Advertising is the most fun you can hawe with your clothes on. A reklámszakma a felöltözve művelhető tevékenységek körül a legszórakoztatóbb. (Jerry Della Femina) An advertising agency is 85 percent confusion and 15 percent commission. Egy reklámügynökség 85 százalék káoszból és 15 százalék jutalékból áll. (Fred Allen, amerikai rádióhumorista) Half the money I spend on advertising is wasted, and the trouble is I don’t know which half. A hirdetésekre költött pénz fele kidobott pénz, a baj csak azm hogy nem tudom, melyik fele. (John Wanamaker, amerikai üzletember, politikus) Doing business without advertising is like winking at a girl in the dark; you what you are doing, but nobody else does. Reklám nélkül üzleti tevékenységet folytatni olyan, mint sötétben kacsingatni egy lányra: te tudod, mit csinálsz, más azonban nem. (Közszáj) I do not read advertisements – I would spend all my time wanting things. Nem olvasok hirdetéseket, különben mindem időm azzal telne, hogy mindenfélékre vágynék. (Canterbury érseke) Let advertisers spend the same amount of money improving their product that they do on advertising and they woukdn’t have to advertise it. Ha a hirdetők a reklámokra kiadott pénz felét termékeik jobbítására költenék, nem volna szükségük reklámokra. (Stephen Leacock, kanadai humorista, közgazdász) TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! (Magyar Hírlap 1994-11-26) A CSODÁK RÉSZLETRE IS MEGVÁSÁROLHATÓK Agresszív mosószerek, limfomániás kölnivizek, buja leveskockák… Eredmény: előbb-utóbb, de biztosan utálni fogjuk a tökéletes háziasszonyt, az ellenállhatatlan férfit illatával egyetemben, a szuperszexis, csodahajú, önmegvalósító üzletasszonyt, a pénzünket legjobban befektető, lehengerlően magabiztos menedzsereket. Észreveszik, hogy már viszolygunk tőlük? Ragyogó szuperkonyháiktól, csodatevő mosogató- és takarítószereiktől? Nem kell a rajtunk naponta erőszakot vevő Ariel és Ariel Plusz és Persil Szupra, meg a Prill, meg a Sunlicht, sem a koszos lábasaimat tükörré simogató akármicsoda! Olyan reklám kell, ami szelíden meggyőző, hiteles, kedves, humoros és – a maga módján – még szerény is! Talán valóban felhajtunk egy alkoholmentes sört – "nicht oft, aber immer öfter" – talán mi is elhajtunk, mint a tanulóvezető fiúcska a legközelebbi Aral-kútig utolsó csepp benzinünkkel, mert szeretjük (?) az Aralt… Talán készek vagyunk karácsonyra megvásárolni az új Siemens mosógépet, de az Isten szerelmére, ne beképzelt reklámzsenik próbálják a képernyőről ránk sózni! Sem a búgó-üvöltő-álkedélyes-fenyegető hasunkba beszélő vigécek a rádió hullámhosszáról! Egy szegény ország szegény nézőinek ne Roché desszertet kínáljanak a Karibiken, ne négymilliós japán és német autócsodákkal kápráztassanak: "megveheti 12 havi részletre is". Tudom, nem mi vagyunk a tét! Újgazdagék majd túlteljesítenek: naponta új elektromos fogkefe, hetente új, még kisebb celluláris telefon, havonta kicserélt hálószobabútor, évente új Mercedes. Tv-divatköltemények alapján öltöző, illatfelhőben úszkáló feleség, menedzser típusú férj szuper készruhában, Reebockon, Max Factor Internationalon és Vidal Sasson "Wash and Go"-n nevelkedő gyerekek… Ők minderre, mindenre vevők, amit a Tv–1, a Tv–2, az RTL és társaik kínálnak. Fogyasztói társadalom vagyunk, igaz? Aki pedig nem fogyaszt, ne is egyék! Annak, akinek még a lila Milka tehén tejére sem telik, nincs köztünk helye! Jut eszembe: a Máltai Szeretetszolgálat változatlanul osztogat ruhaneműket, miegymást, és szombat-vasárnap kivételével köszönettel fogad adományokat a Szarvas Gábor utcában a nélkülözők részére. Füzesi András, Budapest KORUNK FILOZÓFIÁJA (Magyar Hírlap 1994-11-28) Descartes halott, Nietzsche halott, filozófiát a reklám diktál és töm agyunkba bárgyú szövegekkel és rosszul ejtett idegen szavakkal. Kijelöli az értékeket; az első vagy inkább egyetlen: a tárgy, birtoklására ódai dallamok buzdítanak. "A legtöbb, mi adható" nem a szeretet, hűség, bizalom, hanem egy kávé. A tárgy magához hasonítja az élő világot: cirmos cicánk már nincs, csak Whiskas- macskánk, gyermekünk nem Jancsi vagy Juliska, hanem Pampers-bébi. Magunk is tárggyá lenni vágyunk: "Ha én Mazda volnék!" József Attila nagy naivul még azért panaszkodott, hogy neve "csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé"; manapság a költő neve már annyit sem ér, a reklám nem Villont vagy Vörösmartyt kínálja – csak a mosóport. Naivul optimista volt Esterházy Péter is; női szereplőjével, akit megerőszakoltak a fuharosok, ő még azt mondatta: "bugrisok, azt hiszik, de nem, nem élveztem el!" – manapság a bugrisok már az elélvezést is kikényszerítik, az egész ország szétveti a combját, bagzik és üzekedik, csorog a reklámsperma arcunkra, homlokunkra, unokáink selymes hajára, s nem tiltakozunk. Isten egy könnyelmű pillanatában megteremtette az embert saját képére és hasonlatosságára; így hitte legalábbis, de tévedett: váladékok edénye lettünk, bűzét tamponnal, kenőccsel reparálgatja – jó pénzért – a reklám, mialatt a nagy tukmálásorgiában növekszik körülöttünk és fojtogat az (Illyés megénekelte) "dögszag"… Lukácsy Sándor A NÉGY AZ MAJDNEM ÖT (Magyar Hírlap 1994-12-23) "A teleregények, zsákbamacskák, sportvarázsok és szerencsekerekek lélek- és tudatépítő forgataga közül számomra kitűnik a Friderikusz-show. Bevallom, én szeretem." Először azt hittem, túl vékony lesz… Nekem a szépség elsősorban szép hajat jelent... Boldog délután volt, kicsim… Az asztalon gőzölög... és folyik le a képernyőről a rózsaszín giccsparádé, a reklámnak nevezett kultúrszemét kis népünk nagyobb okulására. Már-már ott tartok, hogy fogom a kalapácsot, és belevágom a képernyőbe, amikor…Pattogó hangon négyig számol valaki, mondván: egy-két'-há'-négy! És kezdődik egy jópofa, frappáns, humoros, a hirdetni kívánt szolgáltatás igénybevételére észrevétlenül csábító félperces klip. A (így, nagybetűvel) Reklám. Üdítő színfolt egyre sekélyesedő tömegkultúránk mindennapjaiban. A sok agresszív, színvonaltalan, egy kaptafára készült (lásd: mosóporreklámok) fogyasztási felszólítás-özönében már-már ott tartok, hogy felveszem videóra, és majd amíg a többi reklám megy, én csak ezt nézem. Nívódíjat érdemelne. Komolyan! Ugyanolyan komolyan, mint ahogy az úgynevezett "reklámfilmek" jó háromnegyedét betiltanám szellemi környezetszennyezés címen. Mindebből három, egymással akár összefüggésbe hozható következtetés is levonható. Egy. Az országban dúló vadkapitalizmus az összes jelenségével együtt az idegeimre megy. Kettő: mindenkinek tetszenek a reklámok, a mindent elárasztó plakát- és fényreklám- stb. rengeteg, csak nekem van valami, a többségtől jócskán eltérő elképzelésem az esztétikumról, mint olyanról. És/vagy: három. Toleranciaszintem a nagy magyar átlag alá esett. Ez persze eddig mind magánügyem. Ami talán érdekes ebben mégis, az az, hogy a mindennapjaimba frissítő érzéssel betörő, ha csak rövid időre is kulturális jólétet teremtő reklám megrendelője az a cég, amely megalakulása óta jelentős mecénási tevékenységet végez kis hazánk kulturális életében. A Postabankról van szó. Ha ez reklám, majd a szerkesztő kihúzza. Arról a Postabankról, amely nemrég a Beszélőt, napjainkban az ÉS-t mentette meg, amely egyik tulajdonosa a Magyar Narancsnak, amely sportolókat, sporteseményeket, kulturális rendezvényeket szponzorál. Fontosnak tartom leszögezni, hogy az említett sajtóorgánumok fanjai közé nem tartozom. Annak örülnék igazán, ha Princz úr más lapokat is támogatna, ha nem csak egy kulturális szekértábor mögött állna gazdasági hatalmával. Egyrészt azonban pénz beszél, kutya ugat. Másrészt, mint a kultúráért általában elkötelezett ember, minden támogatásnak feltétel nélkül örülök. Hasonló érzésekkel viseltetek Soros úr iránt is. Mert a magam részéről fölforr a vérem attól, ahogy hallelujáztat magának értelmiségünk javával, ahogy pénzét politikai befolyásra váltja, meghajtom viszont fejem az előtt a teljesítmény előtt, amit régiónk kulturális felzárkóztatásáért tett. Még akkor is, ha ez neki kb. annyiba került, mint nekem egy villamosjegy. Véleményem negatív részével egyébként is egy törpe minoritás tagjaként húzhatom ki magam, ezért tehát megint nem lett volna érdemes tintát pocsékolni. A helyzet nem jó, de lehetne rosszabb is. Vannak mecénásai kultúránknak, igaz, hogy csak egy szűk szeletének, a többi pedig éhenhalhat, de az is jó, hogy ez a szelet legalább nem. A teleregények, zsákbamacskák, sportvarázsok és szerencsekerekek lélek- és tudatépítő forgataga közül számomra kitűnik a Friderikusz-show. Bevallom, én szeretem. Pimasz, már-már arcátlan módon állít sznobságunk elé csillogó tükröt Friderikusz Sándor. Nyíltan kéjeleg emberi mivoltunk szánalmas árnyoldalainak fényre kerülésében. Mi pedig nyíltan röhögünk azon, hogy mi, emberek, milyen undorítók és egyben mennyire gyönyörűk is tudunk lenni. Ez persze nem más, mint show. Jól