BOSZORKÁNY Boszorkányok, a középkori babonás hiedelmek szerint az ördöggel, illetve a démonokkal szövetséget kötött nők, kik rendszerint gonosz cselekedeteket visznek végbe az ördög segítségével, megrontanak másokat, képesek mindenféle varázslatra. A néphit szerint a boszorkányok időnként találkozóra jártak urukhoz, az ördöghöz s ilyenkor seprünyélen vagy kecskebakon lovagolva indultak el a találkozóhelyre, régi pogány temetőhelyekre, bizonyos hegyek csúcsára például nálunk a Gellérthegyre. A babona szerint szombatonként éjfélkor tartotta az ördög ezeket a B.-összejöveteleket, amikor éjfél után egy óráig vad orgiákat ült híveivel. A B.-hit alapját az ókori népeknél is megtaláljuk, tragikussá azonban csak a XII-XIII. sz.-ban vált, mikor az egyház teljes erővel üldözni kezdte a B.-okat s az inkvizició működése következtében a babona egyre jobban elfajult. A B.-hit eredetét kétsegtelenül abban kell keresnünk, hogy már a legrégibb időkben is megvolt az a hirük az öregasszonyoknak, hogy mindenhez értenek, minden betegségre tudnak csodaszert, aminthogy a falusi vénasszonyok ma is élő lexikonjai a tapasztalati gyógymódoknak. Az idők folyamán az a tudat, hogy az öregasszonyok mindenhez értenek, lassanként elfajult s ezt a mindentudást természetfeletti képességnek kezdték hinni s ilyen úton arra jutottak, hogy ezt a természetfeletti tudást és hatalmat a démonokkal, illetve a keresztény felfogás szerint az ördögökkel való összeköttetésük révén szerezték meg. Részben a régi pogányság maradványa volt, de az újabb vallások is ismerték a démonok tanát, mely szerint vannak gonosz szellemek, démonok, ördögök, akik természetfeletti hatalommal rendelkeznek s ennek a hatalomnak a gyakorlására bizonyos esetekben halandó embert is megtanítanak, ha az szövetséget köt velük, azaz szerződik vélük és így eladja lelkét, túlvilági üdvösségét nekik. A pogány vallások emléke maradt meg minden népnél a varázslók alakjában s az ujabb vallások, melyek kezdetben szinte csak puszta szimbólumnak tekintették az ördög fogalmát, éppen azért voltak kénytelenek, csaknem akaratuk ellenére is egyre nagyobb teret engedni a démonok tanának, hogy a híveiket elriasszák a pogány vallási emlékektől. Az egyháztörténetben Regino abbé és Burkhardt püspök írásaiban találjuk meg az első nyomát a B.-hitnek, akik felhívták az egyház férfiainak figyelmét arra, hogy ügyeljenek a varázslókra s különösen azokra az asszonyokra, akik ráolvasásokkal és egyéb bűbájos dolgokkal ártani tudnak az embereknek s akik az ördögtől s a démonoktól elvakíttatva azt híresztelik önmagukról, hogy éjnek idején a pogány Diana istenasszonnyal, Heródiással s még egy sereg B.-nyal együtt, állatokon lovagolva, nagy messzeségeket járnak be. Ez a figyelmeztetés azonban nem járt nagyobb következménnyel. Az egyház egyelőre nem tartotta veszedelmesnek a B.-hitet s inkább azt a törekvést lehet látni a kereszténység első időszakában, hogy maga az egyház igyekszik a maga eszközeivel feleslegessé tenni minden boszorkányosságban való hitet. Kiváló egyházi férfiak állandóan gondot fordítottak arra, hogy a hívőknek ne kelljen a betegségek gyógyítására s egyéb célokra a pogány varázslókhoz fordulniok. A X., XI. és XII. sz.-ban az egyház egyáltalán nem ismerte el a B.-ok létezését. A híres Canón Episcopi határozottan babonás hiedelemnek tartja a B.- osságot s elrendeli, hogy ez ellen a minden alapot nélkülöző babona ellen teljes erejéből küzdjön az egyház s üldözzön mindenkit, aki terjeszteni próbál ilyen hiedelmeket. A Canon szerint nincsenek B.-ok, de a bennük való hitet az ördög sugalmazza az embereknek s ezért első sorban ezt a hitet kell üldözni s megszüntetni. Az ördöggel szemben azonban mindenütt varázslói eszközökkel küzdöttek a ráolvasásoknál s egyéb ördögűző eljárásoknál, viszont a varázslatokat az egyház eretnekségnek bélyegezte és szigorúan üldözte. A büntetés börtön volt, súlyosabb esetekben az egyházból való kiközösítés,de halálbüntetésről, máglyán való elégetésről akkor még szó sem volt soha. A világi hatalmak is ép ily enyhén bántak a varázslókkal s a B. hírében állókkal s csak elszórt esetekben hallunk kivégzésekről. Így például 1075. Kölnben letaszítottak egy asszonyt a vár faláról, mert abban a hírben állott, hogy bűbájosságával megzavarja az emberek nyugalmát. Angoulémeban is kivégeztek egy asszonyt, mert megbabonázta a vár urát. Szent István törvényeiben határozott különbség van téve boszorkányság s jóslás és varázslat között. A varázsló, aki az ember testében és életében kárt tesz, büncselekményt követ el. Ezért át kell adni őt a károsultaknak, hogy azok maguk vegyenek elégtételt rajta. Ezzel szemben a boszorkányság a démonok szolgálása, s mint ilyen csak az egyház ellen való vétség. Ezért Szent István dekrétuma szerint a boszorkányt a templomba kell vinni, és átadni a papnak, aki gondoskodik arról, hogy a boszorkány böjtöléssel vezekeljen és megerősödjék hitében. A böjt után hazaeresztették, de ha ismét rajtakapták az ördöngös mesterség üzésén, újból elvitték a templomba, ahol a templomkulccsal mellén, homlokán és hátán megbélyegezték, míg harmadizben már a világi törvényszéknek adták át. Lényegében ugyanez az álláspontja volt Szent László királynak is csakhogy, a boszorkányságot a fajtalankodással helyezte egy szinvonalra. Kálmán király pedig elrendelte hogy minden varázslót át kell adni a törvénybiráknak, míg viszont a boszorkányokról azt mondja, hogy mivel egyáltalán nincsenek, semmiféle vizsgálatot nem kell indítani ellenük. Ilyen emberségesen azonban úgyszólván csak Magyarországon bántak a varázslókkal s a boszorkányokkal. A görög császárságban már egészen másként volt a dolog. A bizánci udvarban a Konstantinus-féle törvényeket a legszigorúbb mértékben érvényben tartották továbbra is és ezek a törvények kegyetlenül szigorúak voltak. Nicetas Choniata egy csomó példát hoz fel, hogy hogyan bántak Bizáncban a varázslókkal. Alexius protostratort megfosztották vagyonától a kolostorba zárták puszta gyanú alapján. Árón Izsák tolmácsot, aki állítóag a gonosz szellemek egész légióját fel tudta idézni, megvakították, nyelvét kitépték, s hasonlóan bántak nagyon sok emberrel, aki a boszorkányság gyanujába keveredett. Az egyház felfogásában Aquinoi Tamás fellépése hozott gyökeres változást. Tamás szerint ugyanis csakugyan létezik a démonok világa, mely az ördög fenhatósága alatt áll s a démonoknak megvan a hatalmuk, hogy rosszat okozhassanak az embernek. A pogány démonizmus átalakult olyan keresztény elméletté, mely a Sátán birodalmát fedezte fel az egyház keretén belül, a hívők közt s ez aztán természetszerűen magával hozta azt, hogy az egyház egyik legfontosabb feladatának tekintette Isten nevében megindítani a Sátán ellen a kérlelhetetlenül kegyetlen, irtó hadjáratot. A B.-ság ellen indított hadjáratban aztán csodálatosnál csodálatosabb új babonák születtek meg. A varázslás középpontjába a Sátán került, a vele való paktum, a neki való hódolás, a keresztény vallás nyílt megtagadása, a kereszt és az oltári szentség megbecstelenítése; ezek voltak a varázslókkal szemben emelt vádak új pontjai. III. Ince pápa kezdte el 1209. a nagy harcot az eretnekek ellen s ezzel együtt kezdődött a B.-pörök sötét korszaka is. A varázslókat eretnekeknek tekintették, az eretnekeket a Sátán szolgáinak s ebből az össze-visszaságból alakult ki a B.-ság babonája is. Mivel az ördögöt és a démonokat általában mindenkor férfiaknak képzelték csak a nőkre lehetett ráfogni a boszorkányság vádját. Ezen az úton alakult ki a női varázslók, a boszorkányok hite s innen eredt az, hogy később csakis asszonyokat fogtak vád alá az eretnek varázslás miatt. A B-pörök már a kezdet-kezdetén a legnagyobb kegyetlenséggel folytak le, mert mindjárt az inkvizició vette kezébe az eretnekek üldözését III. Ince rendeletére. Míg azelőtt a püspökök hatáskörébe tartozott az eretnekség üldözése, most a pápaság vette kezébe s pápai legátusok vezették az inkviziciót. Eleinte még közreműködtek a helyi egyházi és világi hatóságok is, de ez az együttműködés nem járt kielégítő eredménnyel s ezért IX. Gergely pápa egészen a dominikánusokra bízta az inkviziciót. Az egyház a római jog alapján állva, csak vádemelés után indított pört az eretnek, illetve boszorkány ellen, de természetesen mi sem volt könnyebb, mint vádat emelni akárki ellen. A pör lényeges része volt a tortura, a kínzás, amellyel vallomástételre bírtak mindenkit. Csakhamar elhagyták a jogalapot s az inkvizició ex offo, azaz hivatalból is vádat emelhetett bárki ellen. Általában teljesen szabad kezük volt az inkvizitoroknak s az emberek védtelenül ki voltak szolgáltatva nekik. Az inkvizició kínzással kezdett minden pört s ezzel a pörök eredménye eleve el volt döntve. A kínzás válogatott kegyetlenkedéseinek senkisem tudott ellenállni s ezer meg ezer ártatlan ember vallotta be a kínpadon a legszörnyűbb bűnöket, csak azért, hogy a további fájdalmaktól megszabaduljon. Nagyban hozzájárult a B.-hit terjedéséhez és későbbi kialakulásához az, mikor az eretnekek üldözését megsokallta a nép is és különösen Franciaországban a polgári hatóságok is felemelték ellene tiltakozó szavukat. Az inkvizició ekkor fordult fokozottabb mértékben a B.