok ugyanis könynyen lehet, hogy a fejlesztés hasonló állomásain - és fiaskóin - fognak keresztülmenni. Erre utalnak legalábbis a legutóbbi, tavaly májusi pakisztáni kísérletek tapasztalatai. "Ausztrál tudósok azóta is vitatják, hogy összesen tényleg hat darab egyfázisú töltetet robbantottak volna" - utal a lehetséges bizonytalanságokra Rózsa Erzsébet, a Magyar Külügyi Intézet szakértője. A pakisztáni bejelentés és a mérések közti eltérés ugyanis nemcsak politikai szándékra utalhat, hanem arra is, hogy a felrobbantani szándékozott töltetek közül csak egy vagy kettő volt "üzemképes". Márpedig - figyelmeztetnek a megfigyelők - "az egyfázisú szerkezetben csupán hatástalanságot eredményező pontatlanság egy esetleg a későbbiekben elkészítendő hidrogénbombánál fordítva is elsülhet." Illényi Balázs ATOMHÁBORÚ: NAGYOBB A VESZÉLY, MINT VALAHA (Blikk 1999-11-15) Atomfegyverek és hordozórakéták Ország Bomba SLBM ICBM MRBM --------------------------------- USA 6756 432 500 Oroszország 5426 260 756 Franciaország 453 64 Kína 325 12 20 130 Nagy-Britannia 200 58 Izrael 200 100 India 50 n.a. Pakisztán 25 Bomba - atomrobbanófej vagy bomba SLBM - tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéta ICBM - interkontinentális ballisztikus rakéta MRBM - közép-hatótávolságú ballisztikus rakéta Brazília és Dél-Afrika beszüntette atomprogramját. Továbbra is kísérletezik: Szíria, Irak, Irán és Észak-Korea. CSAK KÉT PERCRE VOLTUNK A VÉGSŐ KATASZTRÓFÁTÓL Világvégeórán mérik az amerikai tudósok azokat az időszakokat, amikor az emberiség a legközelebb került az atomháborúhoz 1945 után. Az atomtudósok társasága saját lapjában teszi közzé az óra aktuális helyzetét, amit az interneten is nyomon lehet követni. Az éjfél jelenti a végítélet percét. A szakemberek szerint, amikor a szovjetek felrobbantották az első nukleáris bombájukat 1949-ben, csupán három percen múlott, hogy kitörjön a világháború. 1952-ben már csak 2 percre voltunk az atomholokauszttól, ugyanis kifejlesztette hidrogénbombáját az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Hét percre került az emberiség a világvégétől 1968-ban, amikor kiderült, hogy Kína és Franciaország is elkészítette atombombáját, és fegyverkezési hajsza kezdődött világszerte. 1980-ban ismét hét perc választott el minket az atomháborútól, ugyanis világszerte terroristaakciókat szerveztek, hogy megkaparintsák az atomhatalmak pusztító fegyvereit. 1991-ben már 17 percre, az óra fennállása óta a legtávolabb kerültünk a háborútól, mivel az USA és a Szovjetunió aláírták a START-egyezményt, ami korlátozza az atomfegyverek gyártását. A legutóbbi mérések szerint 9 perc választ el minket a végpusztulástól, miután India és Pakisztán is atomkísérleteket végzett az idén. Ráadásul a leszerelési egyezményeket sem hajtották végre az atomhatalmak. Sándor Zsolt - Nagy Róbert MINIATOMBOMBÁKAT REJTETTEK EL AZ OROSZOK AMERIKÁBAN (Blikk 2000-01-29) LOS ANGELES - Titkos orosz fegyverraktárak - bennük atombőröndök - léteznek az Egyesült Államokban - állítja Sztanyiszlav Lunev volt szovjet kém. Lunev az amerikai képviselőház különbizottsága előtt tanúskodott. Lunev, a kiugrott kém közölte: Los Angeles és San Francisco a legfontosabb stratégiai célpont. - Oroszország még mindig hatékony kémszervezetet működtet az USA-ban - mondta Lunev. Szerinte az orosz vezetők ma is készülnek az összecsapásra a Nyugattal. Lunev a szovjet katonai hírszerzés, a GRU ezredese volt, mielőtt 1992-ben átállt. Feladata volt a kivégzendő amerikai kormányzati vezetők dossziéjának összeállítása, és titkos helyek felderítése, ahol az ügynökök pénzt vagy fegyvert hagyhatnak. - Több száz ilyen hely lehet az Államokban - mondta Dan Burton, a bizottság vezetője, aki felidézte Vaszilij Mitrokhint, az