elvégzett munka, jó jutalomért. Ezért még nem szeretném, jobban mondva, nem tisztelném Friderikusz Sándort. Hogy miért tisztelem mégis? Friderikusz ötmillió forintért nemrég lélegeztetőgépet vett a Szent László Kórház csecsemő-intenzívosztályának. Felavatta, mosolygott, lejattolt a nővérkékkel, gyerekekkel, szülőkkel, orvosokkal, riporterrel, majd keserű hangon adott helyzetjelentést a mai magyar elitről. Azt mondta, el van keseredve, mert nála minimum kétszáz gazdagabb ember él e honban, akiket hidegen hagyott a romos kórház segélykiáltása. Ezért. Szerintem – ahogy már említettem is – egy Sorosnak egy buszjegynyi a káeurópai értelmiség, egy Princznek a magyar sajtó egy szelete, és talán a Friderikusz sem halt éhen a lélegeztetőgép megvásárlása óta. No és Önök? Többiek, ott kétszázan? Akik erdélyi feketemunkásokkal építgetik rózsadombi nyolcvan-száz milliós házacskájukat? Önök mit vettek/vesznek/fognak venni szegényebb sorsú honfitársaiknak? Mennyibe kerülne Önöknek egy lélegeztetőgép? Mi lenne, ha Önök is vennének? És ha már mozdulni sem lehet attól a sok lélegeztetőgéptől, akkor fel lehet újítani az összedőlés szélén álló kórházat, a nemzeti jelképeink közé tartozó Hősök terén álló szoborcsoportot, ki lehetne fizetni az Állami Operaház téli fűtésszámláját, a Katona József Színház színészeinek gázsiját, tönkremenés szélén álló alternatív iskolákat lehet életben tartani, új buszokat lehet vásárolni a vidéki városok tömegközlekedési vállalatainak. Volna mit tenni. Az a nagy baj, hogy olyan ez az új elit, mint a reklámok. Színvonaltalan. Akad néhány kivétel, de általában szürke, kapzsi és agresszív. Pedig itt lenne az ideje egy új reformkornak! Ebben a kisbalkánban amiben élünk, itt az ideje, hogy józan nemzeti érzéssel – és nem hagymázas Magyarország-álmokkal – megáldott pénzeszsákok tűnjenek fel a hon horizontján. Új Széchenyik kellenének, akik példát mutatnak, hogyan tehet valaki tágabb családjáért, a nemzetéért valami nagyot. Kár, hogy az elmúlt négy év alatt lejáratódott a "nemzeti érzés" szókapcsolat. Kár, hogy ma sem akarja senki elválasztani az ocsút a búzától, a csurkista ömlengést a józan szótól. Új Kazinczyk kellenek ennek az országnak, hogy megmagyarázzák az embernek, hogy nemhogy nem bűn, ellenkezőleg (!) erkölcsi kutyakötelesség felelősséget érezni embertársaink iránt! Nem elég megnyugtatni lelkiismeretünket azzal, hogy reggelente a szokott mozdulattal csont nélkül egy húszast dobunk a koldus kalapjába. Hölgyeim és uraim! Emelkedettség kell ennek az országnak! Lássunk kicsit túl mindennapjaink gyomorsavtermelő idegességén, nézzünk kicsit a jövőbe! Nem elég a sok pénz, és nem számít, hogy kevés van. Ha az ország polgárai bizakodnak, ha kicsit citoyenné válunk, polgárosodik a mentalitásunk, odafigyelünk közös ügyeinkre, hamar kilábalhatunk a kiábrándítóan mély gödörből. Nem hiszek a Horn-féle modernizációban, mert nem látom egyetlen jelét sem a modernizációnak, nem vagyok híve a jelenlegi kurzusnak. Mégis bizakodom, mert vannak Sorosok, Princzek, Friderikuszok, bizakodom, mert remélem, lesznek olyanok is, akik kultúrmecénási tevékenységükért cserébe nem kérnek politikai hatalmat, akik elfogulatlanul támogatják a mást, (mert, hogy az szép), és egyre többünk agyába üget be a szenzációs négyes. Mert csak így juthatunk négyről az ötre. Körösi Koppány A szerző közíró JÉZUSKA KISEBBSÉGI GYEREK - SZENTESTE MINT TŰZSZÜNET (Magyar Hírlap 1994-12-24) Manapság a keddi napot gyakorta elhalasztják jövő szerdára. Az asszony születésnapját idén nem ülik meg: takarékosságból húsvétra teszik át, mint az új szivattyútelep átadását; most csak rosszkedvűen megisznak vele egy üveg bort; meg kell értenie, többre nem telik – jövőre megígérik neki a Kanári- szigeteket, meg a Tizenharmadik Hónapot. Manapság éjfélkor a diplomaták megállítják az órát, hogy határidőn belül maradjanak: mintha a takarítónő a partvissal felnyúlna az égboltra és megállítaná a holdat. És minél ravaszabbul csapnánk be a kalendáriumot és az órát, annál sűrűbben késsük le a történelmet. A pontos emberek is kisebbségben vannak. Nemcsak nyelvi, vallási, etnikai, nemzeti kisebbségekkel kell számolni tehát. A szeretet ünnepén például azokra is kell gondolni, akik jóságból, gyöngédségből is mindig kevesebbet kapnak; mindig csak a resztlit, a száraz serclit, vagy még azt sem. Ők a szeretet kisebbségei. Őket halasztjuk naponta holnapra, jövő évre, valamikorra; rájuk gondolva születtek az utópiák, a boldogság örökös történelmi halogatásai: most nincs időnk rá, most nincs pénzünk erre, még korai, uraim, a szomszédban a többségi nemzeti érzékenységek és gyanakvások még nem viselik el az etnikai önkormányzat gondolatát, hát még az autonómiát – a mindenkire gondosan kiterjesztett igazságosság majd csak valamikor lesz. Távoli öröm, miként az összemberiség karácsonya. Egyelőre lőnek, egyelőre gyilkolnak, egyelőre gyűlölnek. A karácsonyfa alá nem tehetjük oda a földgömböt. Karácsony: kis részlet, előleg a mindig távolodó jövőből. Amikor a mennyből érkező angyalról énekelünk, nem gondolunk a bombákra, az álmodott angyal nem helikopter alakú, és egy-két órára elhisszük, hogy nemcsak tűzszünet a szenteste, a kölcsönzőből kivett ünneplő ruha; az angyal fehér ruhája nem bérbevett menyasszonyi konfekció, két órára háromezer forint. Manapság civilben járnak a szentek, sportolnak a püspökök, és Jézuskát, ha most születne, némelyek reklám-pelenkába raknák; az ács József a fiát csak a jászol monitorján át nézhetné meg; s ha éppen karácsonykor születne, és éppen betlehemeznének holmi háromkirályok, a közelébe sem engednék őket. S amikor Máriát hazaviszi József, az is gond lenne, hogy megjött a gázszámla, a villanyszámla, és drága a távfűtés. Jézuska kisebbségi gyerek, örökké kisebbségben marad, mert arra született, hogy megöljék; mert arra született, hogy minél rosszabbak mások, annál jobb legyen ő; mondhatja a szomszéd kölyök, hogy gyere, Kriszti, akasszuk fel a Sára néni macskáját, lopjuk el a Józsua bácsi mézét – Jézuska rázza a fejét, nem, nem, ő nem. Gúnyolni fogják: "gyáva, gyáva!", ordítják –, mert a rosszra való képtelenséget ezer évek óta gyávaságnak nevezik a vásott kölykök és a gonosztevők is, akik látszólag mindig többségben vannak, de legalábbis hangosabbak – Jézuska szelíden mégis tántoríthatatlan. Miért is élhetetlennek, ügyetlennek, nem erre a világra valónak mondják. Ami igaz. Mégiscsak jó, hogy legalább karácsonyt nem lehet semmiféle rendelettel áttenni melegebb napokra, avagy megvárni vele, míg hull a hó: nincs az a zsinat, amely reggelre tétethetné át az estét, szentreggelre a szentestét, holott némely klasszikus pletyka esküszik rá, hogy a szent csecsemő hajnalban jött a világra. Vezetni kellene egy lajstromot mindazokról, akiket az elmúlt 1994 esztendőben épp karácsonytájt gyilkoltak meg. Akik karácsonykor csak azért láttak csillagokat, mert fejbeverték őket. Meg külön azokról is, akik karácsonykor is mindig adtak: életet, mosolyt – és nem kaptak soha egyebet, csak az ajándékozás és áldozatkészség sosem fárasztó örömét. A jók kisebbsége találta ki az ünnepeket, hogy a gonoszságnak legyen munkaszüneti napja: zárva legyen a szenvedés minden műhelye-boltja, ne csak dolgozni legyen tilos, hanem pofozni, korbácsolni, gyűlölni is. Az ártatlanul halálraítéltek is vigadjanak: aznap még élnek. Legyen egy nap, amikor a sátán fél, amikor a rablógyilkos nem mer kimenni az utcára, amikor annak lesz igaza, akinek igaza van. Persze, kevés munkaszüneti napja van a gonosznak, és olykor nem is tartja tiszteletben a zárórát. Olykor az ördög angyalnak álcázza magát, hófehér jelmezt ölt, szárnyakat lop, szép mosolymatricát ragaszt az arcára, és elrejti patáját. A szomszéd és hazai gyűlöletek is olykor ájtatos képet öltenek, ők az egyenlőség hívei, hirdetik: egyformán szeretik az életet és a halált. Az egyiknek az életet, a másiknak a halált kívánják, egyazon szeretettel. Csak kisebbségben jó. Korlátlan hatalomban, fölényben, túlsúlyban – félek – könnyebben elgonoszulhat az ember. Persze, nem hiszem, hogy valamikor az önzés pártja kerül szembe nyíltan az önzetlenség pártjával, a gyűlölet gyülekezete a szeretet szövetségével. Mindenki szeretetet hazudik. Már az is jó, ha megannyian úgy érzik: így illik. Karácsonykor illik jónak lenni, legalább egy estére. Furcsán érezheti magát a rossz, aki illemből főpróbát tart jóságból, ahogyan kényszerű képmutatásból a tiszta forrásvíz kortyolgatásakor csettint az iszákos. Bodor Pál REKLÁM - ÉS SZEMÉT (Magyar Hírlap 1995-01-20) Vajon miért képzelik, hogy szép lánynak inkább hiszem el: ez a világ legjobb fogkeféje? A nyalka, modern legénytől pedig szívesebben veszek értékpapírt? Főleg az zavar, amikor a multi cég reklámja utószinkronos. Az Azúrparton (vagy egy bajor filmstúdióban?) készült a spanyolbarna szépséggel, aki most már magyarszőke hangon súgja sejtelmesen: puha, illatos