-ok ellen s IV. Sándor pápa rendelete után csaknem kizáróan ezen a téren működött. Itt aztán a nép többsége is az inkvizició mellé állt, mert a B.-okban nemcsak hittek az emberek, hanem féltek is tőlük. Az első B.-pör 1275. volt Toulouseban, Bonix Hugo dominikánus vezetése alatt. Az 56 éves Angela de la Barthe volt a vádlott, kit máglyahalálra is ítéltek, miután bevallotta, hogy cimborált az ördöggel, ki félig kígyó-, félig farkasalakú szörnyeteg képében járt, hozzá kis gyermekekkel táplálta őt s a gyermekeket éjszakai kóborlásai alatt rabolta össze. A B.-ok üldözése szinte járványszerűen terjedt el egész Európában a XIII., XIV. és XV. sz. folyamán s talán csak Magyarország volt az egyetlen ország, ahol az inkvizició nem tudott mélyebb gyökeret verni. Annál inkább dolgozott azonban Németországban, ahol különösen két dominikánus, Sprenger és Institor tett szert nagy hírnévre a kegyetlenkedésben. Az ő közbenjárásukra adta ki 1484. VIII. Ince pápa a híres Summis desiderantis bullát, mely végleges szentesítése lett a B.-üldözésnek s az inkviziciónak. A két hírhedt dominikánus, aki végre is felsőbb parancsra volt kénytelen abbahagyni a működését, a Malleus maleficarum c. könyvben írta le részletesen a B.-ságot s adott utasítást az üldözésére. Ha nagy általánosságban tekintjük a B.-hitet, akkor azt látjuk, hogy az egész doktrina nem egyéb, mint a keresztenység ördögi paródiája. A kereszténység az Isten tisztelete, a B.-ság az ördögé. A keresztény megtagadja az ördögöt, a B. az Istent és a szenteket. A kereszténység jóságot, alázatosságot, szeretetet hirdet, a B.-ság gonoszságot gyűlöletet, fenhéjázást. A keresztényt az Isten bünteti meg, a B.-t az ördög veri meg, ha ellenszegül parancsainak. Krisztus igája enyhe, jótékony, az ördögé súlyos. Isten igazságos és könyörületes, az ördög mindenkor csaló gaz, aki leghűbb szolgáját is megtéveszti. Szertartásaiban épp ily paródia a B.-ság. A keresztény megüli a vasárnapot, a B.-ok az ördög szombatját ünneplik. Ami a kereszténységnél szent, mint a keresztség, az ünnep a szenteltvíz, a mise, az úrvacsora, - az az ördög kultuszában mind előfordul brutális izléstelenségben. Természetes volt tehát, hogy a B.-ság első feltétele, hogy az ember lemondjon keresztény hitéről. Ebből az következett, hogy csak keresztény asszonyból lehetett B. Zsidó vagy cigány B. nem fordult elő soha s ebből a szempontból a zsidók és a cigányok nagyobb biztonságban voltak az inkvizicióval szemben mint a keresztények. Az ő varázslataikat, az ő vádjaikat legfeljebb a világi törvényszék elé vitték, amely távolról sem volt olyan kegyetlen mint az inkvizició. Nézzük már most a B-pörök lefolyását. A pör felvételéhez elegendő volt a gyanú s így senki sem lehetett biztos a dolgában. Gyanús volt mindenki, aki akárhogyan rossz hírbe keveredett, aki bármilyen összeköttetésben vagy barátságban volt egy más elítélt B.-nyal vagy varázslóval, akinek életében csak egy kis titokzatosságot lehetett felfedezni, aki véletlenül közel volt valamihez, ahol szerencsétlenség történt és sokszor elég volt egy elejtett szó ahhoz, hogy valaki másnap már a kínpadra kerüljön. Senki sem lehetett eléggé óvatos. A gyógyítás is épp olyan veszedelmes volt, mint a megrontás s ha valaki egy egészen egyszerű tanáccsal meggyógyított egy beteget, a fiskus rögtön ráfogta, hogy a betegséget is ő okozta. Aki nem járt buzgón a templomba, gyanús volt, de gyanút keltett az is, ha valaki nagyon sűrűn ment az Isten házába, mert az lehetett a célja, hogy megrontsa a hívő lelkeket. Ha elfogatásakor valaki megijedt, biztos volt a bűnössége; ha bátran állt a bírák elé, akkor azt mondták, hogy az ördög erősítette meg a lelkét. Ilyen körülmények közt senki sem volt ment attól a veszedelemtől, hogy az inkvizició kezébe kerüljön s ha már odajutott, akkor bizonyos volt számára beláthatatlan kínok után a máglyahalál. A pör további folyása egészen megszokott alakban történt. Tanukat hallgattak ki, akik bátran vallhattak akármit, mert nevüket titokban tartották. Védőügyvéd is volt aki igyekezett a vádlottat menteni, szabályszerű tárgyalások folytak le, csakhogy az eredmény mindig ugyanaz lett: a fiskus győzött, a vádlottat saját beismerése alapján elítélték. Mert ez a beismerés minden esetben bekövetkezett; a tortura, a kínzás gondoskodott arról, hogy a delikvens úgy valljon, ahogyan a bírák akarták. Hartwig von Darsell 1597. megjelent könyvében részletes tanácsokat ad az inkvizitorok számára s ezeknek a tanácsoknak legelső tétele az, hogy mindenki bűnös, aki a bíróság elé kerül. Az elv az volt, hogy a kínzást addig kell folytatni, míg a vádlott nem vall s természetes, hogy nincs ember, aki a végletekig bírta volna a válogatottnál válogatottabb kínzásokat s mindenki előbb-utóbb mindent bevallott, amit csak akartak tőle. Az előírás szerint ugyan a bíró igyekezett, hogy a vádlott "önként" is valljon, de ez csak annyit jelentett, hogy a kínzástól való félelem is sokszor elég volt a vallomás kicsikarására. A kínzás megkezdése előtt a vádlott szemeláttára készítették elő a szerszámokat s a hóhér részletesen elmagyarázta, hogy mi vár a nem valló vádlottra. Ez az előkészület maga is olyan volt már, hogy sokszor megőrült a szerencsétlen vádlott a félelemtől s a szégyentől. Mindenekelőtt pőrére vetkőztették, nehogy valami védőszert, amulettet rejtsen el testén, biztosítván ezzel a fájdalmak eltűrését. A meztelenre vetkőztetett vádlottat aztán apróra megvizsgálták, hogy nem találják-e meg testén a B.-jegyet, a stigma diabolicumot, mert úgy vélték, hogy a B. testén mindig van egy olyan pont, ahol érzéketlen és vértelen. A hóhérszolga tehát tűvel szurkálta végig a vádlott testenek minden gyanús helyét, hogy mindenütt vérzik-e a szúrás. Ez maga is rettenetes kínzás volt, de a tulajdonképpeni tortura még nagyobb változatosságban alkalmazta a legkülönbözőbb eszközöket, a hüvelykszorítótól kezdve a legkomplikáltabb kínzásokig. A hüvelykszorítót a vádlott hüvelykujjára tették s a csavart lassan beszorították, míg az ujj szét nem roncsolódott. Közben, hogy még nagyobb legyen a kín, kalapáccsal is rá-ráütöttek a csavarra. A spanyol csizma a lábat szorította hasonlóképpen s hogy a vádlott felesleges kiabálásával ne zavarja a procedurát, szájába capistrumot tettek, mely lehetetlenné tett minden ordítozást. A következő tortura a kifeszítés és a felakasztás volt. Kípadra feszítették a vádlottat hátracsavart karokkal vagy ugyanígy hátracsavart karral felakasztották, lábára még nehéz súlyokat is akasztva. Szokás volt szöges deszkára feszíteni ki, aztán égő ként fecskendeztek a vádlottra, fáklyát tartottak hóna alá, talpa alá s mindezeket a kínzásokat szükség esetén még kombinálták is. A XVII. sz.-ban lett divatos a kínzószék, mely vasszögekkel kirakott vasszék volt. Ebbe ültették bele a delikvenst s aztán tüzet raktak alája. Nem lehet csodálkozni azon, ha ilyen kegyetlenkedés segítségével valóban elérték mindenkor azt, hogy a vádlott vallott és nem tudott sokáig megmaradni ártatlanságának hangoztatása mellett. S ha a kínok hatása alatt tett beismerést később visszavonták, a torturát újra kezdték s folytatták mindaddig, míg ismét be nem ismert mindent a szerencsétlen vádlott. Ha valakit a B.-törvényszék elfogott, biztos lehetett benne, hogy csak a halál válthatja meg a legnagyobb kínoktól. Nem kívánhatott mást, mint hogy minél előbb mondják ki a halálos ítéletet s vallott, ahogy bírái kívánták. Amikor a tortura elkövetkezett, akkor hét-nyolcéves gyerekek, szeplőtlen hajadonok, agg matrónák egyforma borzalommal vallottak be mindenelképzelhető bűnt. A kínpadtól csak úgy lehetett minél előbb menekülni, ha magára vállalt mindent, amit általában hittek a B.-okról. Természetesen megeshetett az is, hogy nem csupán ártatlanok kerültek máglyára a B.-üldözés következtében s az elítéltek közt akadtak olyanok, akik mint méregkeverők, kerítők vagy másfajta bűnösök, érdemeltek büntetést. Azonkívül valószínűleg sok volt a beteg s az elmebajos, aki ilyen tragikus sorsra jutott s így például a hisztéria bizonyára mindig elegendő bizonyíték volt arra, hogy valakit veszedelmes B.-ként ítéljenek halálra. A B.-pörök jegyzőkönyveinek tanúsága szerint látszólag kétségtelen volt a bűnösség minden esetben. A vádlottat kényszerítették a vallomásra s természetes, hogy mindenki azt vallotta, ami a köztudatban el volt terjedve a B.-ságról. A bírák megkövetelték, hogy a vádlottak árulják el társaikat is s a kínpadon a lejámborabb ember is beszélt. Legtöbbször elhunytakat neveztek meg; ezzel természetesen nem elégedtek meg a bírák s erre mit tehettek egyebet, azokról vallották, hogy cimboráik, akikről amúgy is hallottak már rossz híreket, akik talán már vád alatt álltak egyszer, szóval, akiknek ártatlansága előttük sem volt kétségtelen. A vélt B.-ok így aztán egymás ellen szolgáltattak döntő bizonyítékot és soha senkinek nem jutott eszébe kétségbevonni a kínzásokkal kicsikart vallomások értékét. Évszázadokon keresztül ezer meg ezer áldozata volt a B.-pöröknek s ezalatt természetesen az történt, hogy a B.