A SERIFF NEM ALAPTALANUL GYANAKODOTT - GYEREKGYILKOSSÁG UNIONBAN (Magyar Hírlap 1994-11-07) MH-Washington Borzalmas bűntény rázta meg Amerikát. A történet két hete kezdődött, amikor egy fiatal édesanya, a 23 éves szőke Susan Smith, könnyek között kérte az országot, segítsenek megtalálni két kisfiát, a 3 éves Michaelt és a 14 hónapos Alexet. A dél-karolinai Union kisváros lakosai egyemberként sorakoztak fel Susan mögött, amikor elmondta: a városból kifelé vezető egyik néptelen mellékúton, egy stoptáblánál fegyveres fekete férfi ugrott be kocsijába. A kocsi hátsó ülésén, gyerekülésekben volt elhelyezve két kisfia. A fekete férfi arra kényszerítette Susant, hogy egy darabig vezesse az autót, majd egy elhagyatott helyre érve, kilökte őt. Susan könyörgött neki, hadd vigye magával gyerekeit. A fekete fegyveres azonban elhajtott velük. Kilenc napon át minden televízióállomás mutatta a gyerekek képeit, a 14 hónapos Alex egyéves születésnapján készült házi videófelvételeket, a visszahozásukért könyörgő édesanyát, a dédnagymamát, az elvált ifjú apát, aki azonnal volt felesége oldalára sietett. Union város lakói imádkoztak, könyörögtek – és lóháton, autóval, puskával a kezükben tették tűvé a környéket. A város minden házán, a fák törzsén ott voltak a sárga szalagok: a hazavárás amerikai jelképei. De keresték az autó- és gyerekrabló fekete férfit mindenütt az országban. Gyanús lett minden fekete, akit csak egy 1990-es bordó Mazda közelében láttak. Forrongott a csaknem lincselési indulat a fekete férfiak ellen. Union – mondta a város egyik lakosa – mindig szorosan összetartott. "Most már semmi sem lesz úgy többé, ahogy eddig volt." Egyedül a seriff nem hitte el a történetet. Kétszer behívták a fiatal anyát az őrszobára és hazugságvizsgáló géppel kihallgatták. Mind a kétszer megbukott rajta. Átkutatták a házat is. Susan azt magyarázta a tévénézőknek, milyen borzalmas számára, hogy kétségbeesésében még a rendőrök is úgy viselkednek, mintha őt gyanúsítanák. "Egyetlen anya sem szeretheti nálam jobban a gyerekeit" – mondta. Mikor azonban a házkutatás során megtaláltak egy levelet, amiben Susan barátja, Mitch Sinclair azt írta, hogy nem akar apa lenni, Susan megtört. Bevallotta: maga ölte meg két kisfiát. Az országszerte körözött autót a két kis holttesttel a búvárok egy közeli tó mélyéről halászták ki múlt csütörtökön. A boncolás fogja megállapítani, hogy éltek-e még a kisfiúk vagy már nem, amikor az autó elsüllyedt a tóban. Unionban még a meglett férfiak szeméből is kibuggyant a könny, amikor a seriff röviden elmondta a riportereknek: Susan Smith mindent bevallott, és vádat emelnek ellene. A városka feketéi, akikre mindenki gyanakodva tekintett, de akik ugyanúgy kivették részüket az imádkozásból, a keresésből, az adakozásból, mint a fehérek, kétségbeesett elkeseredéssel kérdezték: hogyan tudta ezt megtenni velük és gyermekeivel ez a fiatal édesanya. Susan Smith fogvatartási helyét nem hozták nyilvánosságra. A seriff ugyanis attól tart, hogy ezúttal az asszonyt lincselhetik meg a felháborodott városlakók. De a bíróság előtt meg kellett jelennie. Kérdés, mikor gyógyulnak be azok a társadalmi sebek, amelyeket egy szőke asszony vádjai ejtettek a fekete férfi fegyveres gyermekrablásáról szóló vádaskodásával abban az országban, ahol a feketék máris aránytalanul nagy számban képviseltetik magukat a börtönökben, és azt állítják: sokszor a fehérek előítéletei juttatják őket oda. R. Zs. HANGULATJELENTÉS - VIGYÁZZ, AZ ANYA HARAP! (Magyar Hírlap 1994-11-26) Olyan volt az egész, mint egy harmincas évekbeli magyar film. A kis titkárnő szerelmes lesz a vezérigazgató fiába, és az viszontszereti. Sőt, még a zord atya sem áll a boldogság útjába. Hanem akkor a vezérigazgató fia – és ez mutatja, hogy nem Magyarországon és nem a harmincas években vagyunk – CC Mail üzenetet hagy a kis titkárnő számítógépén, miszerint "ő még lelkileg nem készült fel arra a felelősségre, amit egy »előregyártott család« elfogadása jelent". A kis titkárnő pedig erre hazamegy és vízbe öli a hároméves meg a tizennégy hónapos kisfiát. Az elképesztő bűnügy megrázta egész Amerikát, sőt alighanem az egész világot. A huszonhárom éves elvált asszony, Susan Smith aznap éjjel beült az 1990-es borvörös Mazdájába, gondosan beszíjazta a hátsó ülésre a kis Michaelt és Alexet, odahajt a városszéli mesterséges tóhoz, kiszáll a kocsiból, megtolja, belöki a tóba, majd elmélyülten figyeli, amint lassan, nagy buborékokat vetve a kocsi elsüllyed. Talán a botrány sem lett volna ilyen világméretű, ha nincs a gyilkosság folytatása. Susan Smith hisztérikusan jelentette a rendőrségen, hogy egy véres, szemlátomást valami elől menekülő néger