NEHÉZ KERESZTEK  (HVG 2000-11-30)

A nácizmus mint vallás?

Sokan keresik a választ: hogyan létezhetnek Németországban - a történelmi
tapasztalatok, az oktatás és a törvényi szabályozás ellenére - még mindig
neonáci csoportok, amelyek működését hatóságilag kell betiltani. A "soha többé
nácizmust" gondolat jegyében való politizáláshoz mindenesetre a Hitler és
mozgalma mögött álló, illetve azt ideológiai munícióval ellátó szellemi erőknek
a megértésére is szükség volna. A nácizmuskutatás egyik vonulata úgy látja,
hogy a nemzetiszocialisták ideológiája egyfajta vallásként is értelmezhető,
amely szorosan kötődik okkult hagyományokhoz, illetve titkos társaságokhoz.

A kalózzászlókról is ismert Skull and Bones (Koponya és Csontok) szimbólum egy
hasonló nevű nemzetközi társaság jelképe. Az e néven először a múlt század első
harmadában említett, ám történetét egészen a középkori templomos lovagokig
visszavezető titkos társaságot az eredetileg a szabadkőművességből
Megvilágosult Szabadkőművesség (Illuminated Masonry) néven kivált illuminátusok
vallási közösségéhez sorolják. Mint a Washington Dateline című magazinból
kiderül, a Yale egyetemen 1833-ban alapított Skull and Bones egyik jeles tagja,
az 1917-ben republikánus szenátorságig vivő Prescott S. Bush egyike volt
azoknak az amerikai üzletembereknek, akik a húszas években anyagi támogatást
nyújtottak a szintén az illuminátusok irányzatához sorolt német Thule
társaságnak.

A ma már jobbára csak a történészek által emlegetett titkos társaság működése a
maga idejében korántsem volt hatástalan. Vezetőjének, Dietrich Eckartnak
ajánlotta Hitler Mein Kampf című művét, az pedig a halálos ágyán állítólag azt
mondta, Hitler végzi majd be mindazt, amit ő kigondolt. A "csontos-koponyás"
amerikaiak azóta nyilván sok mindent átértékeltek, szervezetük azonban ma is
létezik. Olyannyira, hogy a társaság 1948-ban tagjává fogadta az említett
Prescott Bush fiát, George Busht, a későbbi elnököt, 1968-ban pedig az ő fiát,
a most elnökjelöltként kampányoló George W. Busht, az unokát is. A lényeg
persze nem ez, hanem azok az ideológiai hasonlóságok, amelyek az amerikai és a
német társaságot közel vitték egymáshoz.

A századfordulón az elsősorban Németországban és Ausztriában aktív "okkult
ébredés" vezéralakjai - olyan társaságokban, mint a Thule vagy a talán még
annál is titkosabb Vril társaság - új isteni küldöttet, messiást vártak. Sokan
közülük azt vallották, a germánok elődei istenek voltak, és erősen hitték, hogy
ez az isteni faj újra létre is hozható. Hiszen - mondották - a zsidók és a
keresztények Istene, mint Nietzsche is fogalmazott, halott. Ez az eszme - sok
más, a vesztes háború utáni kilátástalanságban született, nem kifejezetten
racionális gondolathoz hasonlóan - elfogadhatónak tűnt sok, a háborús vereséget
és a megalázónak érzett békét másképpen feldolgozni nem tudó német számára. Az
ezt felismerő nemzetiszocialista mozgalom minden más politikai vagy vallási
irányzatnál rövidebb idő alatt szállította a szellemi fájdalomcsillapítót, és
ezzel állított maga mögé tömegeket. Így, bár maga a nemzetiszocialista
eszmerendszer hivatalosan csak mintegy huszonöt évig - 1920-tól 1945-ig - élt
Európa történelmében, gyökerei mélyebbek, mint korábban feltételezték -
állítják a téma kutatói. Egy részük - ma már történelmi távlatból - egyre
gyakrabban hangoztatja, hogy a náci ideológia inkább vallási, mint politikai
természetű. Hitler, emlékeztetnek rá, nemegyszer hasonlította magát Jézushoz,
és Németországot - a bibliai Jelenések könyve alapján - mint ezeréves
birodalmat emlegette. Ez - a fentiek értelmében - azért jött volna el, hogy a
káoszba süllyedt emberiséget a felsőbbrendű germán faj vezesse az igazságra.
Alfred Rosenberg, a nácizmus filozófusa egyenesen nemzeti vallással szerette
volna felváltani az addigi keresztény életfelfogást.

