A ZSIDÓK KÉTEZER ÉVE EURÓPÁBAN Ez a táblázat a fontosabb zsidó közösségeket mutatja Európában 1939-ben. Ezeket a zsidó közösségeket - kultúrájukkal, szokásaikkal és erős helyi gyökereikkel együtt - akarták a nácik teljesen eltörölni a világháború során. Ausztria 1030 év Belgium 700 év Belorusszia 550 év Csehszlovákia 1000 év Dánia 317 év Észtország 600 év Franciaország 1936 év Görögország 2239 év Hollandia 800 év Jugoszlávia 1000 év Krím 1900 év Lengyelország 850 év Lettország 400 év Litvánia 600 év Luxemburg 653 év Magyarország 1900 év Németország 1618 év Norvégia 317 év Olaszország 2100 év Románia 1800 év A legtöbb európai zsidó közösség már több száz évvel az illető nemzetek államalapítása előtt létrejött. A középkorban több helyről is elüldözték őket, de másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is újra visszatértek. A németországi zsidók már több mint 1500 éve éltek folyamatosan Németország különböző részein, amikor az egységes Német Birodalmat 1870-ben Bismarck vezetésével megalapították. A "VÉGSŐ MEGOLDÁS" HIVATALOS NÉMET TERVEI: 1942. JANUÁR 20. Ebben a táblázatban található azoknak a zsidóknak a száma, akiket a Wannsee-i konferencián deportálásra és ezzel végül is halálra ítéltek; ez összesen több mint 14 millió embert jelentett. Albánia 200 Ausztria 43.700 Belgium 43.000 Belorusszia 446.484 Bulgária 48.000 Csehszlovákia Cseh és Morva Prot. 74.200 Szlovákia 88.000 Dánia 5.800 Észtország 0* Franciaország - megszállt 105.000 - nem megszállt 700.000 Görögország 69.000 Hollandia 100.000 Jugoszlávia Horvátország 40.000 Szerbia 10.000 Lengyelország Főkormányzóság 2.284.000 Bialistock 400.000 Keleti területek 420.000 Lettország 3.500 Litvánia 34.000 Magyarország 742.000 Németország 131.000 Norvégia 1.300 Olaszország 50.000 Románia 342.000 Szovjetunió 5.000.000 Ukrajna 2.994.684 *A Wannsee-i konferencián Észtországról csak annyit említettek meg, hogy az ország "zsidómentes". Ez igaz is volt, azt az 1000 zsidót, akik az 1941. októberi német megszálláskor az országban élt, a konferencia előtti három hónap során már mind megölték. A konferencia azokban az országokban is meghatározta a megsemmisítésre ítélt zsidók számát, amelyeket még nem foglaltak el a németek: 330.000-et Nagy-Britanniában, 18.000-et Svájcban, 6.000-et Spanyolországban és 4.000-et Írországban. 1941 decemberében, egy hónappal a Wannsee-i konferencia előtt már elkezdett működni az első náci megsemmisítő tábor. Chelmnóban, ahol zsidókat, cigányokat és orosz hadifoglyokat öltek meg tömegével. Miután a "Zuhanyozó", illetve az "Orvosi rendelő" feliratú ajtókon beléptek, az áldozatokat egy nagy teherautóba tuszkolták, amely gázkamraként szolgált, ahol pár percen belül meghaltak. 1944 végére egyedül Chelmnóban több mint 360.000 zsidót öltek meg. A KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK Ausztria - Mauthausen Észtország - Klooga - Vaivara Franciaország - Natzweiler Jugoszlávia - Gospic - Jasenovac - Sajmiste Lengyelország - Auschwitz* - Belzec - Chelmno* - Majdanek* - Plaszow - Soribor* - Stutthof - Treblinka* Németország - Bergen-Belsen - Buchenwald - Dachau - Flossenberg - Gross Rosen - Mittelbau Dora - Neuengamme - Ravensbrück - Sachsenhausen Auschwitz-ban több mint 2 millió embert öltek meg 1941 és 1944 között, köztük zsidókat, cigányokat és szovjet hadifoglyokat. *-gal van megjelölve azoknak a megsemmisítő táboroknak a neve, amelyeket kizárólag a zsidók megölésére állítottak fel. A többi táborban zsidókat és nem zsidókat kényszermunkára fogtak, éheztettek, kínoztak és megöltek szinte elképzelhetetlenül kegyetlen körülmények között. A legtöbb ilyen tábor körül más munkatáborok is voltak. 1939 és 1945 között hatmillió fegyvertelen és ártatlan zsidót - férfiakat, nőket és gyermekeket - öltek meg a nácik által megszállt Európában. A cél a zsidó élet és kultúra teljes megsemmisítése volt. Kétmillió ember volt, akit vagy saját lakóhelyén öltek meg, vagy gettókba kerültek, ahol lassú éhenhalás várt rájuk, vagy lakóhelyük közelében végezték ki őket tömegesen. A többi négymillió embert erőszakkal koncentrációs táborokba hurcolták, ahol halálra dolgoztatták, verték, éheztették, agyonlőtték vagy elgázosították őket. A nácik több százezer nem zsidót is koncentrációs táborba küldtek: antinácikat, Jehova tanúit, homoszexuálisokat, elmebetegeket és gyógyíthatatlan betegeket. Ezen kívül még 250.000 cigányt is megöltek, akiket a nácik a zsidókhoz hasonlóan el akartak törölni a föld színéről. A koncentrációs táborokban sok helyen "orvosi" kísérleteket is végeztek, érzéstelenítés nélkül, kizárólag az orvosok kíváncsiságának és szadizmusának kielégítése céljából. Egyébként egészséges emberek százait kínozták és ölték meg ezen kísérletek során. A MEGÖLT ZSIDÓK SZÁMA 1939-1945 Ausztria 70.000 Belgium 24.000 Csehszlovákia 277.000 Dánia 120 