Angliába menekült volt KGB-ügynököt. Mint azt a Bükk megírta, Mitrokhin meghatározott belgiumi és svájci helyeket, ahol meg is találták a KGB fegyverraktárait. Mitrokhin Kaliforniában, Texasban és Massachusettsben tud miniatombomba-tárolókról. ener LEROMBOLTÁK AZ ATOMKÖZPONTOT (Blikk 2000-07-31) SZEMIPALATYINSZK - 1949 és 1989 között mintegy 470 atombomba-kísérletet végeztek a Szemipalatyinszk melletti nukleáris központban. A volt Szovjetunióban szigorúan titkos objektumnak számító tesztlabort most megsemmisítették: 100 tonna dinamittal rombolták szét a fennmaradt bunkereket - írta a BBC. A több ezer négyzetkilométernyi területen lévő telep a világ egyik legnagyobb nukleáris állomásának számított. Több száz tesztet végeztek a föld alatt és még a közelben lakók sem tudták, mit rejt a drótkerítés. A rengeteg testi és szellemi fogyatékossággal született gyerekből sejteni lehetett, hogy titkos kísérletek folynak a bunkerekben. A Szovjetunió felbomlása után a Kazah Köztársaság kormánya döntött úgy, hogy megsemmisítik a központot. GYÁRTHATNAK ATOMFEGYVERT (Vasárnapi Blikk 2000-08-24) Műholdképek buktatták le Izraelt JERUZSÁLEM - Az izraeli Yediot Ahronot című napilap internetről letöltött képeket tett közre a Negev-sivatagban fekvő Dimona atomerőműről. A felvételek alapján valószínűsíthető, hogy a reaktorokban atomfegyverek gyártásához alkalmas plutóniumot állítanak elő. A Dél-Izraelben található létesítményről az IKONOS műhold készített felvételeket, amelyeket az Amerikai Tudósok Szövetsége helyezett el honlapján. A katonai cenzúra eddig éberen őrködött a reaktorok felett, és megtiltotta a velük kapcsolatos hírek közlését az izraeli sajtóban. Mordechai Vanunut, az erőmű egyik technikusát például 18 év börtönre ítélték 1986-ban, amiért fotókat készített a reaktorban a londoni The Sunday Timesnak. A világhálón szabadon terjedő képek ellen viszont tehetetlen volt a cenzúra. A nagy felbontású képeken jól láthatóak a reaktorok, a hűtőtornyok és a radioaktívhulladék-tároló. Az Amerikai Tudósok Szövetsége az erőmű teljesítményéből végzett számítások szerint Izrael nukleáris arzenálja 100 és 200 közötti atomtöltetből állhat. A felfedezés állásfoglalásra kényszerítheti az izraeli kormányt, amely mind ez idáig tagadta, hogy lennének atomfegyverei. geko AZ ATOMFEGYVERREL RENDELKEZŐ ORSZÁGOK TELEPÍTETT NUKLEÁRIS ROBBANÓFEJEINEK SZÁMA HORDOZÓK SZERINT CSOPORTOSÍTVA (1999-2000-es adatok) Állam ICBM SLBM Repülő ------------------------------------ USA 2000 3456 1750 Oroszország 3540 790 1576 Franciaország 384 80 Kína 128 12 150 Nagy-Britannia 185 Izrael 100* India 90* Pakisztán 20* Észak-Korea 10* 2* Irak Feltételezett atomhatalom Irán Feltételezett atomhatalom Líbia Feltételezett atomhatalom ------------------------------------ ICBM - interkontinentális ballisztikus rakéta SLBM - atommeghajtású tengeralattjáró * Becsült adatok Forrás: SIPRI, Reuters ATOMTERRORISTÁK LESBEN (HVG 2001-08-11) A francia rendőrség és a kémelhárítás július végén őrizetbe vett egy Serge Salfati nevű szélhámost és két kamerunit, akik egy párizsi 17. kerületi lakásban 5 gramm 90 százalékig dúsított - tehát fegyvergyártásra alkalmas - 235-ös urániumot rejtegettek. A hatóságok azt gyanítják, a csempészett radioaktív anyag mintául szolgált volna olyan érdeklődő vevőknek, akik atombomba fabrikálásán ügyködnek. A lefoglalt többi bűnjel - köztük az anyagot minősítő, cirill betűs laboratóriumi tanúsítvány és különböző kelet-európai városokba szóló repülőjegyek - alapján az is feltételezhető, hogy a veszélyes matéria, mint korábban annyiszor, a szovjet utódállamok egyik lazán őrzött atomlétesítményéből származik. A párizsi rajtaütés mindamellett ismét ráirányította a figyelmet a nukleáris csempészekre, illetve a