lesz, amit BB mosószerrel mos! A háttér kéjkomfortos, a lakberendezés, a fürdőszoba, a konyha és a kilátás milliókba kerülne. Mert persze, kilátok a BB mosóporos álomvilla erkélyére, kertjére – vajon kinek reklámozza ez a szép lány a BB mosóport? Félreértés elkerülésére: nem populista felháborodás morog bennem. Nem düledező józsefvárosi bérházat kívánok a reklám színteréül (WC a folyosón). A jóléti társadalomból a magyar képernyőre átültetett luxushirdetést úgyis kilöki magából a hazai nyomor – vagy, istenkém, ne használjunk ilyen kemény szót: a hazai megélhetés gondja és immunrendszere. Nem is azt kifogásolom, hogy a reklám kiöltözik vagy levetkőzik nekünk. Élvezettel beletörődtem, hogy maholnap az új temetkezési vállalat hirdetéséből sem marad ki a boldog-sejtelmesen zuhanyozó női szépség, a sütőport sem lehet csinos női kebel nélkül eladni, s a képes hirdetések szereplőinek átlagéletkora alacsonyabb(?) a magyar munkanélküliek átlagéletkoránál. Hovatovább mind több gyerek, s főleg kamasz válaszolja majd a klasszikus kérdésre ("mi leszel, ha nagy leszel?") a hifi választ: reklám szeretnék lenni! Talán csak az irigység beszél belőlem. Amióta nincs gépkocsim, a kamaszkori erotikus álmok helyében gyönyörű autókról álmodom, és el kell ismernem, a gépkocsinak is van szexappealje. Mostanság azonban aranylón fel-felködlik édes álmaimban egy-egy mosópor, sampó, zuhanyozó lány is. Milyen lehetne a magyar közállapotokhoz és életszínvonalhoz igazodó, üzletileg (és nem csak üzletileg) hasznos reklám? Meg kellene tanítani bennünket szűkölés nélkül szűkölködni. Néhány évtized víz- meg fűtés- és villanyáram-pazarlás, kukába dobott tegnapelőtti kenyér után segítenie kellene megváltoztatni fogyasztói szokásainkat – úgy, hogy minél kevésbé essünk kétségbe. Jöjjön a tanár úr, doktor úr, szakács úr, az élelmiszer-ipari szakember meg a háztartástan professzora, és mondja el: hogyan lehetne olcsóbban enni úgy, hogy szervezetünk mégsem maradjon éhes vitaminokra, nyomelemekre, fontos fehérjékre. Jöjjön az illetékes mérnök úr, és háta mögött minden érdekelt szerv szavatosságával tanítsa meg az országot, miként lehet úgy spórolni az árammal, hogy ne vakoskodjunk; takarékoskodni a fűtéssel, hogy ne cidrizzünk. Melyek azok az energiatakarékos fűtés- és világítástechnikai meg háztartási készülékek, melyek minőségéért valaki garanciát vállal, melyek kedvezményes feltételek között vásárolhatók meg (elvégre nemcsak magán-, hanem állami, nemzeti érdek is, hogy kevesebb energiát faljunk fel). Nem bánom, hirdessék szexbombák a papsajtot is – legalább kilenc és fél millió magyarnak úgysem az a gondja, hogy a Kanári-szigeteken avagy a Karibi-tengeren nyaraljon. Nem bánom, ragyogjanak a pőre combok akkor is, ha kalapot árusít a reklám. Nem bánom, tartsák a cégek ébren örök ácsingózásunkat a fényűzésre, az áramvonalas ifjúságra, alakítsák csak ki nyugodtan korunk új hősét, a reklámfiút, reklámlányt, aki elegáns, gazdag, csinos, és akit boldoggá tesz a mentolos rágógumi. Nem bánom, erősítsék csak sóvárgásunkat a földi másvilágra, ahol minden mindig új, örökké édes zene szól, s a mindenség jó illatú a mosóportól. Hajdani utópiák helyébe nyomult a reklámvilág. Csak, könyörgök, ne tessenek elfelejteni: milliós tömegek életforma-változást élnek át. A "magyar konyha" lassan már nem is lesz olyan magyaros. A hálószobában bölcsebb elzárni a fűtést. Meg kell gondolni, hogy két megálló megér-e egy buszjegyet, hányszor egy héten "egészséges" húsos ebédet enni, s nem kellene-e átszállnunk biciklire. Meg kellene tanulnunk oly takarékosan élni, mint a nálunk sokkal gazdagabb nemzetek. Fitymálva mondogattuk a németekről: be smucigok – s ők közben megvásárolták fél Európát. Nem is kell egyebet tenni, csak odafigyelni a "szemétszociológiára": hogy micsoda tartalmi különbség van a szegény magyarok gazdag kukái, és a gazdag németek szegényes kukái között. Jó: hát azt a garast nem verhetjük a fogunkhoz, ami nincs, amit csak kölcsönkértünk. "Frusztráció" nélkül állítsuk át spórolósra fogyasztói szokásrendünket: mintha merőben önként, szabad elhatározásból, csakis józan megfontolásból tennénk. Mintha nem azért spórolnánk, mert nincs, hanem azért, hogy félretegyünk. Ne zavarjon és ne kísértsen nagyon a rekláméden. A mennyország nem kereskedelmi fogalom, nem egy áruházi részleg neve. Könnyebben viseljük el a következő éveket, ha megelőzzük az elvonási tüneteket. Gondoljuk csak el, kellő öniróniával, hogy mekkora a különbség az éhség és az előre megfontolt szándékkal vállalt fogyókúra között. Hízzanak csak a reklámlányok: övék a jólét látszata. Ui.: Vajon a Dallas eddigi kétszáz(?) folytatásában mennyit ittak? Mennyi a film szesztartalma közép-európai és mennyi USA-mércével? Whiskyreklám a Dallas, avagy mértékletességre intő? A nagy lélekszámú nemzetek ízlése… Nem az elnöki Csajkák és az amerikai országúti cirkálók, a monumentalitás bűvölete és a divateszmények lebegnek testi szemem előtt, nem is a sok rikító csiricsáréság, hanem az, hogy a nagyok mindig a maguk módján-nyelvén szólnak a kis nemzetekhez, jó hangosan. Akár politikát, akár kólát akarnak eladni Közép- és Kelet-Európában. Talán nemcsak nekünk kellene a gazdag Nyugaton PR-t tanulni. Nekik is, ha e kis népekhez akarnak szólni. Tanuljanak meg halkabban, meghittebben, szerényebben eladni itt filozófiát, életformát, narancslevet és ájtatosságot. Lehet, hogy a világ fényesebb felén bőven megterem a luxus sznobizmusa, vevőköre: itt még az a gond, miből működtessük az ingyenkonyhákat és miből fizessék a szegények a meleg- és fényminimumot. Bodor Pál MONOLÓG (Magyar Hírlap 1995-04-21) Példás állampolgár vagyok, bőröm PH-értéke normális, fogkrémet a legfrissebb reklám utasítása szerint vásárolok, kádamat rendeltetésszerűen használom, nem tartok benne krokodilt, házunkban van egy lelki beteg öleb, szörnyű csaholásáért még nem adtam neki mérget, kerülöm a különcködést, ezért szívesen fejezem ki magamat divatszavakkal, nem rágódom, ha átver a fűszeres, ő a piacról él (én nem), tudom az illemet, kezét csókolommal csak vezető beosztású nőknek köszönök, vécésnéninek soha, támogatom a pályakezdő fiatalokat, nem várom el, hogy átadják helyüket a villamosban, valahányszor adóellenőrrel van találkozásom, biztosítom nagyrabecsülésemről, tűréshatárom évről évre emelkedik, megtakarított pénzemet kárpótlási jegyekbe fektetem, a hülyének is megéri, hiszek a feltámadásban és a nyugdíjak értékállóságában, nincs mit félnem a bőrfejűektől, mert csak a cigányt verik, egy kis kihágás, egy kis dévajság, vallásos tiszteletben részesítem a tulajdon szentségét, a nincstelen szégyellje magát, mért nem iparkodik jobban, ha lopásról ad hírt az újság, eszem ágában sincs idézni Pázmányt: "aki sokat lop, aranyláncot visel, aki keveset, kenderkötélen függ", gyermekeimet és unokáimat konszenzuskeresésre nevelem, így jutnak el majd Európába, zord időben prémes kabátot hordok, mint akárki más (akinek van), tavasszal molyirtót helyezek a téli holmim közé, mielőtt elveimmel együtt a szögre akasztom, tudomásul veszem, hogy a koalíció máma már nem hasad tovább, álmom ezért könnyű és nyugodt, lelkiismeretem tiszta, mert a vécémet mindig gondosan leöblítem, példás állampolgár vagyok. Lukácsy Sándor CIB (Magyar Hírlap 1995-05-15) Napok óta másról se beszél az ország, hogy miért kellett egy vezető színésznek szerepet vállalnia abban a reklámban? Ő, aki még sohase, aki eddig igazán... És ráadásul akkor egy bankreklámban?! Biztosan sok pénzt kapott érte. És ráadásul a reklám (reklámok) nem is jó (jók). Zavarosak. Egy hete erről a bankról beszél az ország. Egy régi japán történet szerint két szerzetes megy a szakadó esőben: az agg mester és fiatal tanítványa. Egy kereszteződéshez érnek. Az út szélén egy közismert, ordas rosszlány áll tanácstalanul, mert a nagy sárban nem tud átmenni. A Mester a karjába veszi a rosszlányt, átviszi a sártengeren, az pedig hálás mosollyal elmegy. A tanítvány mérhetetlenül fölháborodik. "De Mester – mondja –, egy ilyen tiszteletre méltó ember, mint te, hogyan tehette meg egy ilyen ordas rossz kurvával, egy ilyen...!" És mondja, mondja, álló nap. Este aztán a Mester azt mondja neki: "Figyelj ide: én délben fölvettem azt a rosszféle nőt, átvittem a sáron. Most már este van, de te még mindig cipeled!" Hát ilyen a hatékony reklám. Szántó Péter A TÉVÉ-NŐ (Magyar Hírlap 1995-06-16) A tévé vagy tükrözi a világot vagy megpróbálja alakítani azt. A reklám a második funkcióval él. Nézzük, milyen nőt igyekeznek alakítani a tévéreklámok. Először is a reklámnő idejének nagy részét vagy mosással tölti, vagy legalábbis azon töri a fejét. Ebben azonban csökkenő tendencia várható, hiszen itt a jó hír: a fárasztó kézi mosásnak (és áztatásnak) vége. A nő feladata immár csupán annyi, hogy válasszon a 30 vagy 50 százalékkal nagyobb mosóerő között. Aztán már el is lehet árulni a szomszédnőnek a