LABIRINTUS (IPM különszám 1985) Rontó szellemek, szerelmeskedő fiatalok és töprengő matematikusok bolyongtak már benne. Mitológiai jelkép és játékos rejtvény, amely valami titokzatosságot sugároz. Dacol a józan ésszel, mert arra késztet, hogy bonyolultan jussunk el oda, ahová egyszerűbben is lehetne. Ma már csak nyugtalanító fejtörő, de mélyén az emberi gondolkodás logikája rejlik. Mindezt egyetlen furcsa "találmány" sűríti magába: a labirintus. Az egész história nem esett volna meg, ha Pasziphaé királyasszony, Minósz krétai király hitvese nem olyan buja természetű. Ha nem veszi a fejébe, hogy bikával akar hálni, akkor a leleményes Daidalosz nem készít műtehenet, hogy Pasziphaé megtéveszthesse a Poszeidónnak szentelt együgyű bikát. A rút nászból nem született volna emberfejű, bikatestű szörny, és Minósz királynak nem kellett volna szégyenletében rejtekhelyet építtetnie, ahol senki nem talál rá a Minótaurosznak nevezett boldogtalan szörnyetegre. Daidalosz nem épített volna labirintust, Thészeusz nem ment volna a labirintusba, hogy megölje a Minótauroszt, nem jutott volna ki a labirintusból a szűzies Ariadnétól kapott fonal jóvoltából, és Ikaroszból nem lett volna a repülés első áldozata. RONTÓ SZELLEMEK ELLEN Egyszóval egész világunk másképpen festene, ha az a nász - legalábbis a görög mitológia szerint - meg nem esett volna. Így viszont művészek, filozófusok, költők, írók immár harmincöt évszázada bolyonganak a labirintusban. Walter Benjamin német filozófus például álmodozva emlékezik azokra az időkre, amikor unalmas iskolai órák alatt gondolataiba mélyedve mindenféle ákombákomokat rajzolt, és az eredmény: "...füzeteimben az itatóspapírok labirintusokkai voltak tele". A labirintusokban ugyanis valami titokzatosság van, függetlenül Minótaurosz megölésétől. Ezért nem is érdemes túlságosan komolyan venni a Minótauroszról szóló rosszindulatú mesét - ezt nyilván csak a görögök terjesztették, hogy ezzel igazolják és ünnepeljék a minószi Kréta feletti uralmukat. Friedrich Dürrenmatt svájci drámaíró erélyesen síkraszáll Minótaurosz védelmében. A labirintus első áldozata végül is Minótaurosz volt. Olyan bűnért kellett lakolnia, amelyért nem volt felelős, hiszen ez a születése elött történt. Dürrenmatt így ir önéletrajzi jegyzeteiben: "Öntudatlanul is azonosítom magam Minótaurosszal... - hiszen a világ, amelybe beleszülettem, az én labirintusom. Egy rejtélyes, mitikus világ, amelyet alig értettem." Maga a Minótaurosz-legenda azonban érdekes módon egy még régebbi mintához kapcsolódott. Már bronzkori sziklasírokban is fölfedeztek olyan egyszerű labirintusokat, melyek a halottak birodalmába vezető jelképes utat mutatják. Találtak labirintusokat a Kaukázusban, Amerikában, Jáva és Szumátra szigetén, Indiában pedig még napjainkban is hamuból vagy homokból alakítják ki mágikus jelként az ajtóküszöb előtt, hogy védelmet nyújtson a rontó szellemek ellen, amelyek köztudottan csak egyenes vonalban tudnak közlekedni. Az ógörög labirintus (a labürinthosz) szó eredete tisztázatlan. Hermann Kern mitológia-kutató a minószi Krétát fettételezi "forrásvidékének", minthogy több mint négyezer évvel ezelőtt ott volt az első fejlett európai kultúra központja. Szerinte a labirintus nemcsak csodálatra méltó épületet, hanem tánchelyet is jelent. Homérosz említi az Iliászban, hogy amikor körtáncot jártak, a padlómozaik labirintusjáratait ugrálták át, így emlékezve a Minótaurosztól való megszabadulásra. De az sincs kizárva, hogy ezekben a táncokban ősi elképzeléseket elevenítettek meg: utánozták a csillagok járását. VÁR A LÁNY A labirintusba való behatolás szerelmi jelképnek is tekinthető. Tragliatellánál egy etruszk sírban egy időszámításunk előtt 620-ból