tömegpusztító fegyverek megszerzésére ácsingózó országokra és terrorszervezetekre. Richard Clark, Bill Clinton volt amerikai elnök egykori nemzetbiztonsági és terrorelhárítási ügyekben illetékes tanácsadója a minap úgy nyilatkozott: "Száz százalékra vehető, hogy a következő tíz évben egy terrorcsoport részéről nukleáris, biológiai vagy vegyi fegyverekkel támadás éri az Egyesült Államokat." E veszély kivédésére Washington már 21 milliárd dollárt tett félre, 4,7 milliárdot pedig - egy korábbi törvényi felhatalmazás alapján - Moszkvába utaltak át az orosz atomarzenál biztonságának megerősítésére. Az amerikai CIA ugyanakkor 12 olyan terrorszervezetet vett listára, amelyek már eddig is megpróbáltak dúsított urániumot vagy plutóniumot beszerezni atombomba gyártásához. E szervezetek között szerepelnek csecsen szeparatisták és iszlám fundamentalisták, köztük az USA első számú közellenségei közé sorolt szaúdi milliomos Oszama bin-Laden, s szerepelnek a csak "bandita államoknak" nevezett Irak, Irán, Líbia, Észa-Korea. Az aggodalmat az is fokozza, hogy csupán az idén Európában 32 alkalommal foglaltak le illegálisan birtokolt radioaktív anyagot, jóllehet - jegyzi meg a The Times londoni napilap - ennek többsége a párizsi fogástól eltérően nem katonai jellegű, hanem nukleáris reaktorokból származó hulladék fűtőanyag volt. Láncreakció beindításához mintegy 15 kiló erősen - 90 százalékra - dúsított 235-ös uránium, a normál 238-as urán izotópja vagy 5 kiló plutónium szükségeltetik. Mindkét elem előállítása magas technológiai felkészültséget feltételez, s erre jelenleg csak kevés ország képes. Épp ezért a bombára áhítozók hajlandók lennének a kellő minőségű alapanyagért kilogrammonként akár több millió dollárt is megadni. Az sem véletlen, hogy ezek feketepiacán fő beszerzési forrásként még ma is a szovjet utódállamokat emlegetik. Az összeomlás után sorra zárták be az egykori zárt szovjet városok atomipari létesítményeit, ahol ezrével dolgoztak tömegpusztító fegyverek előállításán ügyködő fizikusok és technikusok. A kiváltságos elit hirtelen oly nagy szegénységben találta magát, hogy ma aprópénzért is hajlandó "megvesztegetés áldozatává válni". Bármi legyen is az igazság a volt szovjet atomipari létesítmények biztonságáról, a téma szakértői arra is felhívják a figyelmet, hogy egy tömegpusztító fegyvert megkaparintó magányos terroristával szemben a kiszemelt áldozat rendkívül védtelen. Ha a magányos merénylő a "célországba" autón vagy hajón próbálja becsempészni a nukleáris szerkezetet, hogy aztán ott felrobbantsa azt, kísérlete csak az elhárító szolgálatok éberségén bukhat el. Az ilyen akciók ellen ugyanis hasznavehetetlen a tervezett és költséges amerikai rakétaelhárító rendszer (NMD), noha azt éppen a terrortámadások elhárítására akarják hadrendbe állítani. A BOMBAÜZLET (HVG 2001-09-08) Francia atomtitok A minap beigazolódott egy régi gyanú: a technikai és tudományos potenciáljára katonai téren is mindig büszke Franciaország 1968-ban csak külső - ráadásul brit - segítség bevonásával volt képes elkészíteni saját hidrogénbombáját. Az ötödikként nukleáris nagyhatalommá váló ország a hatvanas évek közepén - mint kiderült - egy Európa sorsát is befolyásoló, meglepő alku részeként jutott az atomtitokhoz. "Kissé lassan halad a maguk hidrogénbombája, nem igaz?" - tette fel a szokatlanságot arcátlanságában felülmúló kérdést 1967 nyarán a londoni francia katonai attasénak egy, a követségre besétáló angol úr. Mindez azonban aligha változtatott a tényen, hogy a kérdésben rejlő állítás tényszerű igazságot takart: az első atombombáját 1960 februárjában robbantó Franciaországnak, minden próbálkozása ellenére, azóta sem sikerült túljutnia a nukleáris nagyhatalommá válás következő