-hit egyre mélyebb gyökeret vert a népek lelkében. Ezernyi szabályosnak látszó pör bizonyította folyton ugyanazt s nem igen mert senki sem felszólalni az inkvizició kegyetlenkedései ellen, hiszen biztos lehetett abban, hogy ő is a vádlottak padjára kerül, mint eretnek s a tortura majd kényszeríti arra, hogy visszavonjon mindent; aminthogy így is járt Németország első felvilágosodott tudósa, Cornelius Loos, majd Dietrich Flade. A spanyol eredetű Debrio hatkötetes könyvet írt a B.-hit védelmére s ő nyiltan kimondta, hogy aki pedig nem hisz a B.-okban, az vigyázzon, nehogy Loos és Flade sorsára jusson. Emberöltők alatt nem is akadt senki, aki meg merte volna bírálni Debrio könyvét. A XVI. sz.-ban, amikor igazán járványszerűen terjedt el mindenfelé a B.-ok üldözése, már nem is vallási üldözés volt az többé, hanem beteges mánia. A bírák, hóhérok nem lehettek egészséges emberek, hanem őrült, vérszomjas vadak, akik inkább mulatságból kínozták halálra, aki kezük közé került, mint vallási fanatizmusból. Meyer említi fel, hogy a bírák rendszerint részegre itták magukat a tortura alatt s mulattak az áldozat szenvedésein s ez az adat sok mindent megmagyaráz. A B.-pörök megszűnésének ideje egybeesik a természettudományok térfoglalásával. A XVIII. sz. nagy tudósai, Galilei, Kepler, Newton megmutatták az utat, melyen át megismerhetjük a természetet s rávezették az embereket arra, hogy a természetben nem szabad természetfölöttiséget keresni ott, ahol a tudomány logikus módszereivel mindent a legegyszerűbben meg tudunk magyarázni. A B.-hit ellenkezésben állt a természettudományos tapasztalattal s így aztán nem is maradhatott fenn tovább. A babona tehetetlen volt az új tudománnyal szemben, számos igazság mégis elterjedt. Kitünt, hogy elsősorban mégis a komoly tudományt kell tekinteni az igazság forrásának, a filozófia is kivonta magát a teológia gyámsága alól s most már meg lehetett különböztetni a babonát a természettörvénytől. Természetesen sokáig tartott, míg a felvilágosodottság tért hódított s a XVIII. sz. sem mult el anélkül, hogy Európaszerte ne találkozzunk még B.-pörökkel ha elvétve is. 1763 történt meg, hogy Svédországban már a bírákat ítélte el a felebbviteli törvényszék a kínzások miatt s a vádlott asszonyoknak kártérítést ítélt meg. Angolországban a XVIII. sz. elején húsz év alatt 25 röpirat jelent még a B.-hit védelmében, habár az utolsó pör 1712. volt Herforsdhireben, melyben a bíró már vádat emelt a pap ellen, ki esküt tett rá, hogy a vádlott asszony B. Poroszországban 1714. intézkedett először I. Frigyes Vilmos, hogy ne lehessen többé B.-pör; Spanyolországban viszont még 1781. is akadt egy B.-pör. Általában a XVIII. sz. folyamán minden államban hivatalosan eltörölték a B.- pöröket, de természetesen annál hosszabb idő kellett még ahhoz, hogy a nép lelkében is megszünjék a B.-babona. Ez a folyamat talán még most sem fejeződött be s a nép műveletlenebb rétegeiben ma is még erősen hisznek a B.-ok létezésében és abban, hogy azok megronthatják az embert. Ez a babona azonban ma már nem veszedelmes és minden bizonyára apránként eltűnik az általános műveltség terjedésével. A XIX. sz.-ban azért imitt-amott egészen komoly formában merült fel a B.-hit. Nem szólva arról, hogy Mexikóban 1877 augusztus 20. megégettek egy boszorkányt, - ez az utolsó eset, amelyről tudunk, hogy a hatóság ítélt halálra B.-ság vádja miatt valakit, - Németországban is megtörtént, hogy egy egyetemi tanár írt könyvet a B.-hit védelmére (Bantz, münsteri egyet. tanár, Pokol c.). Tolnai Új Világlexikona Második kötet BAD-BUR 246-250. o. (Tolnai Nyomdai Nűintézet, Bp., 1926) MAROSVÁSÁRHELYI BOSZORKÁNYOK (Magyar Hírlap 1995-01-07) MH-Bukarest - Örömhír az utolsó marosvásárhelyi boszorkányoknak: rövidesen sor kerül rehabilitálásukra. A parapszichológiai eseteket és ufókat tanulmányozó helybeli Rufor társaság legutóbbi ülésén döntött erről. Adataik szerint a városban a XVIII. század végén égették meg a két utolsó boszorkányt. Az áldozatok egyike, Farkas Barbara 1752-ben szenvedett máglyahalált. A vád szerint a marosvásárhelyi bábaasszony különféle állatok testét öltötte magára, és természetesen söprűnyélen röpködött, amiért is elevenen megégették. Egy évvel később egy férfi jutott hasonló sorsra. Háznélküli Oláh Jánosról a korabeli hivatalos vizsgálatok ugyancsak kiderítették, hogy a gonosszal paktál. Amint Leb Péter, a Rufor társaság által kiadott lap főszerkesztője elmondta, nemcsak egyszerű rehabilitálásról lesz szó. A Rufor társaság ugyanis úgy véli, ezek az emberek valóban különösen viselkedhettek, nyilván parapszichológiai képességekkel rendelkeztek. Így a bíróságnak ezt a tényt is meg kell majd állapítania. B. T. BOSZORKÁNYOK NAPJA (Magyar Hírlap 1995-12-13) December 13., Luca: a Gergely-naptár bevezetése előtt a leghosszabb, egyben az újév legelső napja. A hagyományok szerint boszorkányos nap – gonoszjáró, házasságszerző, asszonyi dologtiltó, termés- és időjósló. Ezen az éjszakán kezdték faragni a férfiak a lucaszéket (kilenc darabból, titokban), hogy a szentestei misén ráállva valódi alakjukban lássák a leánybőrbe bújt boszorkányokat. A férjhez menő lányok ugyanekkor lucacédulákat vagy -pogácsákat készítettek. Tizenkét cédulára férfinevet írtak, a tizenharmadikat üresen hagyták. Karácsonyig mindennap eldobtak egyet, az utolsó, a felbontott jelezte a férj nevét, üres cédula a kérő elmaradását. A következő esztendő időjárását 12 dió- vagy hagymahéjba szórt só mutatta. Kölcsönadni Lucán semmit sem szabad, mert a szerszámokkal a gazda munkáját meg lehet rontani. Az éjszakai rontás, a boszorkányok ellen fokhagymával kenték a kulcslyukat, nyírfaseprővel nagy zajt csapva takarították a konyhát. Akit mégis megtámad a boszorkány, a hagyomány szerint vessen mákot futás közben maga mögé, vagy bújjon át négykézlábra állt felesége alatt. Mára persze kivesztek a boszorkányokhoz fűződő Luca-napi hiedelmek. Fennmaradt viszont egy-két népszokás a sok közül. Jászberény környékén, főleg a tanyavilágban az idős asszonyok még ma is leeresztenek néhány almát a kút fenekére. Karácsonykor felhúzzák, s odateszik az ünnepi asztalra, esetleg egy-kettőt a kútban hagynak. E térségben a hagymajóslás is élő hagyomány, még búzát is csíráztatnak a karácsonyi oltárra. Kalocsán, a szervezett, régi szokásokat felelevenítő Luca-napi rendezvény mellett a kislányok férjet jósolnak évről évre. Galgahévízen az idősek még tudják, hogy ezen a napon sem varrni, sem kölcsönadni nem szabad, s a régi szabályt egyik felemlegeti, másik be is tartja. Ácson a lucázást már nem otthon, hanem az óvodában tanulják a gyerekek. Ádám Katalin ELÉGETTEK NÉGY "BOSZORKÁNYT" (Magyar Hírlap 1996-03-26) (MTI) A dél-afrikai Kavazulu/Natal tartományban a napokban elégettek négy "boszorkánynak" kikiáltott asszonyt. A rendőrség jelentése szerint múlt szerdán tömeg támadott meg Ingvavuma helységben egy 55 éves asszonyt, és boszorkánysággal vádolta őt. Kényszerítették, hogy nevezze meg a három másik "boszorkányt" is, amit a szerencsétlen meg is tett. Erre a négy asszonyt – 55, 65, 70 és 75 éveseket – elevenen elégették. LUC (Magyar Hírlap 1996-12-13) Most hogy Luca napjára ébredtünk, ami ráadásul – ó, fekete macska inalj el! – péntekre is esik, illik felidézni a népszokást, tisztába lenni azzal: mit is csinál e napon a hagyományokra valamit is adó ember. Azt mondja tehát a szokás, hogy szép komótosan, kapkodás nélkül – vagyis ahogy szoktuk – el kell kezdeni, kilenc különböző fából farigcsálni azt a széket – vigyázat, a lucfenyőt kifelejteni nem szabad! – amelyet ippeg karácsonyestére kell összeeszkábálnunk. Na mármost, ha erre a remekművünkre a templomban felállunk, akkor egészen biztos, hogy felismerjük a jelen lévő boszorkányokat – köztük Luc Gizit – és utána cselekedhetünk belátásunk szerint. Bár sokan vallják: felesleges a fúrás-faragás: nem kell ahhoz székre állni, hogy boszorkányba botoljunk… F. P. JUSTIZMORDOK (Magyar Hírlap 1997-07-26) A véletlen úgy hozta, hogy történetesen egyazon napon jelent meg a világsajtóban két hír. Az egyik arról szólt, hogy Genf városa rehabilitált egy 1659-ben kivégzett nőt, akiből annak idején kínzásokkal csikarták ki a vallomást, mely szerint ő igenis boszorkány. A genfiek akkoriban, úgy látszik, még nem hallottak egy bizonyos Könyves Kálmánról, sem arról, hogy boszorkányok pedig nincsenek... A másik hír az Egyesült Államokból érkezett: több mint tíz esztendőnyi fogva tartás után kivégeztek egy gyilkossággal vádolt férfit, bizonyos Joseph Roger O'Dellt, akit az esküdtszék halálra ítélt. Annak ellenére végezték ki, hogy a bűnösségére vonatkozó cáfolhatatlan bizonyítékok nem álltak az ügyész rendelkezésére, s hogy még kivégzése előtt is szilárdan hajtogatta: nem ő ölte meg Helen Schartner titkárnőt. Nem használt sem a pápa, sem Teréz anya közbenjárása: a föltehetőleg vétlen férfit több mint egy évtizednyi idegölő rabság után örökre elaltatták. Még nem volt 55 éves. Amint látható, az Egyesült Államokban nem középkori módszerek szerint intézik a perbe fogottak ügyeit, nem kínozzák addig a vádlottat, míg csak mindent "önként" be nem ismer. Némely szövetségi államban még beismerés sem szükséges az ártatlanok kivégzéséhez, elég egy befolyásolható esküdtszék könnyelmű döntése. És még további háromezer amerikai halálraítélt várja több