származó bronzkannát találtak, amelyen egy emberpár közvetlenül egy labirintus előtt szerelmeskedik. Skandináviában a régészek fej nagyságú kövekből álló labirintusokra bukkantak. A kutatások kimutatták, hogy a Jungfrudans nevű alakzat ártatlan csapda volt: egy lány középen helyet foglalt és várta az udvarlót, aki táncolva közeledett felé az útvesztő kanyarulatain keresztül a boldog egyesülésig. A pogány labirintunokások - a halottkultusz, a bajelhárító varázslás, a termékenységi szertartás - ellen az egyház a szokásos stratégiával indult harcba: átértelmezte, majd beiktatta őket saját rítusai közé. A vallás szempontjából a labirintus a bűnüs világban bolyongó ember útjának jelképévé vált, aki az üdvösséget keresi. A keresztes hadjáratok idején viszont a "Jeruzsálembe vezető utat" mutatta, amelyet a székesegyházak padlóján a mozaikból kirakott labirintuson a hivőknek térden csúszva kellett végigjárniuk. A templomi labirintusokat Angliában a kolostorok kertjében rakták ki lapos terméskövekből a burj$nzó fűben. Ez a szokás csak VIII. Henrik korban halt ki, amikor megszületett az anglikán állami egyház. A Szentivánéji álomban Titánia már azt mondja, hogy felismerhetetlenek az illedelmes labirintusok a vidám zöldben, mert senki sem lép rájuk. A matematikusok viszont mindig töprengve léptek be a veszedelmes útvesztőkbe. Azon tűnödtek, hogy miféle algebra mentheti meg a pincefolyosók labirintusba zárt foglyot vagy a katakombákban eltévedt turistát. Milyen iránytű vezetheti ki őket a napvilágra? Végül kiderült, hogy egy labirintusból mindig ki lehet kerülni, amennyiben az nem végtelen. És nem kell hozzá a levegőbe emelkedni, mint Ikarosz tette, vagy a labirintus térképével rendelkezni. A labirintus rendszerint olyan tér, amelyben nem látunk az orrunknál tovább. "Ariadné fonalának" stratégiája abból áll, hogy - matematikai formulával élve - alkalmazni tudjuk a "helyi adatokat". Ehhez nem elég valamilyen egyszerű szabályt követni, például mindig jobbra vagy balra fordulni. Sokan abban bíznak, hogy ha jobb kezükkel mindig súrolják a falat, előbb-utóbb minden labirintusbál biztosan kijutnak. Ez igen naiv hiedelem, állítja Pierre Rosenstiehl matematikus, mert ez a "faltapogató" módszer csak akkor válik be, ha két feltétel adva van. Az első feltétel, hogy az utas olyan labirintusban legyen, amelyben a "jobb" és "bal" fogalmaknak van értelmük. Elképzelhető ugyanis egy olyan kétszintes lakás, amelynek mindkét végén lépcső van, és ezek úgy helyezkednek el, hogy aki belép a földszinti ajtón és mindig az egyik oldal felőli fal mentén halad, egyszer csak észreveszi, hogy örökké felmegy az egyik lépcsőn és lemegy a másikon, miközben végighalad az első szint szobáinak déli oldalán, majd a második szint szobáinak északi oldalán, de közben sohasem jut vissza a bejárathoz. A második feltétel az, hogy a tapogatózó vándor bele ne kerüljön a labirintus "csomójába", egy szabályos sokszögbe, amelynek oldalai folyosók, csúcsai pedig kereszteződések. Ilyen esetben ugyanis a faltapogató módszerrel csapdába esik: végkimerülésig kerülgetheti a sokszöget. GOMBOLYAG A KERESZTEZŐDÉSBEN Ezek a megjegyzések vezetnek el bennünket Ariadné fonalának aranyszabályához: sohasem szabad kétszer végigmenni ugyanazon a folyosón, ugyanabban az irányban. Ezt a következő módszerrel lehet elérni: minden kereszteződésnél kiválasztunk egy tetszés szerinti folyosót, de nem azt amelyiken jöttünk - kivéve, ha nincs másik. Ha igy járunk el, biztosan "legyőzzük" a labirintust, vagyis bármelyik kereszteződéstől elindulva minden folyosón mindegyik irányban csak egyszer megyünk végig. Ha a kezdő kereszteződés a labirintus bejárata, akkor az egész út megtétele után ismét a bejárathoz