lépcsőfokán, vagyis a kétfázisú - más néven hidrogén- - bomba előállításán (HVG, 1997. április 5.). A pimasz attakból mégsem lett botrány, mivel a kényes témát felvető úr maga Sir William Cook, a tíz évvel korábban felrobbantott angol hidrogénbomba "atyja" volt, és mint kiderült, azért jött, hogy kormánya nevében felajánlja segítségét az ügyben elakadt francia bombagyártóknak. No persze nem minden ellenszolgáltatás nélkül. Charles De Gaulle köztársasági elnököt egyébként sem az ajánlat, sem a hamarost előadott angol viszontkérés nem érte váratlanul. Az ár nem volt kevesebb, mint a francia hozzájárulás Nagy-Britannia belépéséhez az 1957 óta működő Közös Piacba. A francia elnök meglepettsége már csak azért is okkal maradt el, mivel ugyanez az angol javaslat négy évvel korábban már elhangzott. Mint az André Bendjebbar francia történésznek A hidrogénbomba igazi atyja című, a párizsi L'Histoire történelmi folyóirat legfrissebb számában megjelent tanulmányából kiderül: nemrég előkerült levéltári források igazolják, hogy 1963 júliusában Pierre Messmer francia védelmi miniszter - később (1972-1974 között) kormányfő - hasonló értelmű ajánlatot kapott londoni kollégájától, Peter Thorneycroft- tól. Arra pedig, hogy Párizsban miért nem fogadták el elsőre a brit felajánlkozást, a nyugati szövetségesek között az ötvenes-hatvanas évekre kialakult bonyolult, feszültségektől sem mentes kapcsolatában érdemes keresni a választ. Az 1958 júniusában miniszterelnökként hatalomra kerülő De Gaulle tábornokot külpolitikájában mindenekelőtt az vezette, hogy visszaállítsa Franciaország korábbi nagyhatalmi státusát. Ennek első lépése lett volna, hogy a NATO-n belül a másik két domináns hataloméhoz (az USA-val és Nagy-Britanniával) hasonló súlyú pozíciót vívjon ki. Ezért már 1958. szeptember közepén emlékiratot intézett Eisenhower amerikai elnökhöz és Harold MacMillan angol miniszterelnökhöz, amelyben javasolta a szervezet "háromoldalú" kitágítását, vagyis egy olyan politikai igazgatótanács felállítását, amely minden globális probléma ügyében közös döntéseket hozna, beleértve a nukleáris fegyverek használatát is. A lényegében elutasító válasz komoly nézeteltérés kezdete lett, "amelyben az integrációhoz ragaszkodó - ám az atomfegyverek ellenőrzését magának fenntartó - amerikai álláspont, illetve a francia nézet, amely az autonómiát részesítette előnyben, kibékíthetetlen ellentétben állt egymással" - tudható meg Henry Kissinger későbbi amerikai külügyminiszter Diplomácia című munkájából. A francia-amerikai ellentét hátterében persze nemcsak a stratégiai kérdésekben vallott eltérő elképzelések játszottak szerepet, hanem - Gazdag Ferenc történész szerint - az is, hogy "Amerika bizalma 1945-ben a kommunista párt előretörése láttán alapvetően megrendült a franciákban. Ez aztán 1947-től egyre erősebb ellenérzéssé vált, mintegy lehetetlenné téve, hogy Angliához hasonlóan nekik is átadják az atomtitkot." A nukleáris fegyverek terén is jól működő angol-amerikai együttműködést nem kevés irigységgel észlelő De Gaulle mindent meg is tett önálló nukleáris csapásmérő eszközök kifejlesztéséért. A szellemi kapacitás elvileg rendelkezésre állt: a második világháborúban az amerikai atombomba létrehozásában - többek között a Curie házaspár tudományos eredményei révén - részt vevő francia tudósok az ötvenes évek közepe táján többnyire hazatértek, s a beinduló saját fejlesztéseknek nagy lökést adott, amikor a tábornok 1958 júliusában kijelölte az első célt: az első saját bombát 1960 első harmadában kell felrobbantani. A kutatók tartották magukat a menetrendhez: 1960. február 13-án még Algériában sikeresen felrobbantották az első francia - a hirosimaihoz hasonló, egyfázisú - atombombát. Ez megfelelő súlyt látszott adni