éve a kivégeztetését. (Közülük vajon mennyi az ártatlan?) Lehet, hogy az Egyesült Államokban is 338 esztendő elmúltával, 2335-ben fogják rehabilitálni a most másvilágra küldött honfitársukat. Pontosan ugyanannyit ér majd vele, mint a genfi "boszorkány" 1659-ben. Mindezt csak okulásul mondom mindazoknak, akik ma mifelénk lelkesen követelik a halálbüntetéshez való visszatérést. És akik megfeledkeznek Shaw idevágó mondásáról: egy gyilkosságot nem tesz nullává egy másik gyilkosság; a végeredmény csakis két gyilkosság lehet. Timár György PERBE FOGOTT MAGYAR BOSZORKÁNYOK (Magyar Hírlap 1997-11-25) Különös tárgyalás veszi kezdetét ma délelőtt tizenegy órakor a Markó utcában. A felperesi széken a Legfőbb Ügyészség képviselője ül, az alperesiben a Magyar Boszorkányszövetségé, a hallgatóságot pedig csupa-csupa jogász végzettségű boszorkány alkotja; olyanok, akik jártasak a szellemidézésben, az ördögűzésben, a szerelemvarázslásban, a fehér mágiában. A Legfőbb Ügyészség nem kevesebbet akar, mint megszüntetni a Magyar Boszorkányszövetséget, annak működési tevékenységét. A Magyar Boszorkányszövetség 1992-ben alakult, a magyar egyházak sorában ötvenkettedikként, ma 8 ezer 300 tagja van. Azóta mindennaposak a följelentgetések, a rendőrségi kiszállások, a tisztiorvosi látogatások. - Amióta létezünk, azóta irritáljuk a katolikus egyházat - bólint Caesar, a főboszorkány, s fejére boszorkányszarvakat tesz. - Főként azóta, hogy 1992-ben nyilvánosan arról beszéltünk, hogy a vallás magánügy, s nem helyénvaló, hogy az egyházakat az állam az adófizetők pénzéből támogatja. Ez volt az első ütközési pont; a boszorkány- egyház ugyanis semmiféle állami támogatást nem fogad el. Amikor a pápával megáldatták a boszorkányvizet, sőt ezt föl is vették videóra, s a kazettát elküldték Paskai bíborosnak, ez olaj volt a tűzre. Arra a kérdésre, hogy félrevezették a pápát, a főboszorkány elmondta: nem akartak mást, csak megmutatni, nincs a vizüknek semmiféle negatív kisugárzása, még a Vatikánban sem. A katolikus egyház ez után átkozta meg őket, s figyelmeztette a híveket, szóba ne álljanak velük. Később leégett az esztergomi bazilika teteje. Visszaszállt rájuk az átok. Caesar hozzátette: az anglikánok előrébb tartanak, ők már rehabilitálták a salemi boszorkányokat. Bizonyára az a tény sem segíti elő a magyar boszorkányok és a katolikus egyház közötti kapcsolatot, hogy Caesar nagyapja a híres angol mágus, Aleister Crowley csoportjába tartozott, akit a katolikusok a legsötétebb mágusnak tartottak, s aki Szicíliában szexuálmágiával foglalkozott. A per keresetlevelében a Legfőbb Ügyészség az egyházi szolgáltatásaikat kérdőjelezi meg. Állításuk szerint a jóslás, szerelemvarázslás gazdasági tevékenység. A főboszorkány másképp látja: ezek ugyanolyan szolgáltatások, mint amikor az emberek a papnak fizetnek a miséért, az esküvőért. Az APEH vizsgálata szerint 1992 és 1996 júniusa között szolgáltatásaikról s a bevételeikről nyilvántartást nem vezettek, adóalanyként nem jelentkeztek be. Vagyis a bevételeik után adót nem fizettek. T. F. A MI DÉMONAINK (Magyar Hírlap 1997-12-13) Bíró Judit Démonok című könyvének (Új Mandátum Kiadó) témája a kulturális jelenségek devianciája. Mint tudjuk, a "kultúra" és a "deviancia" fogalma egyaránt relatív, határai igencsak elmosódottak, s a szerzőtől se várja senki pontos körülírásukat. Ami viszont a démoni jelenségek mibenlétét illeti, arról megjegyzendő definíciót kapunk: ezek ugyanis "különféle társadalmak homosztatikus képességét jelzik: azt, hogy meg tud-e birkózni az adott közösség az állandóan jelentkező külső és belső változásokkal, normaszegésekkel úgy, hogy szerkezeti váza, a társadalomtest viszonylagos állandósága nem sérül, vagy pedig alkalmazkodásra képtelennek bizonyulva felbomlik, megzavarodik, anómiássá válik". Másként fogalmazva: a démonizálás azokban a válsággal küzdő társadalmakban válik gyakorlattá, melyekben a konfliktusokat, ahelyett, hogy feltárnák és tisztáznák, elfojtják és féligazságok ködébe burkolják. Ez ugyanúgy, mint az egyéneknél, közösségi neurózishoz, hisztériához és agresszív kitörésekhez vezet, melyek a lélek legmélyebb rétegeiből táplálkoznak, és destruktív indulatokat hoznak felszínre. Bíró Judit alapvetően szellemtörténeti módszert alkalmaz a választott társadalmi jelenségek leírására. Ami rendjén is van, hiszen a marxizmus fölött eljárt az idő, s a történeti-gazdasági megközelítés bizonyítottan alkalmatlan az olyan tömegpszichológiai jelenségek elemzésére, mint a boszorkányhit vagy az eretnekmozgalmak. A szellemtörténeti és kultúrpszichológiai leírásoknak hagyományos gyengéje viszont az asszociatív csapongás, mely a Bíró Judit által elemzett kategóriák tetszőlegességében is megnyilvánul. Könyvének az Éva, az Ádám és a Hús című fejezeteit akár össze is vonhatta volna, mint ahogyan az Utas és a Csőcselék címűeket is. Az pedig, hogy a Dohányos alakját, a körülötte ma is zajló egészségügyi és gazdasági lobbyharcokkal, miért tárgyalja a szerző démoni jelenségként, örök rejtély marad a számomra. "A démoni jelenségek köre időről-időre újrafogalmazódik, deviánsnak tekintett aktusok beemelődnek a mindennapok diskurzusába, míg mások kiállják az évszázadok normakonstellációs próbáit, és rendíthetetlenül diabolisztikus kontextusba ágyazódnak", olvashatjuk Bíró Judit Magyarországon eredetinek számító, érdekes könyvében, melynek végén impozáns irodalomjegyzéket közöl azokról a szinte kizárólag angol nyelvű munkákról, melyekből merített. Hála nagyszerű, s nálunk jórészt ismeretlen forrásainak, tömérdek kultúrtörténeti adatot, izgalmasan újszerű megfigyelést olvashatunk, mégpedig mindig az eredet megjelölésével, vagyis a szerző eleget tesz a szakmai tisztesség követelményeinek. De hiába az izgalmas téma, s ennek szakszerű feldolgozása, ha ebben a magyar nyelven megjelent kötetben szinte semmi sem emlékeztet annak a társadalomnak a múltjára és jelenére, melyben kiadták. Bíró Judit három alapítvány segítségével 1994 és 1996 között az Egyesült Államokban kutathatott. Ennek az lett az eredménye, hogy a magyar, illetve a kelet-európai jelenségek szinte teljesen kívül estek a látókörén. A démonokról, démonainkról ír, nagy erudícióval, de még csak nem is utal arra, hogy például a boszorkányperek a XVII. század végén, szinte egyik napról a másikra eltűntek Nyugat-Európából, de nálunk még a felvilágosodott Mária Terézia uralkodása idején is sorozatban rendezték őket, egészen az 1760-as évekig. Ha már a szerző a mitológiai, vallástörténeti megközelítést mellőzi témája tárgyalásakor - pedig az önmagában egész könyvtárnyi irodalmat tesz ki -, legalább a népi hiedelemvilág ma is élő démonainak figyelmet szentelhetett volna, különös tekintettel arra, hogy a rossz, ártó szellemek térségünkben sokkal dúsabban tenyésztek, mint Nyugat-Európában. Elég, ha megemlítjük a vámpírokba vetett hitet, s egyáltalán, a vérhez kötődő legendákat, melyeket a hollywoodi filmesek olyan leleményesen próbálnak üzletileg hasznosítani, "kitermelni". A XIX. századi Angliában már poros kacatnak, hitelét vesztett rémmesének számítottak a vámpírtörténetek, amikor a kelet-európai parasztok számára még annyira félelmetesek voltak, hogy éjjelenként a koporsó mellé őröket állítottak, nehogy a friss halott a vérszívók zsákmánya legyen. Vagyis a démonokban való hit térségünkben elevenebben élt, pánikreakciókat is képes volt előidézni, ha a politika vállalkozott a manipulálására. Ezt igazolja, hogy például a szemmel verés vagy a halottlátás démoninak nevezhető, a boszorkányhitben gyökerező gyakorlatáról még a hetvenes években is dokumentumfilmet készíthettek Magyarországon az ezekben az ördögi praktikákban hívő emberekkel. És persze ne feledkezzünk meg - Bíró Judithoz hasonlóan - a kelet-európai térség legfélelmetesebb, s egyben legtragikusabb démonáról, a zsidóról. Épp a közelmúltban olvastam egy nagyszerű tanulmányt arról, hogy a román néplélekben a XVIII. századtól kezdve hogyan rakódott rá az alakjára mindaz, ami utálatos és félelmetes volt, vagyis ami nem számított "kereszténynek". Csoda-e, hogy a zsidóhoz kötődő szorongások, hisztériák és cinikusan manipulált politikai hiedelmek térségünkben a holocaust utáni években is brutális kitörésekben, lincselésekben és pogromokban nyilvánultak meg, s még legalább két évtizeden át kísértettek? A Démonok című könyv izgalmas fejezetet szentel a csőcseléknek, ennek az ezerarcú, de egyhangú, primitív hazugságokkal elbutítható és a legnagyobb kegyetlenségekre is képes démonnak. Bíró Judit a részletesen feldolgozott amerikai lincselések pszichológiájából vonja le - egyébként helytálló, s nagy empátiás készségről tanúskodó - következtetéseit. Térségünkből azonban csak két esetet említ, azokat is egy J. E. Kutler nevű amerikai szerző 1969-ben megjelent munkájára hivatkozva. "1902-ből két lincselést is feljegyeznek Európa középső régiójában: Csehország egy kisvárosában egy elmeháborodott, tanítványait legyilkoló iskolamestert vert agyon a felbőszült tömeg; Sátoraljaújhelyen pedig a családjára a házát rágyújtó polgármestert gyilkolták meg a feldühödött emberek." Egyáltalán: el lehet-e tekinteni attól, hogy e két, eddig nem ismert, köztörvényes