jutunk. Ezt a szabályt a múlt században fedezte fel Tarry matematikus. A gyakorlatban két stratégia lehetséges, ezeket Rosenstielhl "bolond Ariadné" és "bölcs Ariadné" stratégiának nevezi. A "bolond Ariadné" arra biztatja lovagját, hogy minél gyorsabban törekedjék a cél felé. Így szól hozzá: "Menj, tekerd le a fonalad a gombolyagról, és amikor már nem lesz új folyosó, amelyen a fonalat végigvezethetnéd, csavarj vissza a gombolyagra egy folyosóhossznyi fonalat." A bölcs Ariadné óvatosabb: "Menj, és ha a fonalat a gombolyagról leengedve olyan kereszteződéshez jutsz, amelyen már áthaladtál, tekerj vissza a gombolyagra egy folyosóhossznyi fonalat. Minden más helyzetben, ha új folyosóhoz értél, engedj le a fonalból." A két stratégia ugyanahhoz az eredményhez vezet, de aki az elsőt alkalmazna, egyre messzebb igyekszik jutni, mielőtt visszafordulna, míg a másik stratégia alkalmazója átfésüli a labirintus egyik részét, mielőtt a másik részébe átmenne. Tisztán matematikai szempontból Tarry szabálya megoldja a labirintus problémáját, de a probléma egy eléggé váratlan területen az informatikában hoz új gyümöcsöket. "Ariadné fonala az informatika alapeleme - mondja Pierre Rosenstiehl. - A halmazoknak nevezett adattömbökkel függ össze, amelyeket a komputer memóriájában felhalmozott adatokhoz hasonlíthatunk." Ariadné fonala ebben az esetben a szükséges információ kikeresésének a stratégiája. Kerülni kell a halmaz közepén levő adatokat, mert ez sok időt emészt fel. Így az információ kiválasztása hasonló a labirintus felderítéséhez. Az ősidőktől napjainkig sokféle változáson mentek át az útvesztő fogalmához kapcsolódó elképzelések. Valami azonban megmaradt: a matematikai lényeg. És ez a számok világában, úgy látszik, eleven ág, amely a jövőben is friss hajtásokat hozhat. (Les Nouvelles) EGY LABIRINTUS LEGYEN NEHÉZ (Napi Magyarország 1999-09-01) A látogatók új módját lelték meg annak, hogy ha eltévedtek, miként jussanak ki a világ leghosszabb sövénylabirintusából: mobiltelefonálnak a labirintus személyzetének. Ezzel persze a személyzet nem sokra megy. "Nem tudom, mit gondolnak a telefonálók, hiszen mi se tudjuk, hol vannak, csak annyit, hogy a labirintusban" - panaszkodott Tim Bentley a Reutersnek. A segélykérők olyan támpontjaival, mint például: "Itt vagyunk egy sövényfal tövében egy jobbra kanyar előtt" - nem lehet mit kezdeni. Pontosabbat viszont nemigen tudnak mondani. A sövénylabirintus Wiltshire-ben van, ösvényeinek hossza 2,8 kilométer, sövényfala pedig 5,2 kilométernyi. A "karbantartók" természetesen életveszély esetén bemennek a labirintusba, hogy segítsenek a rászorulón, ám a mobilon telefonálóknak általában azt tanácsolják, hogy menjenek tovább, míg egy olyan táblához érnek, amely megmutatja a kiutat. Ilyen tábla egyébként valóban van a labirintusban. Bentley "ars poeticája" pedig az, hogy ha valaki bemegy egy labirintusba, ne csodálkozzon, ha eltéved benne. MTI-Panoráma LABIRINTUS ÉS ÚTVESZTŐ (Tvr-hét 2000/27) A két szó nem ugyanazt jelenti, sőt valójában majdhogynem szöges ellentétben áll egymással. A labirintus az életutat jelképezi, ezért egyetlen út vezet a középpontjába, és egyetlen vezet kifelé is. Célja, hogy az ember megkeresse az utat legbensőbb valójához, majd kijusson onnan a világba, a többi ember közé. A labirintusban nincsenek zsákutcák és mellékutak, választani sem a különböző útvonalak között kell, hanem azt kell eldönteni, hogy belép-e az ember vagy sem? Bejárja-e a bensőjéhez vezető, nehéz, kanyargós utat, vagy sem? A bejárásához a jobb oldali agyféltekét használjuk: az ösztön és a képzelet világát. Az útvesztő éppen a fordítottját jelenti: zsákutcákat, többféle irányt, kanyart. Az útvesztő valójában rejtvény, megoldásához a bal oldali féltekére, a logika és az elemzés világára van szükség. zhelga LABIRINTUSOK (http://www.tar.hu/erdekes 2001-11-08) A világ egyik legősibb, ma is élő szimbóluma sok változatban és országban megtalálható. 