titkát, hogy nem azért olyan fehér a mosása, mert sok pénze van, hanem mert jó mosóport használ. Emiatt felveheti a kedvenc zöld blúzát, elmehet a gyorsétterembe. A mosás témája jelen van a dolgozó nő életében is. Előfordulhat, hogy a belvárosban egy irodában dolgozik. De mi már tudjuk: semmi baj. Ha megfelelően hosszú és ápolt a haja (a korpa ki van zárva, a fej mindkét felén), mosolyogva vezethet értekezletet a munkahelyén. Egyébként nemcsak irodában dolgozhat egy átlagos magyar nő. Lehet mérnök, amit úgy lehet felismerni, hogy munka után zuhanyzik a legújabb tusfürdővel, vagy sikeres riporternő, aki csupán a kétkalóriás TIC TAC-ot fogyasztja. A reklámnő családi állapota alkalmat ad arra, hogy megtekintsük a család többi tagjával való kapcsolatát. Egy férfival lévén (feltételezzük: a romantikus szakaszban) Dr. Oetker pizzája befolyása alatt leveszi a nyakláncát (több részlettel, sajnos, a tv nem szolgál). Ezután természetesen a lakodalom következik. A kávé, amelyet akkor iszik, annyira nagy élmény számára, hogy a szülés után is csak az jár az eszében. Szintén nagy sikerrel lehet kávét használni egy nő ébresztéséhez, oktat bennünket a tévé. A kávé a nemi szerepeket is meghatározza: a férfi szolgál a fekete folyadékkal a nőnek, miközben a nő szerepe Westel telefont adni neki. Gyermekeivel más a nő kapcsolata. Ha a baba második vagy harmadik (de nem az első), a pamperset adja rá. De nemcsak erre korlátozódik az anya-gyerek kapcsolat. Ha a gyermek lány, be lehet vele csapni a nagypapát a Knorr levessel. Fiúk esetében, ahol gyakoribbak a nevelési problémák, még mindig lehet a Nestlé csokoládéhoz menekülni és távirányítani a büdös kölyköt. A nő a mamájával főleg fehérítőről beszél, egymást tanítják olyan szerek használatára, amelyek nem roncsolják a textíliát. A reklám világában nőnek lenni meglepően sok módon lehet, egy nő akkor is nő marad, amikor bokszol (amit azért nem lehet összehasonlítani Duracell nyuszi csúcseredményével) vagy amikor egyszerűen valami könnyűre vágyik, ez könnyen lehet Raffaello csoki. Az első esetben a tévé megnyugtat bennünket: az illető használ utána spray-t, de a másodikban kétségben maradunk: vigyázni fog-e a szájában lévő megfelelő pH-értékre, rág-e cukormentes Orbitot? A hajszín egy másik fontos dolog egy nő életében. Változtatása általában a barátja változtatásával együtt jár: új szín, új barát, és nem olyan reménytelen, mint a régi (szemüveges), hanem jóképű, és saját kocsija van! A tv azt is mutatja, hogy egy nő akkor balettozik a legjobban, amikor Always betétet használ, a biciklizésben és a kutyával együtt történő kerítésátugrásban pedig az OB tampon verhetetlen. Ahogy látjuk, nehéz egy nőnek a tévéideált elérni. Reméljük, nem is fog sikerülni. Jerzy Celichowski TÉVÉNAPLÓ - HALL ENGEM VALAKI? (Magyar Hírlap 1995-11-03) Horn Gyula miniszterelnök televíziós sajtókonferenciája Tv2, október 31., 20.15 A színésznő és a halál Duna Tv, november 1., 21.15 Horn Gyula sajtótájékoztatóján nagyon izgultam. Nem annyira a kérdések és a miniszterelnök válaszai foglalkoztattak, hanem sokkal inkább a technika vagy a szervezés fogyatékosságai. Egy-egy felszólaló újságíró hangját gyakran alig vagy egyáltalán nem lehetett hallani. Hogy ennek a kevés kézbe adható mikrofon, azok állapota, nehézkes használata, esetleg ügyetlenség vagy egyéb technikai- műszaki oka volt, nemigen érdekli a nézőt. Mi csak a végeredményt, a blamázst konstatáltuk, hogy az MTV – a maga nemében első és hagyományteremtőnek szánt – miniszterelnöki sajtótájékoztatót sem tudja hibátlanul megszervezni, prezentálni. Közszolgálati televíziónk – de persze a többi hazai csatorna is – egyébként folyamatosan gondoskodik a bosszantásunkról. Mostanában attól borulok ki, amikor a legváratlanabb pillanatokban egy kellemesen ellenszenves, izgága "patikus" próbál rábeszélni az éjszakai tampon használatára. A termék kiválósága mellett még azzal is érvel, hogy ő bizony megengedi a lányának a tampon éjszakai hordását. (Mindenesetre furcsa kis család lehet, ahol az ilyen problémákat apukával kell megbeszélni.) Az ilyen és hasonló reklámok esetében azért érdemes azon elgondolkozni, hogy vajon a pénzéért mindenki azt és úgy hirdethet-e, ahogy és amit akar, vagy esetleg az "üzenetnek" a jóízlés, a logika (hogy a tisztes tájékoztatásról ne is beszéljünk) elemi szabályait be kellene tartania, s ezt esetleg egy szakmai grémium véleményezhetné, hagyhatná jóvá. Tampon és mosópor, a hagyományosnál jobb ilyen és olyan csodák – ezek jelentik a televízióidő folytonosságát, s ami két hirdetés között megjelenik, óhatatlanul a reklámvilággal nivellálódik. A reklám átrajzolja, átszínezi a valóságot is. Pedig ezen a héten is láthattunk néhány fontos, a legvégső kérdésekről szóló produkciót. A hosszú ideig az Egyesült Államokban élt és dolgozott Dettre Gábornak a magyar filmkritikusok díjával kitüntetett, felkavaró hatású dokumentumfilmjében, A színésznő és a halál-ban élettársa, Kathleen Gati vall haldokló, rákbeteg édesanyja ápolásáról. Beszámol a vele-mellette töltött hónapokról, a sok-sok gyötrelemről, a ritka önfeledt pillanatokról, egymásra találásukról. Arról, ahogy édesanyja haláltusája megváltoztatta gondolkodását, lelkiállapotát, ahogy eljutott oda: hagyja őt békében elmenni… Ugyancsak a halál elleni küzdelem fájdalmas és felemelő stációiról, az élniakarás csodájáról szól Az indián című német dokumentumdráma, amelynek társszerzője, maga a nagybeteg főhős közel évtizeddel első rákműtétjét követően, már gyógyulófélben, váratlanul meghal. A filmet egyszerű szavakkal fogalmazott költői narrátorszöveg zárja, amelyet már nem tudott elmondani. Ebben arról vall: a halál közelsége sajátos fénytörésbe helyezi számára az élet apró, addig észre sem vett örömeit, szépségeit. Meg tudja becsülni például azt a látványt, ahogy a nap átsüt a fák között, vagy élvezni tud egy csendes esti üldögélést társával a kertben. Játékosabb, könnyed formában, de az elmúlás elleni védekezés a témája a kassai világpolgár, Radványi Géza 1953-ban forgatott emberi történetének, a Monsieur Bard különös óhajá-nak is. A Michel Simon megformálta buszsofőrt súlyos szívbetegsége döbbenti rá boldogtalanságára, szeretettelenségére, élete értelmetlenségére. Arra, hogy valamit tennie kell, hagyni maga után valami maradandót: egy gyereket. Monsieur Bard a pénz és a tárgyak imádata, a harácsolás helyett önmagát építi. Példája sajnos nem túl ragadós. Igaz, a reklámok másra "tanítanak" . Gervai András MILKY WAY (Magyar Hírlap 1996-02-29) Mióta Szabó Albert egykori népuralmista, később népjóléti pártvezér ügyvédje figyelmeztetett, hogy nemcsak a szocialisták szegfűjére, hanem a nemzetközi tőke Milky Way csokoládéjára is jó lesz odafigyelni, magam sem tudom, mitévő legyek. Mint ismeretes, a régóta tartó hungarista perben Szabót és társait közösség elleni izgatással, valamint tiltott önkényuralmi jelkép használatával vádolják. Szabóék természetesen náci, illetve arra emlékeztető jelképeket részesítettek előnyben, az ügyvéd úr ezt nem is tagadta. Mindössze arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a horog- vagy nyilaskereszt szűk körű használata büntetendő, akkor ő haladéktalanul följelenti Horn Gyulát, aki évek óta riogatja vörös csillagokkal az ország lakosságát. Az MSZP-s miniszterelnök látszólag persze vörös szegfűkkel operál. Ám egy első elemista is azonnal rájön, hogy ha a virág ábráját felszabdalják és felfordítják, akkor helyből két vörös csillag ugrik elő, nem kis riadalmat okozva a gyanútlanul vagdosó szemlélőben. De ez még hagyján. Az ügyvéd úr azt nem érti, miképp tűrheti el az SZDSZ, hogy a televízióban a Milky Way reklámjában vörös csillagok repkednek. Mennyiben vonatkozik ez énrám? Annyiban, hogy a fiam első elemista, imád vagdosni, továbbá a fürdőszobából is képes a tévéhez rohanni, ha hallja, hogy megy a Milky Way-reklám. Eddig abban a hitben ringatóztam, hogy a csokira koncentrál. Ám aki nem pszichológiai analfabéta, pontosan tudja, mi az a feltételes reflex, hogyan kapcsolódnak össze az agyban teljesen különböző jelek, később hogyan váltja ki egyik a másikát. Érettebb életkorban bármikor bekövetkezhet, hogy a fiamnak, sőt összes kortársának egy-egy vörös csillag megpillantásától elindul a nyálelválasztása, kifejezetten kellemes érzetek töltik el őket, mondhatni zsigerileg a rabjaivá válnak. S akkor már nyitva a kapu a vörös csillaghoz kapcsolódó eszmék fertőzése előtt, hiába a nevelés, a leggondosabb történelmi oktatás. Pokoli távlat. Mondhatnánk persze, hogy a Milky Waytől még senki sem vonult Rákosit éltetve az utcára, viszont Szabó bőrfejűi gyakran kifejtettek szóbeli, sőt tettleges rasszista propagandát. Szabó Albert viszont azt mondta az utolsó szó jogán, hogy meghurcolásukért csak egy "mesterségesen kiválasztott hatalmi csoport" felelős, "akik szinte kivétel nélkül a hazai kisebbségekhez tartoznak". Ők