Észtország 1.000 Franciaország 83.000 Görögország 65.000 Hollandia 106.000 Jugoszlávia 60.000 Lengyelország - Lettország - Litvánia - Szovjetunió 4.565.000 Luxemburg 700 Magyarország 300.000 Németország 125.000 Norvégia 868 Olaszország 7.500 Románia 264.000 Ez a táblázat Európa náci uralom alatt levő területein megölt zsidók számát mutatja 1939 és 1945 között. Az adatok megközelítő jellegűek, de valószínűleg inkább alatta vannak a valóságos értékeknek. Még a legszerényebb számítás is összesen 5.950.000 ember halálát mutatja. AZ "IGAZ POGÁNYOK" SZÁMA 1939 ÉS 1945 KÖZÖTT Ausztria 15 Belgium 93 Csehszlovákia 20 Dánia 3 Franciaország 103 Görögország 16 Hollandia 431 Jugoszlávia 12 Lengyelország 300 Lettország 5 Litvánia 19 Magyarország 22 Nagy-Britannia 6 Németország 83 Norvégia 1 Olaszország 34 Portugália 1 Románia 6 Spanyolország 1 Svédország 2 Szovjetunió 11 Ez a táblázat jól mutatja, hogy milyen szomorúan kevés volt azoknak a száma, akik a "keresztény országok"-ban a zsidókat segítették a holocaust idején. Norvégia esetében az egyes szám azt jelenti, hogy a norvég ellenállási mozgalom tagjai, akik mindannyian segítették a zsidókat, kollektív kitüntetést kaptak. Az egyik dán kitüntetéssel, amelyet a dán király kapott, az egész dán nemzetet jutalmazták. 1953. augusztus 19-én az izraeli parlament törvényt hozott arról, hogy el kell ismerni azoknak a nem zsidó embereknek a munkáját, akik zsidók életét meg a háború alatt. A zsidó nép nevében adományozott kitüntetés minden olyan nem zsidó embernek vagy családnak jár, akik életüket tették kockára a zsidók megmentésére. Egy olyan embernek kell először erről bizonyságot tennie, akinek az életét megmentették, a bizonyítékokat azután egy tizennyolc tagból és szakértőből álló bizottság vizsgálja meg. A nemzeti Holocaust-emlékműnél Jeruzsálemben, amelyet a "Yad Va-shem" néven ismernek, az Igazak sétányát 1962-ben kezdték el építeni, ahol minden kitüntetett saját kezűleg, vagy megbízott által ültet egy fát. A táblázat az 1962 és 1976-07-31 között adományozott kitüntetések számát mutatja. 1977 végén további 1.500 eset volt vizsgálat alatt, és naponta érkeztek újabb esetek. Josep J. Carr: The Twisted Cross című könyve alapján Magyarul megjelent: A megtört kereszt címmel 283-287. o. (Hit Gyülekezete, Bp., 1993) Fordította: Vékey Ádám, Dezsényi István ISBN 0 910311 22 6 HOLOCAUST: OLASZORSZÁGBAN AZ IS MÁSHOGY VOLT! (Magyar Hírlap 1995-06-03) Bár az olasz zsidóság is megszenvedte a fasizmus éveit, Mussolini "következetlen" antiszemitizmusának és az olasz társadalom segítségének köszönhetően a nácik nem érték el céljukat. Az 1938-ban mintegy 47 ezres olasz zsidóság 85 százaléka vészelte át a második világháborút. Valamennyi túlélő mögött nem zsidó állampolgárok, rendőrök és közhivatalnokok sokasága állt, akik morális iránytűjét nem tudta teljesen kilendíteni sem a faj, sem a nemzet, sem az államrezon máshol magnetikus erővel ható mítosza. Kritikával és szkepticizmussal viseltettek a törvények és az állampolgári kötelességek iránt. Jellemző módon Eichmann később arról panaszkodott, hogy az olaszokból "hiányzott az a minimális becsület", ami szükséges lett volna programja végrehajtásához. Ha ma mégis beszélnek Olaszországban az antiszemitizmusról, nem a "hogyan viselkedtünk" kérdése van a figyelem középpontjában. A vita sokkal inkább a fasizmus természetéről folyik, s azon belül arról, hogy a politikai antiszemitizmus szerves tartozéka volt-e (vagy lett-e) a fasizmusnak. AZ OLASZ EGYSÉG 1870 és 1922 között a pápai állam bukása után és a liberalizmus idején, egészen Mussolini uralomra jutásáig az olasz zsidóság helyzete kifejezetten jónak mondható. Az összlakosság 0,1 százalékát kitevő népcsoport tagjai tehetségük szerint juthattak be az üzleti és szakmai életbe, kerülhettek közigazgatási, katonai, politikai és diplomáciai pozíciókba. A társadalmi megkülönböztetés szinte elhanyagolható volt, az üldöztetés pedig teljesen elképzelhetetlen. Másrészről a Risorgimento és a nemzeti állam létrejötte a zsidók számára is az emancipációt, a gettóktól való végleges megszabadulást hordozta. Az antiklerikális liberálisok az ország egyesítését éppen a reakciós, klerikális és potenciálisan antiszemita erők ellenében vitték végbe. Cavour, az olasz egyesítés fő politikusának nemzedéke emancipálni akarta a zsidókat, akik a maguk részéről valóban elkötelezett hívei lettek az olasz egységnek, majd az egységes Olaszországnak. A szabad vallásgyakorlás zavartalansága mellett is nagyon erős volt az asszimiláció, gyakoriak a vegyesházasságok. A megszülető modern Olaszország mentes volt az antiszemitizmus tradíciójától. Az asszimiláció időszaka jócskán belenyúlt az 1922, vagyis a fasizmus hatalomra jutása utáni évekbe. A szociális és kulturális beolvadás tényének megfelelően a zsidók egyénileg, nem pedig egységes