1967-ben a montreali Világkiállításon több mint egymillió látogató kereste fel a Labirintusnak nevezett pavilont, melyben kinematografikus hatásokkal elevenítették meg a Minótauroszt elpusztító Thészeusz mítoszát. A történet felidézése az önmagát legyőzni tudó embert kívánta bemutatni; ahogy a kiállítás igazgatója, Roman Kroitor kifejtette: "A színterek élettapasztalatok, a »fenevad« az emberi természet szükségszerűen tökéletlen megismerése, amelyet legyőzni vagy elűzni remélünk, miközben áthaladunk a »labirintus« egyes szakaszain." A labirintus jelkép valamennyi emberre hatással van, bármennyire különbözzön is életvitelük, mert az emberiség közös ősi tudásának része, hiszen jelentése a fajt és a kultúrát is meghaladó tudat alatti szinten jelenik meg. Ezt bizonyítja, hogy számos változatban ugyan, de ugyanazt az alapszimbólumot használták termékenységi rituálékon, halotti szertartásokon, kegytárgyként, kertmotívumként, rejtvényekben és játékokban vagy kézimunkák díszítőelemeként. A SZIMBÓLUM EREDETE Bár a labirintus az emberiség erőteljes szimbólumai közé tartozik, amióta világ a világ, örökre feledésbe merült annak oka és eredete, hogyan és miért ragadta magával az embert. A legkorábbi példák a Földközi-tenger mellékéről főképpen Európából ismertek. A görög eredetű labirintus szó arra a mítoszra utal, melyben Daidalosz a krétai Minósz király kérésére útvesztőt épít a szörnyeteg Minótaurosz lakhelyéül. Soha senki nem találta meg ennek a labirintusnak a pontos földrajzi helyét, bár egyes feltételezések a krétai gortüszi barlangrendszerre céloznak. Mindazonáltal a krétai labirintus motívuma újra meg újra feltűnik a világ minden táján. A krétai Knósszoszban, a minószi palotában végzett ásatások labirintusnak ugyan nem találták nyomát, bőséges bizonyítékaira bukkantak azonban a bikakultusznak, melynek jelképe a bárd, a labrüsz volt; talán ebből ered a "labirintus" szó... A korai labirintusábrázolások sziklarajzok voltak, s ezek keletkezési idejét nehéz pontosan meghatározni. A spanyolországi Pontevedrában találtaké például Kr. e. 900-500, az olaszországi Val Camonicában felleltek Kr. e. 750-550 közé tehető. A szardíniai Luzzanas sziklasírjának bejáratába vésett labirintusrajz, ha a sírbolttal egyidős, s nem későbbi keletű, születésének időpontja akár Kr. e. 2500-2000-re is datálható. A jelkép a Kr. e. 1300 és a Kr. u. 250 között eltelt évszázadokban valamennyi földközi-tengeri országban megjelent tetőcserepekre, fazekas edényekre, agyagtáblákra, érmékre és pecsétekre vésve, csakúgy, mint mozaiklapok mintázataként. Végül is a világ sok táján felbukkant, különösen Észak-Európában, de Indiában, Afrikában és az amerikai kontinensen is. A LABIRINTUS ÉS A HALÁL Az útvesztő a mai ember számára rejtvény, izgalmas, olykor félelmetes kaland lehet a bejárattól a középpontig vezető helyes út kiválasztása egy labirintus formájú élősövényben. Az első labirintusokban azonban csak egy út vezetett a középpontba, s többségüket kőbe faragták vagy agyagedényekbe karcolták. A kis labirintusábrázolásokat, mint amilyeneket a hopi indiánok készítettek (de ilyen a krétai labirintus is), talán nagyobb - akár valóságos, akár mitikus - építmények szimbólumaiként használták. Még korábbi időkből származnak az egyiptomi labirintusok, így a pecsétminták és a Kr. e. 3400 körül élő Peribszen fáraó sírboltja. Mivel a labirintus feltehetőleg 5000 éves múltra tekint vissza, nagy nehézséggel jár azon beszédes jelek felsorakoztatása, melyek