jellegű lincselésnél sokkal több olyan történt térségünkben, ahol a politikai motívumok is szerepet játszottak? Elég, ha az 1946. július 30-i és augusztus elsejei miskolci népítéletekre, vagy az 1956-os forradalom szorongástól és agressziótól áthatott, az igazságtétel primitív, de érthető vágyától fűtött lincseléseire gondolunk. Ha már a démonizált csőcselékről ír, nem kellett volna-e Bíró Juditnak a saját házunk táján söpörnie? Igaz, hiába érdekelnek bennünket a saját, jól ismert démonaink, róluk sokkal kevesebb forrással rendelkezünk. Kutatásukhoz komoly történeti és pszichológiai ismeretekre is szükség van, nem beszélve a támogatásokról. Márpedig az alapítványok kuratóriumaiban, ha igazán kényes témáról van szó, felülkerekedik az óvatosság. Az ördögtől is jobb félni, mint megijedni... De ne kérjünk számon olyan témákat és olyan megközelítéseket egy hiánypótló könyvön, melyek nyilván szerzője szándéka szerint nincsenek benne. Számomra Bíró Judit eszmefuttatásai a homoszexualitás történetileg nyomon követhető démonizálásáról rendkívül tanulságosak voltak, s munkáját már csak ezért is érdemes volt elolvasnom. A férfi és a női test, egyáltalán, a szexualitás esztétikai, filozófiai és pszichológiai interpretációiból a társadalomtudományok hazai művelői sokat tanulhatnak, de a művelt, s látókörét tágítani kívánó publikumnak is bátran ajánlható. Pelle János BOSZORKÁNYSZOMBAT (Magyar Hírlap 1998-07-25) Összejönnek, asztrális gyorsítót isznak, párt választanak, és hát megtörténik az is. Ha Caesart, a magyar boszorkány nagymestert fogadalma nem kötné, olyan titkokat beszélhetne ki, melyekkel a nyári hírlapírók ellehetnének hosszú-hosszú heteken át. De hiába. Caesar nem beszélhet arról, hogy egy nap az egyik leghíresebb magyar politikus felesége kereste föl, még a választás előtt, és jósoltatott. Azt akarta hallani, mi vár rájuk. Ó, az ilyesmit sokan akarják tudni. Ezért aztán a nagymester nappal csak dolgozik, dolgozik. Közben meg mesél. Elképesztőeket, például azt, hogy ilyenkor nyáron, ha leszáll az éj, a boszorkányok nagy-nagy tüzet raknak. Máglyát. Körülállják és kezdetét veszi a szertartás. Máglya, mágia, szexuálmágia. Néha ilyet is tartanak. Összejönnek, titkos recept alapján készült asztrális gyorsítókat isznak, párt választanak, és hát megtörténik az. Aminek a lényege az orgazmus, ami Caesar szerint nagy, közös, jól fölhasználható energiát eredményez. Nem csoportszex, ismétli Caesar, szexuálmágia. Amivel már a híres, angol, a legsötétebbnek kikiáltott mágus, Aleister Crowley is foglalkozott. Még a második világháború előtt Szicíliában, ahol szexuálmágián alapuló apátságot hozott létre, s a csoporthoz tartozott Caesar nagyapja is. A boszorkányok a szexualitást mindig az emberi élet egyik legerősebb meghatározójának tartották, és hát a boszorkányboldogságnak is ez az alapja. A szexuálmágia, a közös nagy orgazmus persze nem kötelező a magyar boszorkányegyház mind a 8300 tagjának, kiknek nagy része az ország nyugati felében él, hatvan százalékuk nő, hét-nyolc százalékuk pedig értelmiségi. A boszorkányok, mondja Caesar, ismerik és szeretik a házasság intézményét. A boszorkányházasságok itt, a Földön köttetnek, méghozzá úgy, hogy előbb egy évig s egy napig együtt élnek. Akkor aztán a mester belenéz a kristálygömbbe, s meglátja, az ifjú párnak hány boldogságos napja lesz. A gömb tehát megmutatja az időt, a pár pedig ennyi együttlétet vállal. A mester szerint örülni kell minden napnak. Ha fél év, hát annyi a boldogság, legföljebb besegítenek, egy kis mágiával. Úgy volt, hogy ezen a forró szombat éjen a szerencsi várat honi s külföldi boszorkányok lepik el. Persze nehéz egy várat úgy ellepni, ha a boszorkákat elfelejtik meghívni. Szombat azért lesz, mentegetőzik a művelődésszervező, hozzá kis kirakodóvásár meg házi csipkelekvár meg miskolci jósnő meg Boszorkányszombat címmel kabaré… Bánják, hogy a bűvölő-bájolók, rontáslevévők és szerelmi bájitalt keverők nem ott a várban lesznek? Ne tegyék. Bízzák csak magukat az alkonyra s a mindent beterítő sűrű sötétségre. Ha szerencséjük van, úgyis eltévednek, a csillagok tisztáshoz vezetik önöket, melynek közepén tűz ég. Mágia. Körötte könnyű, színes leplekben boszorkányok hajladoznak. Meg ne ijedjenek, el ne szaladjanak, hiszen most már tudják, a boszorkányok is halandók; hol testre, hol lélekre vágynak. Scipiades Erzsébet AZ ÉLET MA MÁR NEM BOSZORKÁNYSÁG (Magyar Hírlap 1998-08-03) A szabolcsi településen a kalendáris szokások, néphiedelmek gazdag múltra tekintenek vissza. Vannak, akik mind a mai napig hisznek ezekben a babonákban, előszeretettel gyakorolják és adják tovább a felnövekvő nemzedéknek. A jeles napokhoz kapcsolódó hiedelemanyagok vizsgálatánál a karácsony esti, valamint a Szent-György-napi - elsősorban a kincstalálásra vonatkozó - hagyományok bizonyultak a legváltozatosabbnak. Hasonlóan gazdag a boszorkányokhoz, a tudós kocsihoz, a lidérchez, a bolygó mérnök alakjához kapcsolódó hiedelmek tárháza. Halottak napján a görög katolikusok a sírhelyeket gondosan megtisztították, majd égő gyertyákkal körbe rakták. A temetői megemlékezéssel egy időben otthon megpakolták a halott tányérját kedvenc ételével. Reggelre a finomságoknak csak a helye maradt. GOMBÓCBAN A JÖVŐ A szentestéhez fűződő babonák egy része más napokon is gyakorolható. A férjjósló szokások közül a galuskafőzés a legdivatosabb. Ez azt jelenti, hogy minden egyes gombócba kis cédulán egy férfinevet rejtettek el, majd megfőzték, és amelyik a leghamarabb a víz felszínére bukott, a lányok olyan nevűhöz mennek férjhez. Voltak, akik ehhez a naphoz kapcsolták az almahéjból való férjjóslást is. A karácsony estéje volt az ünnep legfontosabb része. A fenyőfa alatt mindenkinek volt egy saját almája. Ugyanakkor nem maradhatott el a töksütés, ugyanis úgy tartották, hogy ez hoz gazdagságot a ház népére. A katolikusok böjtöltek, halat ettek, szilvás ételt, vaníliás pereset és kőttes kalácsot fogyasztottak. Az állatok sem maradhattak ki az ünneplésből. Éjszaka meg kellett őket itatni. Voltak, akik cipóval kedveskedtek a jószágnak. Szenteste köszönteni jártak. Volt közöttük egy bemondó, aki előre bekéredzkedett a házba és megkérdezte: Lehet-e Jézust dicsérni? Ezt követően a háziak megvendégelték őket. Ezen a napon jártak a csillagosok. A szükséges kellékeket úgy készítették el, hogy a szitakávát csillag alakú, beolajozott papírral és piros kreppanyaggal ragasztották be. Belsejébe gyertyát helyeztek, amelyet meggyújtottak, miközben kalimpáltak vele. Másik eszközük a juhászkampó volt, amelyre pléhből kivágott csillagfigurákat akasztottak, majd meglepték a falu népét. Szilveszterkor minden házban vigyázni kellett a tűzre, nehogy kialudjon, mert akkor szegénység köszönt a családra. Száradó ruha nem maradhatott a kötélen, mert az a családra szerencsétlenséget hoz. Szárnyast nem ettek, mondván, elrepül a szerencse. Éjfélkor "kénytelenek voltak" falatozni, hogy az új esztendőben nehogy éhen pusztuljanak. Szilveszter éjfélkor a lányok kiosontak az utcára, fogtak egy fekete macskát, majd a farkával a hóba belevésték annak a fiúnak a nevét, akihez férjhez szeretnének menni. A tavasz kiemelkedő ünnepe a húsvét. Előtte azonban egy teljes hét a felkészülés ideje, amely a virágvasárnappal indul. A mátészalkaiak úgy tartották, hogy a virágvasárnap elültetett virág jobban nyílik, több virág lesz rajta. A katolikusoknál ugyanakkor volt a barkaszentelés, melyről tudni kell, hogy a megszentelt barkának kitűnő hatása volt torokfájás ellen. Nagypénteken következett a böjt, a reformátusok csak pattogatott tengerit ettek, egészen este hat óráig. Legfontosabb azonban a nagypénteki mosakodás volt. "Nagypénteken mossa a holló a fiát" - mondták. Aki megmosakodott ezen a napon, az egészséget szerzett magának a jövőre. Ilyenkor a fiúk a Krasznában fürödtek, a leányok pedig szappant engedtek el a folyóvízben, hogy szépek, fehér bőrűek legyenek és ne jöjjenek ki az arcukon a szeplők. Húsvét vasárnapján történt a görög katolikusok pászkaszentelése. Pászka, sódar, töltött tyúk, kolbász, sárga túró, valamint főtt tojás került egy díszes kosárba, amelyet selyempapírral béleltek ki. A tetejére pedig díszes takarót tettek, melyre keresztet és a Feltámadt Krisztus! feliratot hímezték. A kosárban lévő ételek mennyiségét természetesen a család nagyságához mérték. A népesebb famíliáknál akkora volt a kosár, hogy két embernek kellett vinni. A megszentelés után, otthon az asztalra tették a kosarat, a család körülállta, majd együtt költötték el a megszentelt ennivalót. Még a szomszédoknak is vittek belőle egy kis kóstolót. Mindez napközben történt, este azonban a férfiak és a gyerekek csoportokba verődtek és elindultak kántálni. Többnyire oda mentek, ahol leány is volt a háznál, illetve a tágabb rokonságot látogatták meg. A kántálókat általában nem várták, sokszor meglepetésszerűen jöttek, nemegyszer már ágyban voltak a háziak. Éppen ezért nem is hívták be őket a házba, hanem a megtiszteltetést megköszönve, csupán az ablakon adtak ki nekik annyi tojást, ahányan voltak. Kivéve persze ha a leánynak udvarló legény ment kántálni, akinek 15 tojás, valamint bor, tészta és oldalas volt a jutalma. IDŐT