felelősek, meg a hecckampányt folytató sajtó – tette még hozzá Szabó vádlott- társa. Mondhatták volna úgy is, hogy azok felelősek, "akiknek erőszakra támaszkodó, korlátlan hatalma a múltban fogant, s onnan átnyúló köldökzsinóron lihegnek bosszút mindenre és mindenkire, ami keresztény és nemzeti", de ilyen szépet ők nem tudnak mondani. Ilyen csak a Szolidaritás Szakszervezeti Munkaközösségtől telik, akiket kollégám már a napokban idézett, s akik a legkevésbé sem hungaristák, pusztán az ellenzéki sajtó elnémítása ellen tiltakoztak. Nem tudni, miért érzi mégis úgy az ember, hogy közük van egymáshoz. Sőt közük van minden új ellenzéki (régebben kormánypárti) megnyilvánuláshoz, amely szűkebb és tágabb közösségek bajaiért valami Titkos Erőt tesz felelőssé. Valami vörös csillagos múltba nyúlót és a nemzetközi tőkével összefonódót. Valamit, ami irányítja a magyar sajtót és pénzvilágot. Aminek sosincs neve, mégis rá lehet ismerni, mint a csokipapírba bújt kommunistákra, mert nyíltan nemzetrontó, mert éket ver és viszályt szít, akár a legbékésebb ellenzéki pártban. Ez nem rágalom, hiszen a sajtót sem lehet általában rágalmazni. Az pedig, hogy konkrétan ki kikre gondol, magánügy és a bűnbakképzés demokratikus szabadsága. Jellemző, hogy minél disztingváltabb egy politikai erő, annál európaibban fogalmaz. A KDNP frakciójában például, amelyről néhány héten át úgy tetszett, egymás torkát harapdálják, most nyílt és őszinte vita közepette konstatálták, hogy csupán "látszólagos személyi ellentétekről" volt szó, és "mások által gerjesztett műviharról". A háttérben tehát ők bújnak meg. A Mások. Megjegyzem, ezt már akkor sejteni lehetett, amikor a kereszténydemokrata pártelnök, aki elfogadta jelölését a frakcióvezetői posztra is, saját magára voksolt a jelöltállításkor. Már ez is csak mások műve lehetett, nem beszélve arról, mikor e lépését azzal indokolta, hogy nem valakivel szemben szavazott önmagára. Voksa csak a helyi szervezeteknél tapasztalt igénynek szólt. Amiben nem az a furcsa, hogy ugyanezen nyilatkozatból kiderült: a pártelnök még nem ismeri a teljes körű igényt. Hanem hogy aki frakcióvezető akar lenni az eddigi frakcióvezető helyett, az hogyan képes szavazatával senki ellen sem szavazni. Kvázi úgy nyerni futóversenyt, hogy győzelme a világért se irányuljon ellenfele bajnoki státusára. Istensegedelmével persze sok minden megtörténhet. De lám, ő sem védhet meg minden gonosz praktikától, kisebbségi, nemzetrontó, köldökzsinóros sajtómoguloktól. Nevezzük nevén! Mástól. R. Székely Julianna KUPAKOLT PITTBULL (Magyar Hírlap 1996-07-23) Reklámoknak csak jót tesz a botrány, magára vessen, aki ír róluk. Régen belefáradtunk már a márka- és termékhordozó pszichológiai effektusokba, de azon kívül, hogy dacosan összeszorítjuk a fogunkat, és undorodva félrenézünk, nem sokat tehetünk ellenük. Valamiből valakinek egyszer elege lesz persze, úgy mint most nekem, s – mi mást tehetnék? – felsóhajtok, hogy ezt azért mégse. Önzetlen barátunk, a Coca-Cola reklámprodukciójáról van szó. Új termékét, a Cherry Coke-t hirdeti ízléstelenül és primitíven. És ez így együtt: zu viel. Az óriásplakáton látható egy nem nélküli fiatal (ékszereiből ítélve lány, de ezt nem lehet biztosan tudni), amint szenvedélyesen magához ölel egy pitbullt. Nagybetűs feliratok: "Kupakolj a Cherry Coke-kal!" és: "Rakd ki a répát!" Kiegészítő információk: "Őrült kívánságod teljesülhet!" És: "Figyeld a Juventus rádiót!" Namármost a szex és a kegyetlenség kombinációjának – a hollywoodi filmesek a megmondhatói – van egy keverési aránya, amire gondosan ügyelni kell. A vérengző pitbullal – vagy az ahhoz megtévesztően hasonlító bullterrierrel –, melynek közérdekből való betiltása éppen most szerepelt az Országgyűlés napirendjén, az reklámozzon, aki ilyenkor nyáridőben szívesen fogyaszt egy pohár lehetőleg aids-es vért, jégbe hűtve. A reklám kiagyalójának nem üzenhetek egyebet, mint a Cherry Coke másik jelmondatát: "Csinálj valami mást!" Pelle János MILLIÁRDOK ÉS MOSOLYOK (Magyar Hírlap 1996-08-06) Most Egerszegiék, Kiss Balázs, Kovács Kokó és Kőbán Ritáék kitalálták ugyan Magyarországot, de ez az országkép mulandó, két hét múlva már senki sem emlékszik rá, a lelkendező újságokat lefűzik, az érmeket vitrinekbe rakják, a táblázatokat és statisztikákat hamarosan elraktározzák sportévkönyvekbe, lexikonokba. Az öröm elszáll, s a hír is elenyészik, hogy a magyarok némely egyedei világszínvonalon úsznak, dobnak, lapátolnak és osztogatnak pofonokat. Lehet, ma még úgy imádkoznak Atlantában, hogy a magyarok pofonjaitól ments meg uram minket, holnap azonban ezek a rémisztő pofonok már semmit sem érnek. Magyarországot minden nap és mindenhol újra meg újra ki kellene találni. Bár, mondhatjuk azt is, régen ki van találva ez az ország, inkább azt kellene kitalálni, hogyan tudnánk fölmutatni, vonzóvá tenni a kíváncsi idegenek számára. Tavasz óta látunk a tévében egy hirdetést, mely azt ismételgeti, hogy csak egy kis mosoly kéne, ami nem kerül semmibe, egy kedves útbaigazítás a kisföldalattin, hogy merre van az Opera, s szert tehetnénk akár 200 milliárd forintnyi idegenforgalmi bevételre is. A reklám jó, még akkor is, ha régen tudjuk, annak a 200 milliárdnyi bevételnek már semmi esélye, hiába ismétli makacsul a hirdetés. Az idegent nem érdekelte igazán a mi ezerszáz évünk, talán mert a Balaton birtokba vétele óta eltelt idő és a tó vízminősége, infrastruktúrája között nincs szoros összefüggés. Meg aztán, ami jól áll szilajságban, agresszivitásban egy honfoglaló vitéznek, az nem áll jól egy vendéglősnek, vagy egy keszegárusnak. Levágni – nem ugyanazt jelenti a csatamezőn és az étteremben. Akkor se, ha a pincér közben mosolyog. Mert igaz, hogy a mosoly fontos, az is, hogy az udvarias útbaigazítás nem kerül semmibe a földalattin, de az Opera, ahova menne a külföldi kuncsaft, az már bizony sokba kerül. A napokban Sopronban jártam, németek (vagy osztrákok) állítottak meg, mondanám meg, merre van Eszterháza. A hirdetésből tanulva készségesen és mosolygósan igazítottam őket útba, de félek, a mosolyom kissé kínosra sikeredett. Először is azért, mert nem tudok rendesen németül, így nem tudtam igazán érthetően előadni, hogy ha Eszterházára érnek, a város határában Fertőd lesz kiírva. Ami ugyanaz, igen, Haydn Eszterházán élt és dolgozott több mint húsz évig, de aztán a helység neve megváltozott, és igaz ugyan, hogy a rendszerváltozás után sok települést, rengeteg utcát visszakereszteltünk eredeti nevére, de valamiért ezt a fertődiek nem akarták. Tán sosem voltam olyan konzervatív és arisztokráciapárti, mint akkor ott a soproni utcán: mennyivel egyszerűbb dolgom lett volna, ha Fertőd visszavette volna a régi nevét, azt amelyiken a világ ismeri az egyik legnagyobb zeneszerző működési helyét. Másodszor azért nem tudtam teljes szívvel mosolyogni, mert a szállodai és éttermi viszonyokról is érdeklődtek. Fertőd mosolyog, ha azt kérdezik, hol és milyen körülmények között lehet nívós koncerteket hallgatni, és nem mosolyog, ha azt kérdik, hol lehet közben frissítőt inni, hol lehet utána vacsorázni, hol lehet éjszakázni. A csodálatos fertődi kastélyban ugyanis mindössze egycsillagos szálloda működik. A kert, az épület stílusa, szépsége királyi – jó, hercegi –, a vizesblokkja, a bútorzata viszont – nem mondom, hogy kriminális, mert nem akarom rontani az országképet, de mindenképpen méltatlan a kastélyhoz is, a Haydn-fesztiválhoz is, Magyarországhoz is. Semmilyen rossz jelző nem illetheti viszont a kastély éttermét, cukrászdáját, büféjét – mert ilyesmi egyáltalán nincsen benne. Fertőd Magyarország egyik nyugati kapuja, tulajdonképpen közelebb van Ausztriához, mint Magyarországhoz. Olyan közel, hogy ha valaki átnéz a határon, láthatja az arculatunkat. Olyan közel, hogy ha koncert van a kastélyban – áthallatszik. A kastély európai mércével mérve is kivételesen szép, és ami szinte egyedülálló, a koncertek abban a teremben hallgathatók, amelyben egykor maga Haydn vezényelte zenekarát. Szóval számoljuk össze az adottságokat és lehetőségeket: nagy zenei hagyomány van, kastély van, Haydn-fesztiválok, mesterkurzusok (Ágoston András, Lencsés Lajos) már vannak, ott van a közelben a Fertő tó mint természetvédelmi unikum és vonzó üdülőhely. Itt van minden, amire ráépülhetne egy hatalmas eszmei és anyagi értéket teremtő turizmus, amely felvirágoztathatná a települést – hasonlóan sok más helységhez, például a közeli Fertőrákoshoz – gazdaggá téve lakóit. Persze előtte Fertődnek és a kastélynak kellene egy kicsit kinyílnia, mert anélkül nincs fölvirágzás. A tévében hirdetett útba igazító mosoly itt nem elég. Az is kell, hogy a helybéli atyafi tudjon valami felé mutatni. Tudom, a kastély teljes rekonstrukciója, egy minden igényt kielégítő turisztikai infrastruktúra kiépítése milliárdos beruházást igényelne. De a nem létező milliárdok és a puszta mosoly között még rengeteg lehetőség