fényt vetnének eredeti formájára és jelentésére. Az azonban bizonyos, hogy a labirintus szimbólum közeli kapcsolatban állt a halállal, mint ahogy arról Peribszen síremléke és a luzzanasi sírbolt is tanúskodik. Amellett a közismert kör alakú útvesztők hasonlítanak a prehisztorikus sírboltokba vésett spirálokhoz vagy a szép mívű hármas spirálhoz, mely az írországi Newgrange folyosósírjában ma is látható. Az útvesztők és labirintusok, melyek mind szándékukban, mind céljukban megkülönböztethetetlenek, ily módon talán az Alvilág térképei, melyet a távozó léleknek követnie kell, s mint ilyenek, a halál szimbólumai. Egyidejűleg az újjászületést is jelképezhetik, mert ha a lélek be tud jutni a labirintus közepébe, a kivezető utat is követni tudja majd... Michael Ayrton (1921-1975) helyesen foglalta össze az útvesztők és a halál összefüggését. A szobrász, író és festő a New York állambeli Catskill- hegységben lévő Dry Brookban két évig tartó munkával, kőből és téglából rekonstruálta a krétai labirintust. A labirintusépítő c. önéletrajzában így ír: "Minden ember élete labirintus, melynek közepén a halála rejtőzik, s meglehet, még a halál után is áthalad egy végső útvesztőn, mielőtt minden véget érne a számára." A LABIRINTUSOKBAN TERMÉKENYSÉGI SZERTARTÁSOKAT TARTOTTAK? Egyes labirintusrituálék egyértelműen a halálhoz és az újjászületéshez kötődnek. A Csendes-óceán távoli szigetén, az Új-Hebridákhoz tartozó Malakulán "Ösvény"-nek nevezett útvesztő rajzolódik ki a homokból. Minden halott férfi szellemének ugyanazt az utat kellett bejárnia a Holtak Birodalmába, ám útközben szembe kellett néznie a női őrszellemmel. Amint egy lélek közeledett, az őrszellem kitörölte az "Ösvény" egy szakaszát, ezáltal arra kényszerítve a lelket, hogy útja folytatása előtt egészítse ki a mintát, s így új életre szülessen. A világ másik felén, Európában, a labirintusrituálék gyakran tánc formájában nyilvánultak meg, bár közülük sok már csak a nép emlékezetében él. Angliában gyeplabirintusok vonalai mentén haladtak a húsvéti és május elsejei tavaszünnepek idején, melyek mindegyike az újjászületés jeles napja volt. Míg a gyeplabirintus rituálék pontos természetét nem ismerjük, addig Skandináviában jól emlékeznek a kő útvesztőkben tartott versenyekre. És e kő útvesztők egyértelműen a tavaszi újjászületéshez, a termékenységhez kötődnek. Finnországban és Svédországban jó néhány kő útvesztő található. A tavaszünnepi rituális játékok során a fiatalembereknek be kellett jutniuk a labirintus közepébe, hogy kiszabadítsák fogságából a lányt. Ezeket az útvesztőket néha Jungfraudansereknek, azaz Szűztáncoltatóknak nevezték. A finnországi Sibbo templom 15. századi falfestménye egy útvesztőt ábrázol, közepében egy női alakkal. Ez a motívum, az asszony megmentése egy labirintusszerű erődből, a Földközi-tenger országaiban és Indiában is fellelhető. Ezek után pedig már aligha kétséges, hogy e vidékeken a labirintus közvetlenül összefügg a tavaszi termékenységrítusokkal. A labirintusokat egyes tájakon szerencsét hozó varázstalizmánként használták. Skandináviában egykor a halászok kő útvesztőn sétáltak végig, a jó időjárás, a gazdag zsákmány és a biztonságos hajózás reményében. Másutt ugyanilyen ábrázolásokkal védekeztek a gonosz szellemek és a farkasok ellen. Az első labirintusok egyikét-másikát talán ugyanezzel az oltalmazó szándékkal vésték például a pecsétekre vagy a háztetők cserepére. AZ ÜDVÖZÜLÉSHEZ VEZETŐ KERESZTÉNYI ÚT A rómaiak a labirintust a görög mítosz illusztrálására használták. A cremonai mozaik közepén a Minótauroszt legyőző Thészeusz látható. Amikor a keresztények átvették a labirintus motívumot, saját vallási előírásaikhoz igazították annak jelentését: az ösvény