JÓSLÓ TERMÉSZET Szent György napját időjóslónak tartották Mátészalkán. Amennyivel korábban megszólal a béka, annál később érkezik meg a tavasz. A Szent-György-napi harmat segít a betegeken. Országosan elterjedt formában a harmatot lepedővel szedik, majd kicsavarják és a betegre terítik. A legtöbb hiedelem a kincstaláláshoz fűződik. Varázsereje lehet ezen a napon a kútban kinyílt virágnak. Aki ezt pontban éjfélkor leszedi, a cipőjébe teszi, mindenkiről mindent megtud, sőt megérti az állatok "beszédét". Egyszer egy ember letört egy virágot, gondosan a bukszájába rejtette, azonban egy véletlen folytán egy darabkája a cipőjébe esett. S láss csodát! Jött vele szemben egy birkanyáj, megértette, amint egymás között beszélgetnek. Általánosan ismert hiedelem, hogy ha a táltos foggal születik, bölcs, azonban rövid életű lesz. Ezért mindenki imádkozik, hogy gyermeke isten őrizzen, hogy foggal jöjjön a világra. Igen gazdag a boszorkányokra vonatkozó hiedelemanyag. A banyák szemöldöke összenőtt. Férfi és nő is gyakorolhatja ezt a mesterséget. A tudásukat általában Szent Györgykor, a keresztúton szerzik. A boszorkányság megszerzésének másik módja, amikor a haldokló kezét fogták meg, aki az érintéssel átadja tudását. Ezért, aki el akarja ezt kerülni, botot, seprűt ad a boszorkány kezébe. Köztudott, hogy a boszorkányok nem tudnak addig a másvilágra szenderülni, míg valakire át nem ruházzák tudományukat. Általánosan elterjedt szokás volt, hogy a boszorkányok az embereket megnyergelték. Ez leggyakrabban Szent György éjszakáján történt. A boszorkány nevén szólította a kiválasztottat, felült a hátára és már nyargalt is vele. Előfordult, hogy több napra eltűntek. Szó, ami szó, a boszorkányok hihetetlen dolgokra voltak képesek. Általában kísértették, rontották az embereket. Kutya, macska, ló, varjú alakját képesek voltak felölteni. Kutyaként a legény előtt termet, s eltérítette útjáról. A mendemondák szerint nemcsak a fekete, hanem a fehér macska képét is képes volt felölteni. Ebben a formában rontotta meg mindazokat, akikre mélységesen haragudott. Volt, aki arról panaszkodott, hogy érzi, egy állat gubbaszt a mellén, azonban nem látja. Máskor kútágason, varjú képében szemelte ki "áldozatait". Nemcsak a gyerekeket, hanem a szerelmeseket is képest volt megbabonázni. Tartottak attól, hogy boszorkányoktól kölcsönkérjenek. Az egyik mátészalkai nő elmondása szerint az egyik szomszédasszony sót kért tőle, majd belemarkolt és az izzó plattra szórta. A háziasszony férjét aznap kiverte a hideg. Az orvos, miután megvizsgálta, azt mondta, nem lesz belőle ember. BOSZORKÁNYOK PEDIG VOLTAK A boszorkány rontó-ártó tevékenysége közül a legtöbb adat a tejelvitelről maradt ránk: Bement az istállóba, megsimogatta a tehén farkát, gügyögött neki, majd kiosont. Máskor a tehén szájából kivette a szénát, a mezsgye széléről szedett fűvel megetette. Ezzel a ceremóniával az összes tejet el tudta vinni. Sokan úgy vélték, a tejet vissza lehet varázsolni. Ehhez egy erősebb tudású emberre volt szükség. Ezen- kívül számos trükköt alkalmaztak. Ha tudták, ki a bűnös, megfenyegették: "Villával öllek meg, ha vissza nem hozod a tehenembe a tejet". Egyik változat szerint a tehénre vizes leplet borítottak, majd megvesszőzték. Aki megrontotta, megjelent, és torka szakadtából kiabálni kezdett "ne üssetek, visszaadom tejeteket". A boszorkány nemcsak kártékonyságáról, hanem jó cselekedeteiről is híres volt. Képes volt arra, hogy megszelídítse a gazda által kezelhetetlenné vált tehenet. A szentélmények közül kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak a szentelt barkának, ami elsősorban a torokfájás gyógykezelésére szolgált. Ha tűzbe teszik, akkor elül a vihar. A szentelt pászka morzsáját összegyűjtötték, elégették, majd a tyúkoknak és az ég madarainak adták. Ugyanígy tettek a tojáshéjjal is. Ez szaporította a tyúkok tojáshozamát. A búzát az apró jószág elé szórták, hogy egész évben egészségesek legyenek. A szentelt vizet fülfájás ellen használták. Böjttel büntették azokat, akik rosszak voltak vagy valakinek ártottak. Kilenc napon keresztül csak kenyeret és vizet vettek magukhoz. Ha valaki a szemetet összeseperte és nem lapátolta fel, akkor a babona szerint férje elhagyja. Ha a seprűt felfele állították, akkor a boszorkány elkerülte a ház portáját. A természetfeletti erővel rendelkezők képesek voltak megrontani az embert, gyereket, állatot egyaránt. Idetartozik a szemmelverés, amelyet szenes vízzel gyógyítottak. FEKETE MÁGIA INDONÉZIÁBAN (Magyar Hírlap 1998-10-05) (MTI) Újabb nyolc áldozat holttestére bukkantak Indonéziában, és ezzel a feltételezett újkori boszorkányüldözés áldozatainak száma százra emelkedett. Az elmúlt két hónapban nindzsaöltözéket viselő gyilkosok tucatnyi rajtaütést hajtottak végre az éj leple alatt az ország több városában. Az áldozatok - köztük számos muzulmán igehirdető - hasát, nyakát szabdalták fel a gyilkosok, akikről a rendőrség azt gyanítja, hogy fekete mágiát űzők hatása alatt cselekednek. "Valószínű, hogy mágusok bujtogatják őket a gyilkolásra" - közölte a rendőrség, amely már számos gyanúsítottat vett őrizetbe. BŰNBÁNAT (Magyar Hírlap 1998-11-18) A történelem újraírásának és átértékelésének az évtizede a végéhez közeledik. A rendszerváltással kiderült, hogy minden másképp volt, és ami nem volt másképp, azt is másképp kell érteni. A rég- és közelmúlt tisztázását nem könnyítik meg az egymásnak ellentmondó szemtanúk és az egymásnak legalább annyira ellentmondó politikai érdekek, a tisztázás hitelességét pedig gyakran megkérdőjelezi, hogy nem születhet olyan abszurd állítás, amit ne támogatna egy-egy avatott szakértő. Vegyünk azonban egy szerencsésebb - nemzetközi - példát. Nem mondhatni, hogy a római katolikus egyház már eljutott volna közelmúltja, az elmúlt fél évszázad feltáró elemzéséhez (vagy legalábbis ennek nyilvános vállalásáig), de azt igen, hogy legalább történelmi múltja igazán sötét árnyait megpróbálja elűzni. Ebben az önvizsgálatban kulcsszerepe volt és van II. János Pál pápának, aki úgy véli, hogy egyházának megtisztulva kell átlépnie a harmadik évezred küszöbét, szembenézve előéletének olyan kényes és kínos kérdéseivel, mint az antiszemitizmus vagy az inkvizíció. Az inkvizíció, amelynek elsőrendű célja az eretnekek és más, a sátánnal cimboráló lelkek megmentése volt, akár testük elpusztítása árán is, illetve amely éppígy ambicionálta irodalmi és tudományos művek indexre tételét és tiltotta olvasásukat. Mindez az egyik legsúlyosabb szégyenfoltja az egyház történetének. Nemrégiben nemzetközi szimpóziumot tartottak a Vatikánban az inkvizícióról, hogy objektív kutatási eredmények alapján értékeljék tevékenységét. Erre már csak azért is szükség volt, mert a bevezető előadást tartó történész szerint a közvéleményben hamis kép él az inkvizícióról. Mint mondta, a valóságban sokkal inkább tiszteletben tartotta a vádlottak jogait, mint a kortárs világi bíróságok. Az sem igaz, hogy aki az inkvizítorok kezébe került, az nem kerülhette el a megkínzatást és a máglyahalált. Például az 1540 és 1700 között Spanyolországban perbe fogott közel 45 ezer vádlottnak alig több mint tizedét vetették alá kínvallatásnak, s csupán mintegy ezren végezték közülük a máglyán. Ha tehát statisztikailag nézzük a dolgot, kiderül, hogy a rémtettek nem is olyan rémesek, vagy legalábbis nem voltak rémesebbek az ott és akkor szokásosnál. S hogy 160 évre kivetítve az évente megégetett boszorkányok száma szinte elenyésző, különösen ha mondjuk a manapság Spanyolország útjain autóbalesetben elhunytakéval vetjük össze. Vagyis nincs a történelemnek oly rettenetes eseménye, amit megfelelő nézőpontból ne lehetne legalábbis elfogadhatóbb színben feltüntetni, s még csak történelemhamisítást sem kell elkövetni hozzá. Elegendő feltárni hozzá új dokumentumokat. Azoknak ugyanis olyan a természete, hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét lehet velük igazolni. Az írásbeliség társadalmában ugyanis mindenki írja a magáét, felkínálva nézeteit az utókornak, amely hálásan szemezget belőle - saját előítéletei alapján. A tudósok arra is emlékeztettek, hogy a kivégzéseket minden esetben a világi hatóságok hajtották végre, az inkvizíció "csak" az ítéletet hozta meg. (A történelemben nem ez volt az első és az utolsó ilyen munkamegosztás, a felelősség azonban legalábbis megoszlik a bíró és a hóhér között.) A pápa becsületére legyen mondva, hogy nem élt a fenti okfejtésben rejlő felmentő ítélet lehetőségével. Úgy döntött, hogy a római katolikus egyház bűnbánatot fog gyakorolni az inkvizíció tevékenysége miatt, amit II. János Pál a történelem fájdalmas fejezetének nevezett. Ugyanakkor kijelentette, hogy ennek nem az érzelmeken, hanem a történelem higgadt és objektív megítélésén kell alapulnia. II. János Pál a konferencia résztvevőit fogadva emlékeztetett arra, hogy a közelmúltban megjelent Fides et Ratio enciklikájában hangsúlyozta: a megismerés rendkívül fontos az ember számára emberségének realizálásához. Ez különösen igaz a történelmi megismerést illetően. Bár a politikusok mifelénk eddig talán a szükségesnél többet is foglalkoztak a múlttal, az új kormány - történelmi elődök és fiatalságából adódóan a személyes múlt hiányában - éppen az ellenkező utat választotta; ez azonban legalább olyan rossz választás, mint az elmerülés az ősi sérelmek kutatásában. A harmadik évezred beköszöntét hirdető levelében a pápa kifejtette, hogy a kétezredik év, a nagy jubileum alkalmából gyakorolt bűnbánatnak mindenkire ki kell terjednie. A vatikáni tanácskozás záróbeszédében pedig e gondolatra visszatérve kijelentette: "joggal elvárható, hogy a felelős politikusok és a népek is a katolikus egyház által tanúsított megbocsátás és megbékélés szellemétől vezéreltessék magukat, és becsületes, nyitott párbeszéd útján igyekezzenek feloldani a gyűlöletből és gyakran régi sebekből táplálkozó ellentéteket." Ehhez azonban egészséges történelemszemléletű s lelkű politikusokra és népekre van szükség, akik képesek feldolgozni múltjukat, tanulni belőle, s nem fegyverként forgatják azt. És akik tudnak nemcsak bűnbánatot, de megbocsátást is gyakorolni. Barabás T. János Jean Bodin (1580), francia jogtudós és politikai szerző szerint a boszorkányt 15 szentségtörő bűnért vonhatták felelősségre. Ezek a következők voltak: 1. Istentagadás. 