ugrott a kocsijába, kilökte őt, majd elhajtott a két gyerekkel. A következő napokon pedig Susan Smith és elvált férje szinte le sem kerültek a nagy amerikai tévéadók képernyőiről, amint könnyáztatta arccal a "rablónak" könyörögtek: adja vissza a bébiket! Az ország pedig, mint valaha, a vadnyugati időkben országos vadászatot indított minden borvörös Mazda, minden kötött sapkás néger rapper után. Azután a rendőrségnek egyre gyanúsabb lett a dolog. A piros lámpánál, ahol Susan szerint az eset történt, nem is működött a lámpa. Az is kérdéses volt, miért épp a kertváros szívében, egy telefonfülke mellett lökte ki Susant a kocsiból a rabló? Mikor azután a második hazugságvizsgáló teszt eredménye is pozitív volt, Susan Smith bevallotta a gyilkosságot. Azóta őrizetben van. Félni lehet, hogy a lakosság meglincseli. Hogy történhetett ilyesmi? – kérdezi a magyar közvélemény is. És persze a dolognak csak az aljas, előre kitervelt módja, majd utána a rafinált, háromnapos ködösítés miatt. Mert máskülönben nem olyan szokatlan dolog ez, barátaim. Hiszen nincs nap, hogy az ország valamelyik kukájában ne találnának nejlonzacskóban halott újszülöttet. Mi több, a múltkor egy kedves vendégünk idézte a régi szólást – gyereknézőben járt nálunk, mert amúgy is népes családom ikerlányaimmal szaporodott, s kicsit panaszkodtunk neki, hogy az éjszakák csak a nappaloknál fárasztóbbak –, szóval tréfásan idézte a szólást, hogy Isten csak azért teremtette bájosnak az újszülötteket, nehogy idő előtt agyoncsapjuk őket. Szerintem van humorérzékem, de bizonyos dolgokon mégse sikerül nevetnem. Hiszem a templomi gyónás azon fordulatát, hogy bűnözni gondolattal pontosan úgy lehet, szóval, tettel vagy mulasztással. A minap – hogy megint privatizáljak – az ikrekkel kórházi felülvizsgálaton jártunk. Lefelé jövet beszállt mellénk a liftbe egy boldog ifjú pár: kismama, kispapa s mózeskosárban az újszülött, hazafelé a kórházból. Az én egyik gyermekem váratlanul bőgni kezdett. "Én még nem is hallottam az enyém hangját" – jegyezte meg mellettem tréfálkozva a kispapa. "Kívánom, ne is halld meg! – így az újdonsült, boldog anyuka tréfásan. – Meg lehet bolondulni tőle. Én legalábbis a pokolba kívánom." A gyerek lehetett úgy ötnapos. Testvérek között is még legalább ezerháromszázszor öt napot kell a szüleivel töltenie. Ha megéri. És hányszor látunk reggelente a metrón vagy a villamoson szúnyoglábú, tizenéves anyukát, amint hisztérikusan rángatja, lökdösi nyűgös kicsinyét, s közben süt belőle a kétségbeesett boldogtalanság? Hányszor apukát, aki a Nemzeti Sport mögül ordít rá a gyerekére, hogy hagyja békibe? Vagy épp a Magyar Hírlapban olvastam kedden, hogy értelmiségi anyuka úgy találja célravezetőnek megnevelni harapós kisgyerekét, ha úgy igazán, jó felnőtten, alaposan visszaharapja. Végül is a sebészek ma már csodálatos eredményeket érnek el, bármit visszavarrnak... Okos tudósok azt mondják, az az oka ennek, hogy társadalmi szerepeknek akarunk megfelelni, de belülről nem vezérel bennünket semmi. Felnövünk, s szinte még el sem ült az első diszkó lármája, már megházasodunk, gyerekeket nemzünk, mert így szokás, így illik. Azután körülnézünk, és a szutykos pelenkákba, az albérlet, a lakás, a pénz utáni hajszába fulladva rádöbbenünk, hogy még csak most múltunk húszévesek, de már halottak vagyunk. Kiveszett belőlünk a szeretet. Azt hiszem, az első gonosz gondolatig sokkal hosszabb az út, mint az első gonosz gondolattól az első gonosztettig. S menjünk végig egyszer a városon: hihetetlen érezni, hogy a civilizáció, a jó modor megszikkadt kérge alatt a gyűlölet, irigység, a sűrített boldogtalanság milyen lávája fortyog bennünk. Néha ez a láva kitör, mint Susan Smith esetében. Ilyenkor azután szent borzadállyal olvassuk, hallgatjuk a híreket, majd elszörnyedve, cöccögve félrehajtjuk a fejünket. Pedig hát a Susan Smithek itt sétálnak, itt sétálunk közöttük. Csak még nem mind tudjuk. Szántó Péter SUSAN SMITH HALÁLÁT KÍVÁNJÁK (Magyar Hírlap 1995-07-31) (MTI) Egy szombaton közzétett felmérés szerint Amerikában többen vannak, akik szerint halált érdemelne Susan Smith, akit két kisgyermeke vízbe fojtásáért pénteken életfogytig tartó börtönre ítélt a bíróság. A Newsweek megbízásából készült s a lap augusztus 7-ére dátumozott számában megjelent közvélemény-kutatás szerint a válaszadók 33 százaléka az anya halálbüntetése mellett tette le voksát, 28 százaléka ellenezte kivégzését, újabb 9 százalék nem tudott dönteni – jelentette a Reuter brit hírügynökség. Az oklahomai robbantásos merénylő, Timothy McVeigh esetében ugyanakkor a válaszadók 79 százaléka volt a kivégzés mellett, s csupán 16 százalékuk ellenezte a halálos ítéletet.