közösségként viszonyultak a pártokhoz, az olasz politikához: politikai arculatuk az olasz átlagpolgár mentalitását tükrözte. A fasizmus a középosztály jelentős részének törekvéseit képviselte, márpedig az olasz zsidóság szinte teljes egészében ide tartozott. Ennek köszönhetően többen alapító tagként vettek részt a fasiszta párt létrehozásában, és még többen csatlakoztak később a párthoz vagy vettek részt a közvetlen hatalomátvételben, a "marcia su Roma"-ban. Már a húszas évek elején is működtek persze antiszemita kiadványok és csoportok Olaszországban. A vezető fasiszták közül már ekkor sem hiányoztak a kifejezetten antiszemita elemek. A párton belüli nacionalisták a zsidókra mindig is mint potenciális ellenzékre tekintettek, akik kettős szálon kötődtek a fasizmus belső és külső ellenségeihez. Maga a Duce azonban alig beszélt a kérdésről, és egyes megnyilatkozásai itt is – mint minden más kérdésben – gyökeresen ellentmondtak egymásnak. Nem nélkülözték sem a "plutokráciára", a bolsevizmus és a kapitalizmus zsidó eredetére, vagy a cionizmus nemzeti szempontból kettős elkötelezettségére való utalásokat, sem az antiszemitizmus elítélését és a zsidók magasztalását. "Olaszországban nem létezik antiszemitizmus... Az olasz zsidók mindig jó állampolgárok voltak, és katonákként is bátran megállták a helyüket" – mondta még 1932 októberében is. Ez már 1926– 27 után, a belső ellenzékkel való teljes leszámolást és a hatalom stabilizálását követően hangzott el. Ekkor pár évre valóban elültek a felső vezetésben az antiszemita hangok. Sőt, Mussolini még némi érdeklődést is mutatott az olasz cionizmus iránt. Remélte, hogy az amúgy nem túlzottan erős mozgalom némileg ellensúlyozhatja az egyoldalú angol befolyást Palesztinában. ANTISZEMITA TÖRVÉNYEK 1934-ben, Hitler hatalomra jutása után egy évvelvolt az első nagy antiszemita hisztéria Olaszországban. A közvetlen kiváltó ok: az olasz–svájci határon feltartóztattak két zsidó származású olasz fiatalembert, akik a fasizmust bíráló röpiratokat akartak becsempészni az országba. Majd, némi csönd után 1936-ban, az etiópiai és spanyolországi események után erősödött fel ismét a kampány. A végső fordulatot az 1938-as faji törvények jelentették. A zsidó fiatalokat kizárták az olasz állami iskolákból, és megtiltották a vegyes- házasságokat. Korlátozták a zsidók tulajdonosi jogait és lehetőségeit. A törvény bevezetése után külföldi zsidók nem kaphattak többé lakhatási engedélyt Olaszországban. A már az országban lévőknek hat hónapon belül távozniuk kellett. Azoktól, akik 1919 után nyerték el állampolgárságukat, azt visszavonták, és ettől kezdve külföldinek számítottak. Zsidó származásúak nem dolgozhattak bankokban, a közigazgatásban, a hadseregben. Az olaszok fajvédő, "árja" öntudata azonban gyengének bizonyult. A faji törvények alól azonnal megjelentek a hatásukat részben semlegesítő kivételek és mentesítések. Bizonyos kor fölött valójában senkinek nem kellett elhagynia az országot, az elvett tulajdonokért részben kártalanították a kisajátítottakat, a munka nélkül maradottak némi nyugdíjban részesülhettek. A felemás helyzetet tükrözi, hogy 1938 és 1941 között további háromezer külföldi zsidó érkezett az országba. A HÁBORÚ 1940 júniusában Olaszország belépett a háborúba. A hatóságok azonnal megkezdték a nem szövetséges országokból származó külföldi állampolgárok, mindenekelőtt a több ezer Olaszországban tartózkodó külföldi vagy a '38-as törvény óta külföldinek számító zsidó internálását. Az eljárás embertelen és durva volt ugyan, de bizonyos értelemben nagy szolgálatot tett Európa zsidóságának. A táborokban elég elviselhető telepes élet alakult ki, s mivel azok többnyire délen voltak, az ottlévők megmenekültek a későbbi német megszállástól és deportálástól. Általában a falvakban kijelölt kényszerlakhelyek is a fizikai megmenekülést jelentették. Hozzá kell még tenni mindehhez, hogy 1943 szeptemberéig, vagyis a német megszállásig Mussolini kormánya egyetlen zsidót sem szolgáltatott ki Németországnak, még azokat a német állampolgárokat sem, akik az üldözések elől szöktek át olasz földre. A mozgásszabadságukban egyelőre nem korlátozott olasz zsidókra számos megaláztatás és fenyegetés várt. Egyáltalán nem voltak ritkák a zsinagógák és zsidó üzletek elleni fasiszta támadások. Az akciók rendszerint a helyi fasiszta vezetők agresszivitását és "bizonyítási vágyát" tükrözték, és nehéz volt kiszámítani a hatóságok reakcióját. Az olaszországi holocaust 1943. október 16-ának éjjelén vette kezdetét a római zsidók deportálásával. A meglepetésszerű akcióban a németek több mint ezer embert tartóztattak le, akikből a háború után csak nagyon kevesen térhettek vissza. Az eseménnyel kapcsolatban máig élénk vita folyik a Vatikán passzív magatartásáról, arról, hogy az egész világégés alatt egyszer sem ítélte el nyilvánosan