kínálkozna arra, hogy Fertőd a Haydn-kultusz központja s egyben gazdag és keresett turisztikai célpont legyen. Nem konkurálva, hanem együttműködve a közeli Kismartonnal, ahol a Fertődön hiányolt dolgok mind megvannak, s ahol már régen igen jövedelmező módon ápolják az ő Haydnjuk emlékét. S ha szlovákiai Galántát is idevesszük, akár három ország határszéli régiója foghatna össze közös kincsük – a haydni zene – ápolására. A nagy mester dicsőségére és a maguk hasznára. Ha ilyen kivételes adottságú hely nincs is sok az országban, valami mindenütt van – gyógyvíz, hegy, erdő, folyó, költő, festő, várrom vagy parasztház – a képlet végül is mindenütt hasonló: találjuk ki saját magunkat, s ki lesz találva az ország is. Akkor könnyebben tudunk mosolyogni. S ha tényleg bejön az a 200 milliárd, akkor még nevetni is. Szále László ELADÓ FELESÉG (Magyar Hírlap 1996-10-21) A reklámok világában a legnagyobb tragédia, ha az elegáns háziasszony hasonlóan elegáns vendégeinek nem a megfelelő márkájú kávét kínálja. Ragyogó szépségű nők hitetik el velem, hogy erotikus gyönyör a konyha kövét, a vécét, a kádat súrolni, nincs is nagyobb öröm a mosogatásnál és a mosásnál. Ne értsenek félre, nem vagyok a reklám ellensége. A választék akkora lett, hogy már a jó bornak is kell a cégér, ha elegendő mennyiségben akarják eladni. Nem zavar világképük sem, amelyben a nők mind szépek, s életüket kitölti a mosás, mosogatás, takarítás, míg jóképű férjük a legújabb autót vezeti átszellemült arccal. Korántsem az a baj, hogy ez nem igaz, hiszen a reklám nem realista film, s nem célja tükröt tartani mintegy a természetnek, legfeljebb a legújabb, ideális tükörpucoló spricnit tartja elénk. A baj az, ha az emberek összetévesztik a reklám világát a valódival. Ha a reklámozott életek válnak életcéllá. Ha a státusszimbólum fontosabb lesz, mint a státus. Az értékrendnek ezt a felborulását naponta tapasztalhatjuk, de ritkán számszerűsíthető. Most ehhez segített hozzá az Elle című francia lap, amelynek felméréséről a Reuter számolt be. Eszerint a német férfiak értékrendjében az autó előkelőbb helyen áll, mint feleségük vagy szeretőjük. A válaszoló férfiak 92 százaléka az autójától válna meg legnehezebben. A 18–49 évesek korcsoportjában 87 százalékkal a fontossági sorrend második helyén szerepelt a szexuális élet, s 71 százalékkal lett bronzérmes az elért szakmai pozíció. Arra, hogy egymillió márkáért hajlandók lennének-e bárkinek "kölcsönadni" feleségüket vagy barátnőjüket, a megkérdezettek 46 százaléka válaszolt igennel, de csaknem 30 százalék még százezer márkáért is meghozná az áldozatot. Ez vajon az "eladó sorba került leány" új értelmezése? Barabás T. János SOK REKLÁM, REKLÁMSOKK (Magyar Hírlap 1996-11-06) "...a legnagyobb baj mindeközben az, hogy a ritka kitűnő, a kevéske jó, a sok- sok tűrhető és gyönge és a rengeteg silány hirdetés, reklámkampány árát egyáltalán nem a hirdettetők fizetik. Hanem mi, valamennyien: a vevők." Nem mai keletű, hogy a reklámnak külön tudománya van, mi több, tudományágai vannak. Így van reklámesztétika és reklámetika, van reklámpszichológia és van reklámgazdaságtan, azaz reklámökonómia. Ideje lenne megalapítani a reklámökológiát is. Aminek korántsem csak azzal kellene foglalkoznia, hogy miként csúfítják el a mind nagyobb és agresszívabb reklámfelületek és reklámépítmények, óriásplakátok és egyéb hirdetőeszközök a városképet és a természetet. És mindinkább szabványosítva a világnak azt a képét, amelyben eddig még a különböző országok, népek eltérő jellege és ízlésvilága, formakincse üdítő változatosságot kínált. Mígnem ma mindenhol, mindenre rátelepszik a colák és burgerek, sprayk és intimbetétek, rágógumik és kutyaeledelek multinacionalista uniformisainak egyensivataga. Talán éppen az amerikai Andy Warhol fellépése óta tudjuk, hogy nincsen szó, amely kifejezhetné ennek a reklámimperializmusnak a teljességét, sokágú kihatásait. A reklámözön egyik sajátossága, hogy szinte csak önmaga reprodukálásával érzékeltethető, fogalmazható meg, mi is az, ami benne igazán bántó, ártó. Hozzátéve, a tárgyilagosság jegyében, hogy a reklám itt-ott értéket is szült, ötletek szellemsziporkáiban, grafikák-fotók eleganciájában, mondjuk, Toulouse-Lautrec káprázatos szecessziós plakátjaiban. Ha azonban a mind fenyegetőbb bajok észleltével meg kívánnók alapozni a reklámökológiát, ezt, jó tudományokhoz illően, nyilván némi rendszerező, osztályozó munkával kellene elkezdenünk. Beszűkítve most vizsgálódásunkat a mai magyar(országi) reklámokra, s ezeken belül is első renden a televízióban, valamint a rádióban látható-hallható "vizsgálati anyagra", könnyű néhány határozott tendenciára fölfigyelni. Ilyen a szép és a rút, a csábító és az elrettentő párhuzamos divatja. Miközben régóta tart, külföldről adaptált és hazai változatokban egyaránt a rejtett vagy nyílt erotikus hatásra építő reklámok özöne egészen a durva, orális szexre utaló jégkrémnyalatásokig, újabban, számomra meglepő, mert reklámpszichológiailag nehezen igazolható módon került előtérbe a reklámidiotizmus. Ez nem más, mint az a – mind gyakoribb – eset, amikor az árut idiotikus(sá tett) figurák ajánlják. Kétségtelen a sokkoló hatása annak, amikor a megbízhatóan ősz nagyszülők, a gyermekük sima popsiját elérzékenyülten simogató édesanyák, az eleganciájukra és üde leheletükre kényes üzletasszonyok, a hitelüket világbajnoki és olimpiaigyőzelmekkel megalapozó sportolók után hirtelen a pokol bugyraiból vagy az Angolpark szellemvasútja mellől előrángatott, otromba torzpofák igyekeznek meggyőzni valamely üdítő, csoki vagy egyéb áru kiválóságáról. Józan fejjel nekem csakis az jut az eszembe, hogy amit egy ilyen eszement, debil, hibbant, nem is fél-, hanem negyednótás kínál, az jó eleve nem lehet. Növeli az idiotikus reklámok igen kérdéses kimenetelű– szerintem gyakran egyenesen bumeráng – hatását a torzító optikák és kameratrükkök halmozása. A reklámipar ezt a ficamot a legrosszabb magántévék legexhibicionistább műsorvezetőinek, illetve némely zenei klipeknek az eszköztárából kölcsönözték. A nagy tévedés csak az, hogy az előbbiek "fogyasztóinak" köre egy szűk, ízlésében már deformálódott réteg, addig a szélesebb körben nézett műsorok közé illesztett hirdetések nézőinek zömét az ilyesmi eleve taszítja. Külön feltűnő némely bankok, pénzintézetek reklámkampányainak ficamos jellege. Egy banknak, egy biztosítónak a komolyság, a megbízhatóság imázsát kellene árasztania. Egy magára adó bankot a "régi idők tornászainak" csíkos trikós marionettfiguráival "népszerűsíteni" alighanem reklámpszichológiailag is tévesek, azon kívül, hogy ízlésficamról tanúskodnak. Nem köthető egyik említett vagy említetlen, hazánkban sugárzott hirdetéstípushoz sem az a majdnem általános jelenség, hogy a rendszerváltás utáni kapitalizációban a magyar tudatot, vásárlói "potenciált" majdnem teljesen azzal a reklámszisztémával rohantákle, amely a régóta túltelített nyugati fogyasztói társadalomban formálódott ki, miközben a mi régiónk társadalma még tartósan kielégítetlen és –fizetőképessége híján – az ismarad. Több multinacionális cég még annyi fáradságot sem vett, hogy új reklámklipeket gyártasson keleti piachódításaihoz, hanem pusztán szinkronizáltatta meglevő klipjeit. Amivel pokolian felbőszíti azt a keleti vevőt, akinek még az alapvető cikkek megvásárlása is gond. Panellakások tévénézőinek százezreihez-millióihoz özönlik nálunk az a reklám, amely még Nyugaton is csak a közép- vagy a felsőközéposztály köreiben kelthet vásárlási ingert. Feltehető, hogy a mosószerek, a bébipelenkák, a kávék például olyan mennyiségben fogynak, hogy állandó reklámozásuk magas költsége nem túl sokkal növeli bolti árukat. Némely kozmetikumok, extra műszaki cikkek tartós és drága műsoridőben történő reklámozása azonban föltehetően olyan sokba kerül, hogy az akciók elhagyása esetén tetemesen csökkenteni lehetne árukat – aminél jobb "reklámfogás" aligha van. Merőben más a nyomtatott hirdetések terepe. Ízlésficam itt is mutatkozik, ám sokkal kevesebb. Az pedig főként az ingyenes reklámújságokra jellemző, hogy ezekben a cégek – görcsösen takarékoskodva a drága hellyel – mintha nem is árut, hanem kódjeleket, típusszámokat hirdetnének. A mikroelektronikában kevéssé járatos vevő jobbára azt se tudja, mit kínálnak neki 39980 forint helyett "most" 36980 forintért. S ezzel rögtön egy másik gubanchoz érkeztünk: az egybeúszó akciók árajánlatainak, az "időszaki" leárazásoknak ahhoz a kavalkádjához, amelyeknek a komolyságát, hitelét teljesen elveszi gyakoriságuk. Az nyilván természetszerű, hogy a legszolidabb hirdetésekkel a szaklapok hasábjain találkozunk, egészen például a közgazdasági heti- és napilapokig. Ezeket szinte mintha egy külön reklámügynökség-hálózat látnáel… Számomra meglepőbb, hogy a politikai napilapok hirdetései viszonylag szintén szolidabbak. Ennek az is lehet az egyik oka, hogy napilap