az üdvözüléshez vezető út lett. Algériában, az orleansville-i templom - ma algíri katedrális - kövezetén található a talán legkorábbi keresztény útvesztő. A 4. században keletkezett labirintus közepén a SANCTA ECLESIA (Szent Egyház) szavak állnak, s ismétlődnek egy nagy, négyzet alakú mintában. Más templomi labirintusábrázolásokon is szerepel ez a kicsi, de nyomatékos véset, mint pl. az olaszországi Lucca katedrálisának egy oszlopán, és a francia katedrálisok, így a chartres-i jó néhány labirintusán. Az angol templomok szintén őriznek említésre méltó útvesztőket. Cornwallban a Lewannick templom normann szenteltvíztartójába geometrikus mintákat, köztük spirálisokat és egyszerű labirintusokat véstek, a bristoli St. Mary Redcliffe templom tetejének kis domborulatán pedig 15. századi útvesztő van. A cambridgeshire-i Bourn templom és az elvi katedrális kövezetén is találtak labirintust, bár ez utóbbi már 1870-ben keletkezett. A zarándokok bűneik feloldozásáért esdekelve gyakran térden kúszva járták végig a kövezetre vésett útvonalat, amelyet Chemin de Jérusalemnek vagy a Jeruzsálembe vezető útnak is neveztek, mert ez az út volt az, amely segített a zarándokoknak elmeditálni a keresztény eszményeken. GYEP-, SÖVÉNY- ÉS KŐLABIRINTUSOK Az angol gyeplabirintusok neve sok fejtörést okoz: Mizmaze, Julián (Julius Caesar) lugasa, Trója városa vagy Pásztorverseny… Az egykor széles körben elterjedt gyeplabirintusokból mára csak kevés maradt; mivel évekig nem gondozták, jó néhány elgyomosodott. Azokban az országokban, Dániában és Németországban is van néhány, bár nem olyan sok, mint Angliában, ahol ismerték a gyeplabirintusokat, minden bizonnyal fontos szerepet töltöttek be a helyi közösség életében, különösen a tavaszi ünnepségeken. Skandinávia kő útvesztőkben bővelkedik. A legismertebb példa talán a Trojeborg (Trójai vár) Visby közelében, a Balti-tengerben lévő svéd Gotland-szigeten. Gyakran kisebb kavicsokból vagy nagy, gömbölyű kövekből alakították ki a tenger mellett, ahol a halászok használták őket a varázsrituálék során. Nehéz meghatározni e kő útvesztők keletkezési idejét származhatnak a 18. vagy a 19. századból, de némelyik akár több száz éves is lehet. Feltételezhetően még régebbiek azok a labirintusok, melyeket Svédország szívében, a történelem előtti időkből származó temetkezési helyek közelében találtak. A 16. században, amikor nagy divat lett a gyógynövény termesztés, valamint a rafinált mintát követő virágágyások, díszcserjék telepítése, népszerűvé vált a sövénylabirintus. A kerti útvesztő meghonosodott egész Európában, sőt távolabbi vidékeken is. Noha bonyolultságuk miatt lenyűgözőek, nyilvánvalóan semmi közük az ősi labirintusokhoz. Leginkább abban különböznek, hogy a kerti látványosságoknak nincs spirituális jelentésük. Eltérnek a zsákutcák számában és abban is, hogy a középpontba vezető út sokkal könnyebben megtalálható és bejárható. Ennek ellenére egy jól megtervezett sövénylabirintus, a maga szűk ösvényeivel, magas, sűrű, gondozott bokraival hátborzongató élményt nyújthat a benne elővigyázatlanságból eltévedő utazónak… Nagy-Britannia legrégebbi sövénylabirintusa London közelében, Hampton Court Palace-ben található. 1690-ben telepítették, feltehetőleg egy korábbi útvesztő helyére, s bár más sövénylabirintusokhoz képest kicsi, ösvényeinek hossza elérí a 0,8 km-t. A sövénylabirintusok mindmáig megőrizték varázsukat. 1978-ban nyerte el végleges formáját az angliai Longleat House tiszafa útvesztője, mely 6.185 m2 területével a világ legnagyobb sövénylabirintusa... AJÁNLOTT IRODALOM: ------------------ Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve - Egy mítosz és egy szimbólum története (Gondolat, Budapest, 1970)