és félreérthetetlen konkrétsággal a náci népirtást. Egyes érvelések szerint a gyakorlati bölcsesség ezt mindenképpen így kívánta, hiszen ellenkező esetben a németek a Vatikánt és az egyházi intézményeket is bármikor megszállhatták volna. Márpedig csak Rómában a mintegy 160 kolostor és rendház körülbelül 4500 embert rejtegetett. Az már kevésbé érthető, hogy a Szentszék miért nem figyelmeztette a római zsidókat a készülő akcióról, holott körülbelül egy héttel október 16. előtt már volt erről információjuk. A civil lakosság valamennyi rétege részt vett az életmentésben és a deportálást előíró intézkedések szabotálásában. A bújkálók és bújtatók feljelentése nagyon ritka eseménynek számított. Az igazán meglepő a megsemmisítő gépezetet szabotáló rendőrök, hivatalos személyiségek, fasiszta polgármesterek, stb. nagy száma. Furcsa történet például az egyik legismertebb antiszemita fasiszta vezető, Roberto Farinacci esete, akit a németek Cremonában megbíztak az ott élő zsidók listájának elkészítésével és átadásával. Farinacci ezt meg is tette, de előtte figyelmeztette a listán szereplőket. S az is sokatmondó tény, hogy a Salo köztársaságnak számos fegyveres szervezet, 20 ezer olasz SS és több önkéntes halálbrigád állt ugyan rendelkezésére, de néhány fontos fegyveres szerv, például a carabinierik és kisebb mértékben a rendőrség, elutasították a részvételt a zsidók deportálásában. Olaszországban Mussolini és a fasizmus támogatása a döntő többség számára tehát egyáltalán nem jelentette az emberirtás vállalását. DEPORTÁLÁS ÉS MENEKÍTÉS Az olaszországi zsidók nagyobb részének sikerült elkerülnie a deportálást: az olaszok kétségtelenül jól kerülnek ki a németek által megszállt népek összehasonlításából. Mégis, a megalázó megkülönböztetések és faji törvények itt is szerves részét képezték a történelemnek. Voltak olasz SS-ek, halálbrigádok, és mintegy hétezer zsidót innen is deportáltak. Kiterjedt antiszemitizmus? Ilyenről talán valóban nem beszélhetünk a fasiszta Olaszországban. "Az olasz zsidók helyzetének radikális rosszabbodása egyáltalán nem az antiszemita előítéletek hirtelen feltámadásának volt a következménye. Sokkal inkább betudható az általános tolerancia és igazságosság értékek lerombolásának, amivel a fasiszták megnyitották a diszkrimináció és népirtás felé vezető utat" – írja Zuccotti. Történettudományi szempontból természetesen fontos kérdés, hogy az antiszemitizmus kezdettől fogva eleme volt-e a fasiszta vezetők gondolkodásának és a fasizmus természetének. Egyesek szerint a fasizmus mindaddig nem vált hivatalosan is antiszemitává, amíg Mussolini 1938-ban, elsősorban külpolitikai okokból így nem döntött. Mussolini a zsidó-politikát alapvetően diplomáciai eszköznek tekintette. Az 1938-as faji törvények a német nyomásnak engedelmeskedtek, és teljesen váratlanul érték az olasz társadalmat. Renzo De Felice, a Mussolini-korszak mai "hivatalos" történésze a '38-as gyökeres fordulat tételét kiegészíti még az olasz faji ideológia és az antiszemitizmus megkülönböztetésével. Igen, mondja, a fajelmélet kezdettől fogva tartozéka volt a fasiszta eszmetárnak, de – a nácizmustól eltérően – ez nem jelentett zsidó-ellenességet is egyben. Az olasz fajelmélet "szellemi" és nem biológiai ihletésű: célja nem egyesek kizárása, vagy a "faj" idegen elemektől való megszabadítása volt, hanem az olaszok morális és anyagi kiteljesítése, a "hódító faj", a "birodalmi Olaszország" mentális feltételeinek kialakítása. A polgári "szellem" és "mentalitás" elleni küzdelem szerves részét képezte az "új ember" megteremtésére hivatott kulturális forradalomnak. Könnyű volt a legyőzésre váró polgári szellemiség fő képviselőiként a zsidó polgárságra mutogatni. Innen van, mondja De Felice, az olasz fasizmus antiszemitizmusa. A politikai gondolkodás és a jövő szempontjából azonban nem a rasszizmus és antiszemitizmus, a fasizmus és nácizmus közötti különbségek, hanem a kettő közös végállomása, a faji törvények és végső soron a holocaust a mérvadóak – válaszolják mások a fenti történészi érvelésre (lásd például Michele Sarfatti, Mussolini contro gli ebrei). Hamis kérdés, hogy voltak-e Mussolininak zsidó beosztottjai, barátai és szeretője, a pártjában megtűrte-e a zsidókat, meleg hangnemben vagy ellenségesen nyilatkozott-e róluk stb. Az egész nem személyes gesztus és szeretet dolga, hanem a jogoké és alapelveké. Mussolini kezdettől fogva taktikai szempontból foglalkozott az úgynevezett zsidókérdéssel. A moralitás pragmatikus kezelése pedig lehetőségként magában hordoz bármiféle végkifejletet. Az olasz fasizmus története egyrészt azt bizonyítja, hogy a morális pragmatizmus a most tárgyalt kérdéskörben már önmagában is antiszemitizmus. Másrészt, kedvezőbb külpolitikai körülmények között a holocaust talán valóban elkerülhető lett volna, de nem véletlen, hogy végül