2. Istenkáromlás és egyéb istentelenségek. 3. Az ördög imádása, áldozat bemutatása az ördögnek. 4. Gyermekek felajánlása az ödögnek. 5. Kereszteletlen gyermekek megölése. 6. Magzatok zálogba adása az ördögnek. 7. Emberek bevezetése a sátánkultuszba. 8. Eskütétel az ördög nevére. 9. Vérfertőzés. 10. Férfiak éa kisgyermekek meggyilkolása boszorkányfőzet készítéséhez. 11. Holtak kihantolása, emberevés, embervérivás. 12. Emberölés méreggel és varázsigékkel. 13. Barmok leölése. 14. Éhinség előidézése, a földek terméketlenné tétele. 15. Közösülés az ördöggel. Boszorkány és varázsló között általában nem tettek különbséget. Mindkettőt keresztényellenesnek tartották, mivel fekete mágiával foglalkoztak, s mindkettő az invizitorok szívesen látott zsákmánya volt. Hans Sebald: Boszorkányok hajdan és ma 35. o. (Holnap, Bp., 2000) ISBN 963 346 357 2 BOSZORKÁNYKÁRPÓTLÁS (HVG 2001-06-09) Salemi perújrafelvétel Az északkelet-amerikai Salem városa sokáig szégyenkezett kétes hírneve miatt, amelyet boszorkánypereinek köszönhetett. Ma mindez turistavonzerő, s az érdeklődést csak fokozhatja, hogy május végén több "boszorkány" leszármazottja rehabilitációs kérelmet nyújtott be a massachusettsi törvényhozáshoz. "Feleségem közel öt hónapig börtönben volt, ez idő alatt a saját költségemen láttam el minden szükséges holmival, s amikor három hétre átszállították a bostoni börtönbe, az oda-vissza utaztatás árát is velem fizettették meg. Mindezek a kiadások - hozzászámítva az azóta eltelt idő miatti kamatokat - elérik a 20 fontot, ami természetesen nem kárpótol azért a bánatért és meghurcoltatásért, amely drága feleségem ilyen körülmények között történt elvesztéséért ért" - írta a 82 esztendős Isaac Esty egy 1710-ben kelt levelében, amelyet a Salemben összeülő nagytiszteletű bizottságnak címzett. A massachusettsi legfelső bíróság által kinevezett testület 18 évvel a sajnálatos események után próbálta orvosolni a jogsérelmeket, s mindazok kaptak is kártérítést, akik igazolni tudták, hogy a boszorkányságért elítélt és kivégzett személyek hozzátartozói. A 17. század elején Angliából kivándorolt puritánok alapította településen, a Bostontól 26 kilométerre északra fekvő Salem városkában furcsa betegségre lettek figyelmesek 1692 elején. Először a helyi tiszteletes kilencéves kislányánál, majd barátnőinél jelentkeztek - ma úgy mondanánk - pszichés zavarok, amelyeket a helyi doktor a gonosz művének ítélt. Az egyre terebélyesedő hisztéria során kétszáz nőt, kisgyermeket és férfit vetettek börtönbe, s vontak kérdőre boszorkánymágia miatt. A babonaságon kívül nagy valószínűséggel a helyi politikai és családi ellentétek is szerepet játszottak abban, hogy kiket kevertek gyanúba, s végül kiket ítéltek el. A gyors tárgyalásokat napokon belül követték a kivégzések: 1692 nyarán öt férfit és 14 nőt felakasztottak, többek pedig nem élték túl a kínzásokat és a börtönben töltött hónapokat. A rögtönítélő salemi bíróságot végül Új-Anglia helytartója zavarta szét, a fogva tartottakat szabadon engedték, az ügyben szerepet vállalt helyi tisztségviselők és bírák pedig nyilvánosan is beismerték tévedésüket. A három évszázaddal ezelőtt történtek már minden bizonnyal a kollektív feledés homályába merültek, amikor Arthur Miller 1953-ban a fekete mágiával vádoltak sorsát felelevenítő nagy sikerű drámát írt Salemi boszorkányok címmel. Nyilván nem véletlen, hogy a darab bemutatását követően, 1957-ben a massachusettsi törvényhozás határozatban rögzítette: felmenti a boszorkányság vádja alól "Ann Pudeatort és bizonyos más személyeket". Ennél határozottabb rehabilitációra méltóak a néven nem nevezett személyek - érvelnek a massachusettsi törvényhozáshoz a múlt hónap végén benyújtott kérelmükben öt kivégzett nő, Bridget Bishop, Alice Parker, Margaret Scott, Wilmot Redd és Susannah Martin leszármazottai. Az egyik boszorkány ük-ük-ük unokája a CNN tudósítójának elmondta, sokan kérdezik tőle, mire jó a névre szólóan is meghozott felmentő ítélet, ha az igazságtalanul meghurcolt személy már nem szerezhet tudomást róla. "Ezt a kérdést csak azok teszik fel, akik nem hisznek a túlvilági létben, különben megértenék, hogy az elítéltnek egyáltalán nem mindegy, mit gondolnak róla" - vélekedett Susannah Martin leszármazottja. Az észak-amerikai város vezetői, ha nem is éppen túlvilági okok miatt, előszeretettel ápolják az egykor oly szégyenletes eseményekből táplálkozó hagyományokat. Felnőttek hat, gyermekek négy dollárért tekinthetik meg a salemi Boszorkánymúzeumot, s még áll az az épület is - ma már csak boszorkányháznak nevezik-, ahol a vádlottakat kihallgatták, a régi temetőben pedig a tricentenárium emlékére márványtáblát állítottak. Különösen az októberi Halloween ünnepen érdemes borzongó túrára indulni, ilyenkor különvonatok viszik a bostoni közönséget a három hétig tartó boszorkányfesztiválra, ahol zenei és kulturális események sora várja a turistákat, az izgalmak fokozásához pedig hozzátartozik a Drakula-kastély felkeresése is. A söprűn repülő boszorkány képe persze felkerül mindenre: plakát, rövid és hosszú ujjú trikó, pohár, de még bájital is kapható a szuvenírboltokban. Csakhogy mindez nem sok hasznot hoz, a Salem Evening News helyi napilap szerint az immár 20 éve propagált és megrendezett fesztivál rendre ráfizetéses. A hitelezők, akiknek közel 60 ezer dollárja bánja a veszteséges rendezvényeket, már perrel fenyegetőznek. Bár a kilátásba helyezett eljárás nem lesz boszorkányüldözés - ígérik -, abban csak a varázslat segíthet, hogy visszakapják befektetett tőkéjüket - vélekednek a városatyák. ÉGETNI VALÓ BOSZORKÁNY - Játékos teszt (Meglepetés 2001/45) Hölgytársaim! Valjuk be, mindannyiunkban van egy kicsi a boszorkányból. Sőt! Mi, nők, mind boszorkányok vagyunk. A nagy kérdés csak az, hogy jók-e, vagy rosszak? 1. Ha két vagy több férfi egy strandon a kezénél-lábánál fogva megragadja Önt, és nevetve behajítja a medencébe, mit fog tenni? A) Kimászik a medencéből, és kecagva kikaparja az egyik bunkónak a szemét. B) Felemeli a hangját, aztán szól az úszómesternek, és ha nem intézkedik, az ő szemét kaparja ki. C) Szalmaszálat keres, mert nem tud úszni. De ha tud is úszni, besomfordál az öltözőbe, és sirdogálva távozik a strandról. 2. Önt valaki igazságtalanul és nagyon megbántja. Ilyenkor mire gondol? A) Pusztuljon el még a macskád is! B) Ezt egyszer még visszakapod! C) Most mééért?! 3. Ha valaha az életben kívánt valakinek valami rosszat, és az bekövetkezett, mire gondolt? A) Ez még csak a vég kezdete, te...! B) Sajnálom, de úgy kell neki! C) Jézuskám, ugye nem én voltam?! 4. Ha valaha az életben kívánt valakinek valami jót, és az bekövetkezett, mire gondolt? A) Szívesen, máskor is. B) Jótett helyébe jót várj! C) Ha én voltam, bárcsak tudnám, hogy csináltam! 5. Ha ugyanazzal a két vagy több férfival, akik önt a strandon vízbe dobták, találkozna a Nagy Kerek Erdőben, a legszívesebben mit kívánna nekik? A) Jeges szélvész marja le a húsotokat csontig, vagy változzatok kerti törpévé! B) Forró vizet a kopaszra! C) Halálra váltan bevallja, maga se tudja, merre lehet a kék turistajelzés. 6. Holdtöltekor, szombat éjjel hol töltené az idejét a barátnőivel, ha tehetné? A) Ama Nagy Kerek Erdőben, a Négy Kertitörpe tisztásán táncolna velük egy tábortűz körül, miközben férjeik (vagy más ellenségeik) ártánnyá változtatva várakoznának baljós sorsukra. B) Finom süteményeket csipegetve, még finomabb konty alá való italokat kortyolgatva pletyizne, miközben egymás után hétszer lerakná a handrömit. C) Dáridózna velük a tévé előtt. 7. Kérem, tegye tetszés szerinti sorrendbe az alábbi három madarat! Kék madár, vakvarjú, elemmel működő, tajvani uhu bagoly. A) Vakvarjú, uhu, kékmadár. B) Uhu, kék madár, vakvarjú. C) Kék madár, vakvarjú, uhu. 8. Mit gondol most, ha esetleg először hallja az alábbi szólást: "lefejeli, mint vasorrú bába az elektromágnest!"? A) Ki volt az az átkozott, aki bekapcsolta az elektromágnest? B) Nincs is minden boszorkánynak vasból az orra, C) Rossz vicc, de azért elmosolyodik. 