Klaus Vondung német történész a hatvanas években megpróbálta párhuzamba
állítani a keresztény istentiszteleteket a nácik ünnepeivel, s megállapította:
majdnem mindegyik szertartási eseménynek vagy jelképnek megvolt a maga náci
megfelelője. Az orgona szerepét a náciknál a harsona töltötte be, az imát a
kórusban skandált jelszavak, a Szentírást a Führer írásai - jelesül a "szent
könyvként" kezelt, inkább diktált, mint írt, tehát prédikációszerű Mein Kampf
-, a papot a pártvezető, és így tovább. Egészen odáig, hogy a háromszoros
"Ámen"-t a náci protokoll háromszoros "Sieg Heil!" formájában "honosította".

Hitler, aki pályafutása során újra meg újra Jézushoz hasonlította magát,
ilyenkor természetesen nem a zsidó Messiásra gondolt. A nácik szerint Jézus nem
volt zsidó, sem pedig isteni származású, hanem egy közel-keleti, de nem zsidó
asszony és egy római katona kapcsolatának "gyümölcse". A Mein Kampf szerzője
büszkén hangoztatta, hogy Krisztus munkáját folytatja, illetve hogy mindketten
harmincéves korukban kezdték meg "szolgálatukat".

A náci hitrendszer mindazonáltal - bár külsőségeiben a keresztény
hitgyakorlathoz szoktatottak számára ismerős szertartási elemekkel operált -
tartalmát illetően már csak az említett Thule-féle előzmények okán is igen
eklektikus volt. A náci vezetőket az ősgermán mítoszoknak elsősorban a Richard
Wagner zenedrámáiban megjelent feldolgozása lelkesítette. Heinrich Himmlerre,
az SS birodalmi vezetőjére például - a Niebelung-mondakört megelőzve -
különösen az Arthur királyról és a kerekasztal lovagjairól szóló Grál-mondakört
feldolgozó Parszifál volt hatással: meg volt róla győződve, hogy a szent kehely
(a Grál) birtoklása hozzásegítené Németországot a világuralomhoz. Ezt a mítoszt
követte a gyakorlatban is: Arthur tizenkét lovagjához - és Jézus tizenkét
apostolához - hasonlóan Himmler is tizenkét SS-Obergruppenführert (tábornokot)
nevezett ki a szervezet irányítóinak. Ezt olyan komolyan vették, hogy csak
akkor neveztek ki új tábornokot, ha közülük valaki meghalt, mert a tizenkettes
létszámnak mindig csorbítatlannak kellett lennie.

Himmler arról is meg volt győződve, hogy a német nép az egykori Atlantisz
felsőbbrendű fajának közvetlen leszármazottja. Elképzelése szerint Atlantisz
ősi kultúrája a "vril" nyelvet beszélte - arról nevezték el a már említett Vril
társaságot is. Akadtak azonban ebben Himmlernek vitapartnerei is, akiknek hite
szerint e "felsőbbrendű atlantiszi fajnál" volt egy még "germánabb" is: a
thulei. Thule, a Thule társaság névadója a nácik által felkapott hitrege
szerint Atlantiszhoz hasonlóan egy elsüllyedt sziget volt valahol az északi
tengereken. Thule szigetével azonban nem általában a Nyugat, hanem kifejezetten
az ősi "germánság" kultúrája süllyedt volna el.

Hasonlóan keveredtek a szertartáselemek is: az SS-tisztek, Arthur király
lovagjaihoz hasonlóan, ugyancsak kör alakú asztalnál szerettek helyet foglalni.
A felvonulásokról készült fotók és filmfelvételek tanúsága szerint a nagy
elődök vélt ruháiba és páncélzatába öltözöttek számos ismert okkultista
jelképet hordoztak. Az első számú náci jelkép azonban a szvasztika, vagyis a
horogkereszt volt. Ez kezdetben lehetett dextrogirát, vagyis jobbra "forgó", és
az ellentétes irányú szinisztrogirát is. Hagyományosan ez utóbbi jelentette a
Jót, a dextrogirát pedig a Rosszat. A Hitler által alapított Német
Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) kezdetben a Jót jelképező szvasztikát
tekintette jelképének. Ezt azonban Hitler utóbb a "gonosz", dextrogirát
horogkeresztre cserélte - hívja fel a figyelmet Joseph J. Carr Megtört kereszt
- Hitler és az okkultizmus című könyvében. Az amerikai történész arra is
rámutat, hogy a Führer ezt tudatosan tette, vagyis a két eredetileg semleges
- indiai eredetű - szimbólumból tudatosan választotta a gonosz jelentésűt.

Egri István, Gerlóczy Ferenc