is az olaszok sem kerülték el. Petőcz György DOKUMENTUMOK A ROMÁNIAI HOLOCAUSTRÓL (Magyar Hírlap 1996-12-07) Beszélgetés Stark Tamás történésszel A romániai vészkorszak áldozatairól szóló félelmetes számokat alig ismerik nálunk. Stark Tamás magyar történész csaknem egy évig a washingtoni Holocaust Memorial Museumban őrzött mikrofilmeken tanulmányozhatta a zsidóüldözések Kárpát-medencére vonatkozó dokumentumait – az adatok feldolgozása nyomán hiánypótló könyv születik majd. – Romániában manapság egyre többen hangsúlyozzák, hogy Antonescu nem lemészároltatta, hanem megmentette a háború idején az ottani zsidóságot. – Az Antonescu-rehabilitáció elemei már a kommunista korszak végén megjelentek, terjesztésükben nagy szerepet játszott az emigráns román sajtó. A dicsőítés lényege, hogy a marsall azért keveredett a háborúba Hitler oldalán, mert helyre akarta állítani az ország területi egységét Besszarábia és Észak-Bukovina visszafoglalásával; vezetése alatt Románia nem vált a németek bábállamává; megfékezte a szélsőséges Vasgárdát, és nem engedélyezte a zsidók deportálását a lengyelországi megsemmisítő táborokba. – Arról viszont, hogy mindebből mennyi a valóság, Magyarországon még most is vajmi keveset lehet tudni. – A nálunk fellelhető irodalom roppant szegényes. Megjelent ugyan magyarul Matatitas Carp romániai zsidó hitközségi vezetőnek közvetlenül a háború után íródott munkájából egy magyar nyelvű kivonat, de más alapvető könyvekhez idehaza senki sem férhet hozzá. A washingtoni Holocaust Emlékmúzeum könyvtárában a szabad polcról emelhettem le azt az izraeli kiadásban megjelent tizenkét kötetes tanulmányt, ami a romániai vészkorszakot dokumentumok alapján mutatja be. Nálunk ez nincs meg sem a Széchenyi Könyvtárban sem a rabbiképzőnél. A Washingtonban tanulmányozott dokumentumok alapján készülök most annak a könyvnek a megírására, mely a kárpát-medencei zsidóüldözések nálunk nagyrészt ismeretlen adatait foglalja össze. A szlovákiai holocausttal is foglalkozom a romániain kívül. – A dokumentumok fényében elfogadható az az állítás, mely szerint a magyarországi vészkorszak összehasonlíthatatlanul súlyosabb csapás volt a zsidóság számára, mint a romániai? – A történelmi igazság persze részben nézőpont kérdése. Az mindenképpen megállapítható – és ezt kevesen vették még észre –, hogy a magyar és a román holocaust mintha egymás tükörképe lenne fordított időrendi sorrendben: ami nálunk 1944-ben zajlott le, az odaát már '41-ben, illetve '42-ben megtörtént. – Vagyis a zsidókat Romániából is deportálták... – Antonescu 1940 szeptemberében még a Vasgárdával koalícióban került hatalomra, majd 1941-ben egyedül maradt az ország élén. Ettől kezdve bontakozott ki elmélete a zsidókérdés megoldásáról: nem halomra gyilkolva őket – ahogyan a Vasgárda akarta és a bukaresti pogrommal el is kezdte – hanem a gazdasági visszaszorítás és az életlehetőségtől való megfosztás útján. Amennyiben megoldhatóvá válik ez a program – fejtette ki a marsall –, a zsidókat ki kell telepíteni az országból. Ez a teória egybevág a németek "Endlösungjával", a végső megoldással. Amikor Antonescu erősebbnek érezte magát, ez az úgynevezett "evolúciós felszámolás" egyre brutálisabbá vált, tömeggyilkosságok, deportálások kísérték. – Hogyan kezdődtek el az Antonescu-éra zsidóüldözései? – Pár nappal a Szovjetunió elleni háború megindulása után, 1941. június 26-án és 27-én zajlott le Iasi városában az a nagy pogrom, amelynek – különböző számítások szerint – 8-15 ezer román zsidó áldozata volt. Az indítékot az jelentette, hogy a zsidók állítólag jelzéseikkel irányították a szovjet repülőket... – Ez államilag támogatott leszámolásnak tekinthető? – A dokumentumok között található Antonescu napiparancsa ebben az ügyben. Hazudott tehát a népbíróság előtt 1946-ban, amikor azt állította, hogy nem volt tudomása a iasi tömeggyilkosságról. A hadseregnek adott parancsaiban hangsúlyozta ő is – akárcsak a német vezérkar –, hogy a Vörös Hadsereg komiszárjait a helyszínen kell kivégezni, a zsidók pedig a komiszárok természetes szövetségesei, tehát részesítsék őket is "különleges elbánásban". – Iasi városa a régi román felségterület része. A legvéresebb akciók azonban a Szovjetuniótól visszaszerzett Besszarábiában és Észak-Bukovinában zajlottak. – Még 1941-ben történt meg Balti, majd Chisinau városában a pogrom, olyan indoklással, hogy a zsidók segítették a szovjethatalom megteremtését 1940-ben Besszarábia és Észak-Bukovina területén. – Odessza viszont azelőtt sohasem tartozott Romániához... – A kikötővárosban 1941 októberében a megszálló román hadosztály-parancsnokság épületére valaki bombát dobott. Pogrom követte az akciót, 20-30 ezer zsidó áldozattal. Ez a szám nem valamiféle spekuláció eredménye: egykorú román, német és zsidó jelentésekből következik. Megindultak a deportálások is. 