az időközben köztársasági elnökké avanzsált tábornok szavainak. Így folytathatta terve megvalósítását, amely - mivel az amerikaiakkal való megegyezés reménytelennek tűnt - az önálló európai, akár az angolokkal közös nukleáris hatalmi központ kialakítására irányult. Erre tett kísérletet, amikor 1962 december közepén a Franciaországba érkező MacMillan brit miniszterelnöktől azt várta, hogy hajlandó lesz lépéseket tenni a nukleáris védelem közös fejlesztése irányába. Már ekkor felmerült, hogy Londonban csak akkor tartanák megvalósíthatónak a francia elnök által javasolt közös hordozórakéta-fejlesztés ötletét, ha a párizsi vezetés lépéseket tenne az 1957-ben Rómában - a franciák mellett Olaszország, az NSZK és a Benelux államok részvételével - megalakult Közös Piacba való brit integrálódás érdekében. Bár akkor úgy tűnt, mindkét fél hajlandó lenne az alkura, Charles de Gaulle még bizalmatlan volt. "Tekintettel az önöket Amerikához kötő különleges kapcsolatokra, legyen szabad megkérdeznem, belépnek-e önök egy ilyen Európába, és ha belépnek, nem azért teszik-e, hogy ez az Európa feloldódjék valamiféle atlantizmusban?" - kérdezte a brit miniszterelnöktől. A választ néhány nap múlva kapta meg, amikor a sajtóból értesült, hogy december 21-én a Bahama-szigeteki Nassauban John F. Kennedy amerikai elnök és MacMillan között megegyezés született a nukleáris partnerség felújításáról, valamint arról, hogy Anglia öt Polaris-típusú tengeralattjárót kap Amerikától. Ezek elvileg közös NATO-fennhatóság alá tartoztak - kivéve, ha a szigetország "elsődleges fontosságú nemzeti érdekei forognak kockán". Vagyis nem csupán egy komoly, stratégiai döntésből hagyták ki újfent Franciaországot, hanem ráadásul Anglia olyan mozgástérhez jutott, amilyenre De Gaulle is vágyott volna. Nem sokáig késlekedett az újbóli csalódottságából táplálkozó riposzttal. 1963. január 14-én, szokásos heti sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy Franciaország nem támogatja Nagy-Britannia belépését a Közös Piacba, mert az "az amerikaiaktól függő és nekik alárendelt atlanti közösség kialakulásához vezetne". Egyúttal pedig elutasította országa részvételét a két másik szövetséges által (azaz nélküle) kidolgozott, a NATO katonai integrálódását segítő, úgynevezett multilaterális erők koncepcióban. Ebben a helyzetben kényszerült arra a londoni vezetés, hogy - az áhított közös piaci tagság érdekében - 1963 júliusában a védelmi miniszterek tanácskozásán felvesse: Nagy-Britannia szívesen működne együtt nukleáris téren a franciákkal, más szóval, kész segítséget nyújtani a hidrogénbomba elkészítésében. Elemzők szerint De Gaulle azért sem fogadta el akkor az alkut, mert nem hitt a brit ajánlat őszinteségében, ráadásul képesnek gondolta országát a feladat önálló megoldására. Időközben azonban gondok léptek fel. Míg a nagyhatalmak általában három-négy év alatt eljutottak az egyfázisútól a kétfázisú bombáig, addig Franciaország hét évvel az első robbantás után, még 1967 nyarán is sikertelenül próbálkozott vele. Francia politikusok és kutatómérnökök - akárcsak azóta is - egymásra mutogattak a kudarcok magyarázataként. Ám az is tény, hogy - mint azt Pierre Messmer 1997-ben elismerte - "a francia tudósok java 1958 és 1973 között szisztematikusan megtagadta a részvételt bármiféle nukleáris fegyver kidolgozásában". Következésképpen több száz szakember hiányzott az atomenergia-ügynökség katonai alkalmazásokkal foglalkozó részlegénél. A gond nem is annyira az elmélettel, mint inkább a gyakorlattal volt, vagyis azzal, hogyan tegyék működőképessé és a rakétában való kilövésre alkalmassá a hidrogénatomok fúzióján alapuló kétfázisú robbanószerkezetet. A bombakészítés históriájával kapcsolatos francia köztudatban eddig keringő