és abban reklám sokkal régebben van, mint rádió, film és tévé – ez az út bejáratottabb. Az azonban furcsa, hogy olykor ugyanaz a cég is, amely a televíziót ízlésficamos reklámklippel látja el, a napilapban szolidabban hirdet. Két különböző vevőkört feltételez itt és amott? Végül is, ha a magyar gazdaság szegmensei, szeletei közül a reklámpiac egyike a legpezsgőbbeknek – akkor is az, ha nem mindig ívelhet fölfelé! – ugyanakkor egyike azoknak is, ahol feltűnően sok a rossz orientáció, a funkciótévesztés, a cél hibás megválasztása, a módszer alkalmatlansága – temérdek a lyukas hordóba öntött energia és pénz. Neves világcégek és mohó új, hazai vállalkozások sokasága osztozik a tortán: a magyarországi hirdettetők súlyos milliárdjain. Ám úgy, hogy ritka eset, amikor a hirdető és az őt kiszolgálni hivatott részleg vagy reklámügynökség igazán egymásra talál. Ízlésük gyakran alulmúlja egymást, és hol a konok megrendelő keresztezi a netán profi reklámszakember sikerültebb ötleteit, hol az ügynökség eteti meg silány kampányötlettel naiv megbízóját. S akkor még ott vannak a néhol a reklámpiacot is átható összefonódások, a korrupt módon létrejövő kapcsolatok hirdettető és az őt reklámmal kiszolgáló között. Istenem… Hogy volt idő, amikor a szocialista nagyvállalatokat kötelezték, hogy Budapest főútvonalain s főként a két Duna-parton a házak pártázatára otromba neonreklámjaikat fölszereljék… Hogy világvárosi legyen a kép… Ma ezt kell mondanunk erre: oh, boldog (reklám) békeidők…S a legnagyobb baj mindeközben az, hogy a ritka kitűnő, a kevéske jó, a sok-sok tűrhető és gyönge és a rengeteg silány hirdetés, reklámkampány árát egyáltalán nem a hirdettetők fizetik. Hanem mi, valamennyien: a vevők. Hiszen ez a költség beleépül valamennyi árba. Nota bene, az inflációnak is egyik, talán nem is egészen csekély tényezője, művelője. Ajánlom mindezt ama jobb szándékú reklámszakemberek figyelmébe, akik – mint azt a Magyar Hírlapban olvastam – nemrégiben "Társadalmi felelősség a reklámban" címmel rendeztek szimpóziumot, s a már március óta létező Önszabályozó Reklámtestület aktivizálódásával jobb, ízlésesebb reklámokat ígérnek. Lesz tennivalójuk bőségesen… Lázár István A szerző író, újságíró EZ ITT... (Magar Hírlap 1997-03-07) ...nem a reklám helye. Bár a reklám jó, mert segít eligazodni a termékek dzsungelében, felhívja a figyelmet az új cikkekre, segít választani. A reklám ugyanakkor rossz, mert félrevezet, becsap, hazudik, mértéken felüli költekezésre csábít, megzavarja értékítéletünket. Vannak, akiket puszta léte is zavar, mások csak azt kifogásolják, miért kell még vacsora közben is a kék vér és az egészségügyi betét kölcsönhatását bámulniuk. Természetesen a hirdetések világának édeskevés köze van a mi valóságunkhoz. A képernyő reklámvilágát több mint kilencven százalékban nők népesítik be, karcsúak, szépek, mérhetetlenül boldogok. Csak azt nehéz eldönteni, miért szerez nekik ekkora örömet a gusztustalan, zsíros serpenyők súrolása, esetleg az olyan közkedvelt házimunkák, mint a mosás. Persze a reklámnak nem az a feladata, hogy reális képet adjon világunkról, hanem hogy segítsen eladni az árut. De miként elvárjuk a csomagolástól, hogy azt takarja, amit venni szándékoztunk, a reklámtól is elvárjuk, hogy ne csapjon be. Erről szól tulajdonképpen a reklámetika, amiről a napokban jelent meg a Vatikán állásfoglalása. A Szentszék három alapelv tiszteletben tartását követelte a reklámipartól: a valósághűséget, az emberi méltóság tiszteletben tartását és a társadalom iránti felelősségvállalást. Kérdéses, mennyire lesz foganatja, különös tekintettel a valósághűségre. Mert sikert aratna ugyan a nézők körében egy reklám, amely a legújabb mosóport azzal mutatná be: nem jobb, mint a többi, de drágább, mégsem hiszem, hogy a hirdető cég díjazná a szókimondást. A magyar reklámtörvény e különös világ dzsungelében kíván rendet teremteni. Szükség is van rá, hogy legalább a fenevadakat kiűzzék , s elhelyezzenek útmutatókat, nehogy eltévedjünk a fák között. BARABÁS T. JÁNOS AZ OLAJMEZŐK LOVAGJAI (Magyar Hírlap 1997-05-13) Hajdan, a "legendás" hatvanas években megjelent a Kortársban egy novella, amiért megfeddték a szerkesztőket és az ifjú szerzőt is, mert a munkás főhős belezavarodott a reklámokba, elhitte ugyanis, hogy neki mindenből a legjobb jár, hiszen ő a vezető osztály. Manapság már senkinek nem lehetnek efféle illúziói, viszont rengeteg a reklám, tehát a csábítástól nem kímélik meg a polgárt. Hogyisne, amikor a fogyasztói társadalom másról se szól. A szegény polgárt is már-már belezavarják a rengetegbe, amikor egy-két forintját próbálná megfialtatni. A piramisjátékokban sokan megégették magukat. A bankkamatok persze túl lassú gazdagodást ígérnek, a lottóötöst meg hetek óta nem vitte el senki, de ez a szép új világ még mindig kínál legalább egy izgalmas lehetőséget, a tőzsdét. A korai szocializmusban ez maga volt a fertő, ahol a kisember az utolsó filléreit is elveszti, a gazdag meg gyakran legatyásodik. A magyar viszont vakmerő, s mielőtt bármit is hallott volna holmi indexről, vagy akárcsak ismerné saját kapitalistáinak múltját vagy képességeit, fejest ugrott az ismeretlen medencébe. Az első részvényvásárlók közül sokan kissé keserűen tapasztalták, hogy víz még a környéken se volt. A cég esetleg azóta is prosperál, ők mégis buktak a papírjaikon. Az emlékezet persze rövid, s tavaly bámulatos magasságba emelkedett a BUX, a magyar tőzsdét mindenütt a legjobbak között jegyezték. Ki tudja viszont, hogy meddig számíthatunk még a bika hosszú futására? Szegény polgár mit sem sejt, viszont nem vásárolhat 200 trikót a kínai piacon vagy 100 kiló cukrot, még ha ezek a portékák évről évre drágulnak is. A papír ellenben eláll, nem megy ki a divatból és szépen kamatozik, ha olyan cég emblémáját nyomtatták rá, amely kurrens terméket gyárt vagy éppen azzal kereskedik. A Mol bizton számíthatott rá, hogy hosszú tömött sorok kígyóznak majd a jegyzési helyek előtt. És miért is ne? Az olaj még mindig szépen csillog, s még a rendőrség is besegített. A minap több nagykutyát kapcsoltak le, akik olajszőkítésben utaztak. Márpedig amit hamisítanak, az jó áru, legyen az CD vagy műtárgy. A szakértők szava is rímelt e népi bölcsességre, hiszen 60-70 százalékos hasznot jósoltak, s bár a tőzsdei híreket kevesen olvassák, a Postabank-effektus bizonyítja, hogy a jó és rossz hírek futótűzként terjednek. A hétfő reggeli tülekedés mindezek ellenére sokakat megdöbbentett. Állítólag Kecskeméten 15 ezer forintot is megadtak egy jó sorszámért, pedig egyszerre nem lehet milliós tételt jegyezni, tehát a vevő a még csak beígért hasznot máris továbbadta egy bérsorbanállónak. Ilyen a boksz, talán már nem is a profit lebeg a túlpörgetett polgár szeme előtt, hanem a sikerélmény, hogy neki is jutott néhány Mol-papír. Akárhogy is, jómagam drukkolok az amatőr tőzsdejátékosoknak, hogy nyerjenek egy kalap pénzt. Lehet, hogy ezután százak, ezerek fogják naponta hívni a Molt, hogy találtak-e olajat Jemenben vagy Szíriában, és hogy nem rombolták-e le az algériai iszlám terroristák a kutatótornyokat. Nem jó ez így. Egy biztos tipp kellene, hogy hol fúrjon le a Mol Szeged és Zalalövő között, s törjön fel, öntse el a fél országot a fekete arany. DALIA LÁSZLÓ RÉSZIDŐ - HAJNÖVESZTŐ FEJSZE (Magyar Hírlap 1997-06-07) Még alszik, de az érdeklődése már felkelt. Az ideális fogyasztó, akinek nem vásárlási szokásait befolyásolja, hanem álmait kreálja a külsőt, belsőt átalakító, életmódot és életszemléletet erőszakoló szeráf, a reklám. Prospektusszárnyon jön az üdvözlet, és mondja: "Örülj, kegyelembe fogadott! A Cégünk van veled, és vásárolni fogsz te a termékeinkből." Az ügynökség Brueghelt választja a sajtplakáthoz, semmiképp se Hieronymus Bosch tehénen lovagló sisakos figuráját a Pokolból. A romboló gondolatok ellen küzdeni kell, és Bosch nem egy pozitív képíró. Vagy csupán még nem talált rá a megfelelő kreatív munkacsoport? Neve ha van, áruvédjegy bárkiből könnyedén lehet. A rohamozó kampányoktól orra esett célszemély egy rémálomvilágra nyitja a szemét, s ilyenek csengenek a fülében, hogy kéznövesztő szappan, fognövesztő paszta, szerencsesampon, sorsfordító zselé. Lobogó átmeneti kabátjában Albert Einstein lovagol be, nincs a nyerge alatt hús, mert ezt a huszonöt másodpercet nem a vágóhíd rendelte meg, és azt kiáltja: "Aki magyar, kettőt vesz!" Máris mehet a képből, kell a hely a szlogenmadonna égi arcának, amelyen esetleg az is látszik, hogy tulajdonosa már a középiskola első osztályából kénytelen volt kimaradni, ennek ellenére így biztat mindnyájunkat: "Albert Einstein azt tanácsolja, hogy ön se mondjon le tehetsége kilencven százalékáról! Tényleges szellemi teljesítményünk sokkal értékesebb annál, hogysem agyunk kapacitása kihasználatlanul maradhasson!" De neki is takarodnia kell a felvonásból, rövid az idő, s itt a pillanat: egy űrhajó ablakából