1941 júliusától Észak-Bukovinából és Besszarábiából 180 ezer embert vittek Transznisztriába, a Dnyeszter és a Bug folyó közötti területre. Útközben 20 ezren pusztultak el – ez a szám is korabeli, hiteles dokumentumból következik. A 180 ezer deportálton kívül Transznisztria városaiban 90 ezer ottani zsidót gettóba zsúfoltak. A helyszínen a halálbrigádok által lemészároltak száma – az odesszai pogrom áldozataival együtt – 70-80 ezer főt tesz ki. – Mennyire tehető a romániai zsidóság teljes vesztesége, ha a keleti, időlegesen hozzácsatolt területeket is beszámítjuk? - A Vasgárdának a hatalomból való kirekesztése után, tehát a "tiszta Antonescu- rezsim" idején a romániai, besszarábiai, bukovinai, transznisztriai holocaust 330 ezer zsidót ölt meg. A deportálásból körülbelül 50 ezren tértek vissza. – Összehasonlításként a magyarországi holocaust áldozatainak számát ön nemrég megjelent könyvében 440 és 465 ezer között jelöli meg. Mennyi közülük a Romániától 1940-ben négy évre visszavett Észak-Erdélyből származó vértanú? – Becslésem szerint a zsidó áldozatok észak-erdélyi összlétszáma 105 és 115 ezer között lehet – ők nagyrészt az 1944-es deportálások során vesztették életüket. A munkaszolgálatosok lakhelyeiről szóló pontos adatok hiányoznak, tehát nem tudjuk, hogy a vissza sohasem tértek közül mennyien voltak észak- erdélyiek. – Erdély Romániánál maradt részéből, valamint Moldvából és Havasalföldről valóban nem deportálták a zsidókat a lengyelországi haláltáborokba. Ezeken a területeken miért nem valósult meg Antonescu "zsidótlanítási" elképzelése? – Besszarábia és Észak-Bukovina frissen visszaszerzett területek voltak, itt az akkori román vezetés szerint "sürgősen rendet kellett teremteni a zsidókérdésben". Ami a Románia többi területéről deportálandókat illeti, Radu Lecca, a zsidóügyek kormánybiztosa folyamatosan egyeztetett Eichmann megbízottjával, valamint Kilingerrel, Németország bukaresti követével. 1942 júniusáig már mindenben megállapodtak, még a deportálás technikai részleteiben is. Német jelentéseket láttam, amelyek egyértelművé teszik Antonescu hozzájárulását. Mégsem indultak meg a vonatok októberben Lengyelország felé, ahogy az eredeti tervben szerepelt. Ahogyan Németország végső győzelme kezdett bizonytalanná válni, fokozatosan változott a román álláspont a zsidók deportálásával kapcsolatban. Antonescu a közelgő tél miatt halasztást kért 1943 tavaszáig. Előzőleg ugyanis figyelmeztetést kapott Cordell Hull amerikai külügyminisztertől, hogy a deportálás végzetesen rontaná Románia megítélését az angolszászok szemében. A belső szembenállás is jelentős volt: Elena anyakirálynő (Mihály király anyja), a romániai pápai nuncius, néhány ortodox vallási vezető is tiltakozott. Dokumentumokat találtam arról, hogy a bukaresti legfelsőbb vezetői szinten felmerült a kérdés: "Mi miért deportáljunk, ha a magyarok nem tették meg ezt?" A román korrupciós szokások sem hanyagolhatók el: sokan jutottak nagy pénzekhez a zsidók zsarolásából. Az 1943-as nagy német vereségek után már nem deportálásról, hanem a zsidók emigrációjáról beszéltek. Gyakorlatilag azonban csak 3-4 ezer ember utazott ki Romániából Palesztinába. Amikor viszont 1944-ben a magyar deportálások elkezdődtek, 4-5 ezer román deportált vissza is érkezett a transznisztriai táborokból. A sors bús iróniája, hogy a hetvenes évekig Románia zsidótlanítása – "békés eszközökkel" – mégis megtörtént... Neumann Ottó BIRODALMI NÉPSZÁMLÁLÁS (HVG 2001-02-24) Az IBM és a holokauszt Az amerikai IBM cég segédkezet nyújtott a náci népirtáshoz - állítja egy most megjelent könyvében Edwin Black washingtoni újságíró-történész. Kutatásai szerint a hitleri birodalomnak szállított, lyukkártyával működő IBM-masinák tették lehetővé a német hadigépezet hatékony működését, az "alsóbbrendű fajhoz" soroltak összegyűjtését. Thomas Watson, az lnternational Business Machines (IBM) elnöke büszkén feszített a birodalmi sasos érdemkereszt első fokozatával, amelyet a Németországnak tett szolgálataiért személyesen Adolf Hitler tűzött a mellére 1937 júniusában. A skót bevándorlók gyermekeként már Amerikában született Watson 1914-ben, 40 évesen vezérigazgatónak került a céghez, amelyet akkoriban Computing Tabulating Recording Companynek hívtak. Ragaszkodott ahhoz, hogy a kiemelkedően megfizetett üzletkötők jól szabott, sötét öltönyben dolgozzanak, s minden alkalmazott szorosan kötődjön munkáltatójához: a csapatszellem fokozására családi programokat, vállalati dalárdát és testedző köröket szervezett. Munkálkodása első négy évében a cég forgalma megduplázódott, elérte a 2 millió dollárt, s termékeik minden földrészre eljutottak. Tekintettel a nemzetközi kapcsolatok terebélyesedésére, 1924-ben a cég "átkeresztelkedett", s azóta ismeri IBM-ként a világ. Amikor tehát 1937-ben az elnök barátságosan kezet rázott a