hiedelmekkel ellentétben ugyanis a már idézett André Bendjebbar tanulmányában úgy véli: "A bomba készítése külső segítség nélkül még jócskán elhúzódott volna." Mert igaz, hogy 1967 áprilisában Michel Carayol mérnök végre helyesen oldotta meg a hidrogénbomba készítésének egyik technológiai kulcsproblémáját (a hidrogénizotópok fúzióját), a meglepően új eljárás jelentőségét honfitársai nem ismerték fel. A végső lökéshez szükség volt a már említett követségi látogatóra, Sir William Cookra is, aki - miután az 1964 óta miniszterelnökként tevékenykedő munkáspárti Harold Wilson 1967 májusában újra bejelentette országa szándékát a Közös Piacba való belépésre - kormánya megbízásából jelentkezett a franciáknál. A sok kudarc után kilátástannak tetsző helyzetben Párizsban már szívesebben fogadták a felajánlkozást. Nem utolsósorban azért, mivel kapóra jött egy Angliával kötött "különszövetség" is, mivel az 1966 februárjában a NATO katonai szervezetéből kilépő De Gaulle a maga dominanciára törekvő külpolitikájával egyre jobban elszigetelődött a nyugati szövetségi rendszeren belül. A legnagyobb titokban nyélbe ütött alku gyakorlati kivitelezése már ment, mint a karikacsapás. Cook mindenekelőtt biztosította a francia fizikusokat, hogy a Carayol által leírt megoldás helyes, majd hetekig élvezte a francia kormány vendégszeretetét egy Cote d'Azur-i villában, ahol készségesen válaszolt a bombakészítés kapcsán feltett összes további kérdésre. Nem hiába, mert 1968. augusztus 24-én - amíg a világ a csehszlovákiai bevonulás részleteivel volt elfoglalva - az időközben a francia atomkísérletek új helyszínévé lett polinéziai szigetvilág egyik korallzátonyán, Fangataufán lezajlott a Canopus kódnevű, első sikeres francia hidrogénbomba-robbantás. De teljesült az üzlet másik fele is: az 1972. január 22-ei felvételi szavazás előtt immár semmiféle ellenvetés nem hangzott el a britek újabb hivatalos felvételi kérelmével szemben. Illényi Balázs IZRAEL ATOMMAL VÁLASZOL (Blikk 2002-08-16) JERUZSÁLEM - Izrael megsemmisítő atomcsapással válaszolna abban az esetben, ha Irak vegyi vagy biológiai fegyverrel támadna az országra. Ezt a Háárec című izraeli napilap amerikai szakértőkre hivatkozva közölte. ÚJ RAKÉTÁK INDIÁBAN (Blikk 2002-08-16) ÚJDELHI - India Agni típusú atomtöltetek célba juttatására alkalmas, közepes hatótávolságú rakétákkal szereli fel légierejét és szárazföldi haderejét. A rakétákat India maga fejlesztette ki, és többször kipróbálta. PHENJAN NUKLEÁRIS PROGRAMJA (Magyar Hírlap 2002-10-19) 1960-as évek: hatalmas nukleáris kutatóközpont létesül Jongbjonban 1970-es évek: az atomkutatás fókuszában a nukleáris fűtőanyag folyamatos előállítása áll. 1980-as évek: befejeződik a nukleáris infrastruktúra kifejlesztése 1990-es évek: Phenjan képes nukleáris fűtőanyag előállítására és dúsítására 1994. október: Észak-Korea és az Egyesült Államok aláírja a Genfben kidolgozott keretegyezményt (Phenjan lemond az atomfegyverkezésről, cserébe könnyűvizes atomreaktorokat kap) 1995. március: megalakul a Koreai-félsziget Energiafejlesztési Szervezete (KEDO) 1995. december 15.: A KEDO és Észak-Korea aláírja a könnyűvizes reaktorok szállításáról szóló megállapodást 2002. augusztus 7.: Észak-Koreában megkezdődik az első könnyűvizes reaktor betonozása. Forrás: The Korea Times AZ ÚJ ATOMHATALMAK (Magyar Hírlap 2004-01-08) Ország Az első atombomba, illetve Robbanófejek kísérleti robbanttás becsült száma Izrael Legkésőbb 1967-ben rendelkezett 75-200 nukleáris fegyverrel India Első kísérlet 1974-ben 30-35 Pakisztán Első kísérlet 1998-ban 24-28 Észak-Korea Az 1990-es években már rendelkezett nukleáris fegyverrel 2-5 Irán Bevallása szerint nukleáris Nincs programja békés célú Líbia Tevékenysége felfüggesztve Nincs