kacsint ránk a jövő, s így beszél: "Szellemi teljesítőképességünknek csak tíz százalékát használjuk ki. Mire volna képes az ember, ha akár csak húsz százalékig jutna. Vagy ötvenig!" Az űrhajó tovaröppen, ufótabletták pörögnek a képben: "Egy kúra kisdoktori, hárommal akadémikus lesz!" A mentolos mázligolyó frissen tartja a leheletet, kalóriaértéke nulla, és garantálja a sikert, mert a sikerhez mi más kellene, mint üde lehelet, jó alak és egy megfelelő táska, amelyben majd a pénzt kell hazavinni. Einstein kabátjában a rémálomvilág, Bosch kínálja portékáit: "Pattogatott svábbogár! Csoki csótány! Hajkorpát vegyenek!" És álom-rémálom között egyensúlyozva a célcsoportok jelet keresnek, holott ők a jel. De ki veszi ezt észre egy olyan világban, amely arra rendezkedett be, hogy a dolgokat kívülről kell megszerezni? Zelei Miklós DIURNUSZ - BEVEZETŐ MINŐSÉG (Magyar Hírlap 1997-07-23) Hagyjuk most a nagy szavakat és ügyeket. Foglalkozzunk a majdnem semmivel. Tetszettek, ugye, látni efféle feliratokat, plakátokat: "Akció! Bevezető árak!" A neokapitalizmus tanulékony fia már tudja: ez a legtöbb esetben a bóvli balekcsalogató hirdetése. A kereskedő szerzett valahol piros nyelű eldobható borotvát hétdarabos csomagolásban, a márka neve - mondjuk - Williamson, mert ez egyrészt hasonlít a Wilkinsonra, másrészt mintha lenne valamiféle névszerű logika benne, harmadrészt az a kis szomszéd vagy délkelet-ázsiai ország, ahol gyártották, hirtelenében nem tudott jobbat kitalálni. A strandos-sátras kereskedő a hétdarabos csomagok tucatját 5 márkáért vette (elég drágán, a fene egye meg - morogta este az asszonynak), hiszen ő 104 forintot adott a márkáért, neki 12,7 darab 520 forintba került, a "bevezető ár", az "akciós ár", a "reklám ár" mindössze 250 forint csomagja, ha tizenhét csomagot elad, az 3000 forint, keresett rajta csaknem 2500 forintot. Ahhoz képest, hogy milyen drágán vette, elég keveset keresett rajta, nem igaz? Én azonban már ezen rég nem háborodom fel. Sokkal jobban dühít - mert magasabb színvonalú, mert nem vásári manipuláció - a "bevezető minőség". Az nevezetesen, hogy amikor először a piacra dobnak egy ruhakefét, mosóport, szandált, akkor még egészen jó - megvárják, amíg elterjed a jó híre, aztán "visszavesznek" a színvonalból. Minthogy a borotvapengével kezdtem, azzal folytatom. Neves márkájú cég árujára álltam át egy ideje, annyira bosszantott, hogy a többi egy-két borotválkozás után már használhatatlan. Roppant boldog voltam, mert az új drágább volt ugyan, de egyazon darabbal egy hétig is borotválkozhattam. Körülbelül öt hónapon át. Most már csak két borotválkozásra telik a minőségéből. Vagy hamisítják, vagy ezt is mesterségesen rontott színvonalon állítják elő, hogy több fogyjon és gyorsabban. Az olvasó hiába várja, hogy most a fogyasztásvédelemhez kanyarodjak. Hogy azt követeljem: ellenőrizzék alaposan, gyakran és szigorúan a minőséget. Én ugyanis egyáltalán nem az eldobható borotvák minőségéről kívánok szólni. A pártfilozófiák és pártgyakorlatok "bevezető minőségéről". Minden párt barátságos, népszerető, igazságos, kedves, amíg nem kerül hatalomra. Aztán beül a fotelba, és megbüdösödik. Elveszti az élét, berozsdásodik használat előtt, unalmas lesz és ötlettelen, öntelt és buta. S ez így tart legalább három évig. Aztán a következő választások előtt megint beélesedik, mint egy riasztóberendezés. Kitör rajta a csengőfrász, és ettől megjavul. Megint van akciós ára és akciós programja és akciós minősége. Lehet vele borotválkozni. Ez az újrabevezetés programja. Ha a dolog megint sikerült, 5 márkáért megint lehet venni egy tucatot. Mármint a viszonteladónak. Szeretnék mindig olyan párthoz tartozni, amely szüntelenül úgy érzi: vesztésre áll. Nemcsak közvetlenül választások előtt. Közben is. S az se baj, ha időnként valóban elveszti a választásokat. Nincs jobb párt annál, amely még nem biztos a győzelmében. Nem azt mondom, hogy kedvencem a síró, bukott politikus, de még mindig jobban kedvelem az öntelten vigyorgónál. Bodor Pál SZLOGENEK SZÁJRÓL SZÁJRA (Heti Válasz 2001-08-31) Vonzó, de kockázatos az új reklámozási módszer Sok kreativitást és lankadatlan kísérletező kedvet igényel az Amerikai Egyesült Államokban egyre jobban elharapódzó új reklámstratégia. A kampányok fő színtere ezúttal nem a televízió, hanem az utcák, a szórakozóhelyek és az internet, ahol szájról szájra jár egy termék vagy márka dicsérete. Vagy kifejezetten rosszindulatú pletykák indulhatnak el a szóbeszéd útján. Minden jel arra mutat, hogy az idei nyár a pletykálkodás jegyében telik el Amerikában. Senki ne gondoljon azonban rosszra, ez egy vadonatúj marketingfogás, amely a divatáramlatoktól erősen függő termékek esetében egyelőre fényesen bevált. Az alapötlet pofonegyszerű: egy-egy új termék vagy márka útnak indításakor a legjobb módszer az, ha maguk a kiválasztott fogyasztók közvetítik társaik számára az üzenetet. Ehhez nincs szükség drága televíziós hirdetésekre. A szóbeszéd útján történő reklámozás első menetében a stratégia kitervelői fokozzák az új termék körüli titokzatosságot. Ezután fellebbentik a termékről a fátylat egy kiszemelt társadalmi réteg vagy közösség meghatározó egyéniségei előtt, akik továbbadják tapasztalataikat másoknak, s innentől kezdve - ha sikerült valóban jól felépíteni a kampányt - már a vírusfertőzés gyorsaságával terjed a hír, hogy mit érdemes megvenni. BEVETIK A SZTÁROKAT IS A Ford autógyár is ezzel a módszerrel élt az új Ford Focus piaci bevezetésekor. A cég reklámstratégái először is feltérképezték azt a társadalmi réteget és generációt, amely érdeklődhet az új modell iránt. Ezután megkeresték az általuk megcélzott réteg azon képviselőit, akik a leginkább befolyásolhatják kortársaik ízlését. A Ford mindössze néhány tucat divatos emberrel lépett kapcsolatba, akik hat hónapig Ford Focusszal jártak mindenhová, az érdeklődőknek személyesen számoltak be az autóról, és természetesen reklámajándékokat is osztogattak. A Fordnál nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy nem neves személyiségeknek adták át ingyenes használatra a kocsit, hanem a sztárok mellett dolgozó alkalmazottakat, partiszervezőket kérték fel a reklámozó szerepére. Más esetekben viszont pont a sztárok vonzerejére van szükség. A Guinness sör amerikai importőre otthoni csapolásra alkalmas söröshordókat ajándékozott George Clooneynak és Brad Pittnek abban a reményben, hogy a filmsztárok a kipróbálás után barátaik előtt is dicsérni fogják a márkát. JEGES KÁVÉ ÉS MŰANYAG SZÉK Mint köztudomású, az Egyesült Államokban komoly kampány folyik a dohányzás visszaszorítására, ezért a nagyvárosi irodaépületekben tilos rágyújtani. A Lucky Strike cigarettamárka reklámozásával megbízott cég emberei jeges kávét és műanyag székeket vittek az utcára szorult dohányosoknak, s közben beszédbe elegyedtek velük. Az eredmény: a Lucky Strike feltámadt poraiból, pedig korábban úgy tűnt: ez a cigarettamárka végleg: a süllyesztőbe kerül. KIÁBRÁNDULT HUSZONÉVESEK A kissé gerillaakciós reklámozási módszert már az elmúlt években is alkalmazták elszórtan egyes erősen divatérzékeny termékek esetében, de az idei az első esztendő, amikor már valóban jelenségként lehet róla beszélni. A gyors terjedésnek több oka is van: először is az olcsóság, ami fontos szempont olyan időkben, amikor minden vállalatnak ott kell takarékoskodnia a költségekkel, ahol lehet. Az internet robbanásszerű terjedése is segített, hiszen e módszer jól alkalmazható a világhálón. Különösen hatékony az újfajta reklámozás a huszonévesek körében: ők már kiábrándultak a televíziós hirdetésekből, viszont nem tudnak ellenállni az olyan személyes találkozásoknak, amelyek spontánnak s egyedinek tűnnek. A dolog kulcsa éppen ebben rejlik: a reklámozás nem személytelen, a fogyasztó úgy érezheti, hogy ővele, csakis ővele léptek kapcsolatba, a találkozás véletlenszerűnek tűnik, s egy olyan személy dicséri az adott terméket, akinek ad a véleményére. A szóbeszédre építő reklámkampányban azonban sok a bizonytalansági tényező. A stratégia kiagyalói igyekeznek a lehető legaprólékosabban kidolgozni tervüket, de mindig ott leselkedik a veszély, hogy a kampány a visszájára fordul. Különösen igaz ez olyan esetekben, amikor is a cél enyhén szólva nem nemes. Így például egyes lemezgyártó cégek embereket bérelnek fel azért, hogy az utcán vagy a divatosabb szórakozóhelyeken nem éppen hízelgő pletykákat terjesszenek a rivális céghez tartozó művészekről. Nem csoda, hogy egyes szakértők a kulturális korrupció egyik iskolapéldájának tartják a szóbeszéd útján terjedő reklámozást - írja a Business Week. A következő egy-két év kritikus lesz a továbbterjedés szempontjából. Ha mindenki ezzel próbálkozik, egy idő után éppolyan idegesítő lesz, mint a televíziós hirdetés, s akkor a reklámhadjáratok kieszelői kénytelenek lesznek majd valami újat, még szokatlanabbat kitalálni. Facsinay Kinga