Führerrel, egyszersmind legjobb külföldi vevőjével parolázott. Az 1933-ban hatalomra jutott hitleri vezetés első teendői közül a legfontosabb volt a népszámlálás, amelyhez az IBM-től kértek és kaptak gépeket, technikai segítséget és üzemeltetőket is. Az összeírást, amelyben nem csupán a vallási hovatartozás, hanem a többségében asszimilálódott, nem vallásos vagy kikeresztelkedett 600 ezer német zsidó származás szerinti nyomon követése is fontos szerepet kapott, 1939-ben megismételték, pontos képet kapva arról, hol hány "alsóbbrendű" állampolgárt, politikai ellenfelet vagy cigányt kell begyűjteni, először gettókba, majd megsemmisítő táborokba irányítani. "Az IBM és német leányvállalata, a Deutsche Hollerith Maschinen Gesellschaft (Dehomag) annak idején a felhasználó kívánsága szerint dolgozta ki a lyukkártyára történő adatrögzítés és feldolgozás módját, lehetővé téve a megrendelő által kitűzött cél elérését" - vélekedett a Time magazinban megszólaltatott William Seltzer, a demográfiai statisztika amerikai professzora. Az IBM közfogyasztásra szánt, a cég internetes honlapján megjelenített története egyetlen szót sem veszteget a hitleri Németországgal fenntartott kapcsolatokra, csak az amerikai kormánynak nyújtott támogatást ecseteli, amely szerint jelképes, 1 százalékos profitért termelt állami hadimegrendelésre a cég, átállítva szalagjait a fegyveralkatrészek gyártására. De még ezt a csekély hasznot is a háborús veszteséget szenvedett dolgozók - özvegyek és árvák - megsegítésére használta fel a szociálisan rendkívül érzékeny Watson. Mégsem övezte teljes titoktartás az egykori üzleti kapcsolatokat, hiszen a washingtoni Holokauszt Múzeum kiállítási tárgyai között már 1993-ban láthatóvolt egy Hollerith D-11-es, felirata szerint "az 1933-as német népszámláláskor a zsidók azonosításában szerepet kapott" lyukkártyagép (lásd keretes írásunkat). Ezen a kiállításon merült fel Edwin Black oknyomozó újságíróban és történészben a kérdés, vajon milyen szerepet játszott az IBM a holokausztban. 1998-ban látott munkához, saját pénzéből verbuvált népes - önkénteseket és laikusokat is foglalkoztató - nemzetközi kutatócsoportot, amelynek tagjai az USA és Európa több levéltárában gyűjtöttek adatokat egyebek mellett a népszámlálás, statisztika, regisztráció, vasút, lyukkártya címszavakhoz. Ötven archívumból 20 ezer oldalnyi információ gyűlt össze, amelyeket Black és munkatársai tudományos módszerekkel feldolgoztak, összevetettek, majd a vizsgált szempont szerint újraértékeltek. Ennek során teljesen világossá lett, hogy Reichardt Heydrichnek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjének 1939-es utasítása a zsidóság vasútvonalak mentén történő összegyűjtésére azért is volt könnyűszerrel végrehajtható, mert már az IBM-masinákkal elvégzett népszámlálás óta pontosan tudni lehetett, hol mekkora tömeggel kell számolni, illetve mekkora őrző- és szállítókapacitásra van szükség a feladat hatékony és precíz megoldásához. A gigantikus kutatómunka ötszáz oldalas könyvben összefoglalt végeredménye - Az IBM és a holokauszt: stratégiai szövetség a náci Németország és Amerika legerősebb vállalatbirodalma között címet viselő könyv - a múlt hét elején került a tengerentúli és európai könyvesboltokba, de már hetekkel megjelenése előtt vihart kavart. Nem véletlenül. A Crown Publisher kiadó, amely egyébként a német Bertelsmann-csoport érdekeltsége, a művet nem lektoráltatta elismert holokausztkutatókkal, megküldte viszont néhány újságnak, így már megjelenése előtt vitákat provokáló - s így a közérdeklődést felkeltő - recenzió jelent meg a Newsweek magazinban és a Washington Post napilapban. Black egyébként nem először keltett tudományos szenzációt: 1984-ben kiadott, A csereegyezmény: drámai történet a Harmadik Birodalom és a zsidó Palesztina között című könyve megdöbbentő részleteket tárt az olvasók elé. Kiderítette, hogy a cionista szervezetek - miután Németország engedélyezte 50 ezer zsidó kivándorlását, valamint 100 millió dollárt juttatott Palesztinába - leállították az elsősorban amerikai zsidó szervezetek által kezdeményezett bojkottot, amely 1933-ban még megingathatta volna a gyenge lábakon álló, jelentős gazdasági nehézségekkel küzdő hitleri rezsimet. A mostani munkájában pedig arra a következtetésre jutott Black - derül ki a könyvelőzetesekből -, hogy az IBM-technika hozzásegítette Hitlert tervének végrehajtásához, hogy összeterelhessen 10 millió európai zsidót, s közülük 6 milliót megsemmisíthessen. Az IBM elvakult technokrata vezetése 12 éven keresztül kiszolgálta a német igényeket: kétezer "ősszámítógépet" helyezett üzembe Németországban, ezret pedig a németek által megszállt országokban. Egyiket sem adták el, csupán lízingszerződést kötöttek a felhasználókkal, és mindvégig kézben tartották a berendezések szervizelését, üzemeltetését, valamint a feladatra szabott kártyák elkészítését: csupán a német igények kielégítésére évi 1,5 milliárd kártyát gyártottak. A legnagyobb ügyfél a tömeges emberszállításra szakosodott Reichsbahn, a birodalmi vasút volt, de a koncentrációs táborokban is ilyen gépekkel folyt a nyilvántartás. Az IBM mostani verziója szerint 1941-ben elvesztették rálátásukat a német filiáléra, s Watson vissza is küldte kitüntetését, de Black szerint az elnök személyes megbízottjai, Hamison Chauncey és Werner Lier 1941-ig Berlinből, majd a svájci Genfből mindvégig szemmel tartották a munkát, a piaci igényeket s a bevételek alakulását. "Téves az a megközelítés, amely szerint a náciknak fejlett technológiára volt szükségük a hatékonysághoz - vélekedik Raul Hilberg, a zsidódeportálás-kutatás nemzetközileg elismert szaktekintélye. - A hatékonyságot az emberek biztosították, a legprimitívebb eszközök, papír és ceruza felhasználásával. Óvatosnak kell lenni, hiszen a náciknak valóban voltak gépeik, s ezek valóban hatékonyak voltak, de az ok és okozat nem cserélhető fel." Megszólalt Franciszek Piper, az auschwitzi múzeum munkatársa is, aki megerősítette ugyan, hogy egyes foglyok személyi adatait valóban Hollerith-rendszerrel dolgozták fel, de ilyen berendezés Auschwitzban nem, csak más táborokban működött. A rabokat 16 Hollerith-kóddal sorolták be, például a 3-as a homoszexuálisok, a 8- as a zsidók, a 13-as a hadifoglyok számbavételét szolgálta. Bár az IBM németországi leányvállalata is hozzájárult a német kormány és az iparvállalatok által közösen finanszírozott kártérítési alaphoz, a mostani fejlemények valószínűvé teszik, hogy a New York-i székhelyez, az 1999-es mérleg szerint 87,5 milliárd dolláros forgalmú s 7,7 milliárd dollár adózott nyereséget elkönyvelő International Business Machines Corporationnek is állást kell foglalnia. Február 9-én, öt holokauszttúlélő nevében Michael Hausfeld és ügyvédi irodája kártérítésért beperelte az IBM-et. Ezeknek az ügyvédeknek korábban nem kis részük volt annak kikényszerítésében, hogy Németország tavaly a náci korszakban rabszolgaként dolgoztatottak elmaradt munkabérének kompenzálására 10 milliárd márka kifizetésre vállalt kötelezettséget. Gáti Júlia AZ IDŐ PÉNZ (HVG 2001-02-24) Időtállónak bizonyult Herman Hollerith amerikai bányamérnök és feltaláló azon az 1800-as évek legvégén született ötlete, hogy népszámlálási adatok rögzítésére is fel lehet használni J. M. Jacquard 19. század eleji találmányát, a lyukkártyát, amely eredetileg mintás textíliák előállításához adott "utasítást" a szövőgépnek. Hollerith úgy vélte, ezeket a kártyákat elektromágneses osztályozó- és számlálógéppel feldolgozva statisztikai adatok összesítésére is alkalmassá lehet tenni. Adatrögzítő és -feldolgozó masinája az 1890-es amerikai népszámláláson debütált, s mivel a rendszer máig használatos, tavaly az amerikai elnökválasztás floridai szavazatainak nehézkesen folyó összesítésekor került ismét a figyelem középpontjába. Az első amerikai népszámlálás 1790-ben kilenc hónapig tartott, ám ahogy a népesség és a feltett kérdések száma nőtt, mind hosszabb időt vett igénybe a feldolgozás: az 1880-as cenzus adatainak összesítése hét kerek esztendőbe telt, s a statisztikák tökéletesen elavultak, mire nyomtatásban megjelentek. Az amerikai honatyáknak súlyos fejtörést okozott, hogy a törvényhozási helyeket a népszámlálási adatokból kivilágló lakosságszám arányában kellett elosztaniuk, ám előre tudták, hogy mire az esedékes 1890. évi demográfiai összesítés adatai rendelkezésükre állnak majd, addigra már a következő, századfordulós összeírás is lezajlik. A német bevándorló családban született Herman Hollerith, aki rövid ideig a washingtoni népszámlálási irodában dolgozott, először papírcsíkra, majd a könnyebb kezelhetőség és tárolás kedvéért, dollárbankjegy-méretű kártyára helyezett el lyukkombinációkat, amelyeket géppel tudott összesíteni. Az 1890-es népszámlálás gépesítésére meghirdetett tenderre három jelentkező akadt: a próbaszámlálás adatait a Hollerith-kártyákkal 72 óra alatt sikerült összeszámolni, a másik kettő 100, illetve 144 óra alatt végzett. A csoportosításnál, feldolgozásnál még nagyobb különbség mutatkozott: a lyukkártyarendszerrel mindössze hat óra alatt lehetett rendet teremteni az adatok között, míg a versenytársak két-három napig is elszöszmötöltek a feladaton. "Élesben" is bizonyított a tendernyertes, miután segítségével hat hét alatt sikerült feldolgozni az adatokat, ami 5 millió dolláros megtakarítást jelentett az államkasszának. Hollerith 1896-ban alapított vállalkozásának, a Tabulating Machine Companynek (TMC) ez a siker ajánlólevél volt a külföldi piacok meghódítására. A TMC-t 1911-ben házasította össze Charles Flint bankár két másik céggel, így jött létre a Computing Tabulating Recording Company, majd 1924-ben az IBM.