9. Hallotta már az alábbi kifejezést: "ennivalóan szép gyerek!"? A) Még a nyál is összefutott a szájában. B) Gyerekek, ne mászkáljatok egyedül az erdőben! C) Egy szép emléktől melegség ömlött szét a szívében. 10. Egy igen jóképű úr csengetne önnél "álmai lovagja" alakjában, és egy világ körüli útra invitálná, mit válaszolna? A) Na végre, drágám, mehetünk! B) Azért előtte egy kicsit még beszélgessünk! C) Távozzon uram, vagy hívom a rendőrséget! 11. Ha megemlítik, hogy beteg az ellensége tehene (kutyája, macskája), vagy netán ő maga, mit tesz? A) Lesüti a szemét, és ártatlan képpel mosolyog. B) Széttárja a karját, és azt mondja: szegényke! C) Nem tud arról, hogy lenne ellensége. MEGFEJTÉS Ha Ön a legtöbbször az A) megoldás mellett döntött, akkor bizony égetni való boszorkány, és még büszke is rá. Mellesleg teljes joggal. Ha az ön lelkének a B) válaszok zöme volt kedves, akkor még nem aknázta ki az önben lévő képességeket, vagy szemérmeskedik. Ha túl sok a tesztjében a C), akkor ön még titkot is tud tartani. BOSZORKÁNYHIT, BOSZORKÁNYPEREK, BOSZORKÁNYÜLDÖZÉSEK (http://www.puska.hu 2002-01-15) A boszorkányhit egyidős az emberiséggel. Különböző művelődési formákban különböző átütő erővel jelentkezett a boszorkányhit, melynek mélyén fellelhető az ősember rettegése ismeretlen természeti erőktől. A boszorkányok elleni védekezés éppolyan régi, mint maga a hit. Már a 11. században kezd a boszorkányság, a mágia összefonódni az eretnekség fogalmával. A klasszikus értelemben vett boszorkányfogalom a 15. században alakult ki: a boszorkány szerződést köt az ördöggel, eladja lelkét, megtagadja istent, s állandóan azon fáradozik, hogy kárt okozzon embertársainak. Mindig voltak emberek, akiknek csodálatos hatalmában hittek a többiek. A boszorkányok nagyszabású és intézményes üldözése a 15–18. században Európa különböző országaiban más-más intenzitással folyt. Angliában a 15. század végén és a 16. század elején az ügyek kifejezetten politikai célzatúak. Az éppen alulmaradt politikai párt vezetőit azzal vádolták, hogy összeesküdtek az uralkodó élete, testi épsége ellen. Erzsébet (1558–1603) uralkodásának utolsó, I. Károly (1625–1649) uralkodásának első éveiben és Cromwell (1653–1659) protektorátusa alatt emelkedik a legmagasabbra a perek és kivégzések száma. Angliában az utolsó halálos ítéletet 1712-ben hozták, de a vádlottak felmentették. 1736-ban pedig a törvényhozás megtiltotta az ilyen perek megindítását. Angliában a perbefogottak kb. ötezren, a kivégzettek ezren lehettek. Skóciában sokkal hevesebb üldözés folyt a boszorkányok ellen, legalább 4400 embert égettek meg. Angliával egyidejűleg, 1563-ban adták ki, és 1736-ban törölték el Skóciában is a boszorkányok üldözésére vonatkozó törvényt. Írországban 1324-től 1711-ig csupán féltucat perről van tudomásunk. Franciaország déli részében a 14. században a katharok és a templomosok ellen indult hajsza. Ezekben a perekben vádként a varázslás és a sabbat is szerepel. Jeanne d’Arcot (1431) is boszorkányság és varázslás vádjával ítélték el. A tulajdonképpeni boszorkányperek Franciaországban a 15. századtól a 18. század közepéig tartottak. Az üldözés hulláma 1580–1625 között a legmagasabb. A kivégzettek száma itt is magas. Spanyolországban, ahol sokezer áldozatot szedett az inkvizíció, meglepően kevés a boszorkányper, pedig itt a boszorkányhit sokkal erősebben élt mint más európai országban. Ez azzal magyarázható, hogy Spanyolországban az inkvizíció hű maradt ahhoz a gyakorlathoz, hogy az eretnekeket, a boszorkányokat, ha megbánja bűnét, nem lehet kivégezni. Ugyanez jellemző a pápai államra is. A többi országban a boszorkányságot olyan bűnnek tekintették, amelyet nem lehet megbánni és jóvátenni. Itáliában és Svájcban is hevesen üldözték a boszorkányokat a 15. század közepétől a 18. század végéig, mind a világi hatóságok, mind a "szent officium". A boszorkányüldözés klasszikus hazája a Német Birodalom. A német tartományokra vonatkozott VIII. Ince pápa ominózus bullája. A katolikus tartományokban a jezsuiták a hajsza előharcosai, de a protestáns lelkészek heve sem kisebb. Az üldözés a harmincéves háború alatt éri el tetőfokát. Ezen a területen 300 év alatt legalább százezer "boszorkány" égett el máglyán. A birodalom területén az utolsó máglyahalál 1775-ben volt. A Német Birodalomból terjedt át a boszorkányüldözés Lengyelországba. A 17. századra növekszik az üldözöttek száma, csúcspontja a 18. század elejére tehető. Az ortodox lakosságú területeken csekély a perek száma. A Lengyelországhoz tartozó területeken áldozatul esettek 30–40.000 lehettek. Európa északi államai közül Svédországban, Norvégiában és Finnország svéd anyanyelvű területein találkozunk boszorkányüldözéssel – nem nagy számban. Magyarországon a legrégebbi peranyag 1565-ből való, Botzi Klára ügye, melyből kiderül, hogy Kolozsvárott már előzőleg is folyt hasonló eljárás. A perek hazánkban mindig a világi hatóságok előtt zajlottak. 1768-ban Mária Terézia (1740–1780) elrendelte, hogy mágia vádjával csak reális okok alapján lehet eljárást indítani. Ezzel tulajdonképpen megtiltotta a pereket. Az iratok tanúsága szerint hazánkban 1565-től 1756-ig körülbelül hatszáz ember ellen indult vizsgálat boszorkányság gyanúja miatt, és harmadukat tűzhalállal ki is végezték. A halálos ítéletek több mint felét Erdélyben hozták. Mi lehet a magyarázata annak, hogy éppen ebben az időszakban, a 15. század közepétől a 18. század végéig folyik a boszorkányok üldözése? A vallásos világnézetű szerzők tényként fogadják el, hogy a boszorkányok léteztek, és a 15. századtól kezdve nagy mértékben elszaporodtak, mert az ördög elhatalmasodott a földön. Egyes kutatók szerint a kereszténység nagy támadása a régi pogány hit ellen. Vannak olyan vélemények, amelyek az orvos- vagy a jogtudomány alacsony színvonalával magyarázzák a boszorkányüldözést. Más kutatók álláspontja, hogy a katolikus egyház befolyása, a szexuális életben beállott szigor a fő ok. Olyan nézetről is tudunk, mely szerint a boszorkányság az eretnekségből keletkezett, oka a hitetlenség, zavarosság, gőg. Mikor az eretnekségek megszűntek, akkor keletkezett a boszorkányság. Ezek az elméletek nem adnak magyarázatot, hogy miért éppen a 15. századtól a 18. század végéig tartott a boszorkányüldözés. A 15. század előtt még alacsonyabb színvonalon álltak a különböző tudományok, a katolikus egyház befolyása sokkal nagyobb volt a 15. század előtt, mint a boszorkányperek korszakában. A szexuális élet területén sem lépett fel nagyobb szigor. Az eretnekségek sem szűntek meg ebben az időszakban. Elfogadhatóbb az az álláspont, hogy a középkorban a varázslás útján történő gyógyításban mindenki hitt. A szerencsétlen parasztok helyzete a 14–18. században Európa-szerte kétségbeejtő volt, jövőjük reménytelennek látszott, így több ezren akadtak közöttük, akik a sátán imádására adták fejüket, ily módon kerestek enyhülést nyomorult életük enyhítésére. A boszorkányhitet az egyház nagy mértékben terjesztette. Különösen erősen indul meg a hajsza VIII. Ince pápa "boszorkánybullájá"-nak megjelenését követően. Ahol az inkvizítor vagy a világi hatóság tűzzel törekedett e baj irtására, ott valóságos boszorkányáradat támadt. A meglévő adatokból az tűnik ki, hogy a vádlottak és elítéltek túlnyomó többsége nő. A periratokból kiderül, hogy az eljárás kiindulópontja általában az, hogy a "boszorkány" kér valamit. A kérésből arra lehet következtetni, hogy a vádlottak többsége nem jómódú. A boszorkánysággal gyanúsítottakról meg lehet állapítani, hogy legtöbbjük rossz anyagi helyzetben van, koldul, csavarog, alkalmi munkából tartja fenn magát, esetleg bábáskodik, gyógyítással foglalkozik. Sok gyermek is szerepel az áldozatok között, főleg a 17. században. Ezek többnyire árvák, vagy "boszorkányok" gyermekei. Ritka az olyan eset, amelyben a vádlott a városi lakosság felső rétegéből származik. Az előkelő emberek ellen folyó eljárások általában politikai jellegűek. Az üldözés alapvető oka az, hogy a 15. század végétől a 18. század végéig az európai országok egy részében feltűnően sok a koldus, csavargó. A nyomorgók számát növelik a 16–17. században dúló hosszantartó háborúk. Az egyházak, a hatóságok nem bírtak és nem is akartak gondoskodni róluk. Angliában a munkaképes csavargókra szigorú rendeleteket hoztak az ún. "véres törvényeket". Ezeket a rendeleteket nem lehetett az asszonyokra alkalmazni, nem küldhették őket gályákra, a hadseregbe sem sorozhatták be őket. Az egyház most is, mint már annyiszor, utat mutatott a hasznavehetetlen emberek problémájának megoldására. A köztudatban ősidők óta élő varázsló, ördögöt szolgáló, bajt hozó boszorkány képét azonosította a koldulásból tengődő, támogatás nélkül álló asszony alakjával, megteremtette az új, ördögimádó szekta fogalmát, s követelte e szekta tagjainak kiirtását. Megkönnyítette az egyház feladatát, hogy a szerencsétlenek sokszor maguk is azt hirdették, hogy értenek a varázsláshoz, valóban kapcsolatban állnak ártalmas természetfölötti erőkkel. A boszorkányüldözés tehát alapvetően nem egyéb, mint a feudalizmus bomlásával összefüggően ellátatlanná vált, támogatás nélkül álló, többnyire munkaképtelen nők, férfiak, és ezek gyermekeinek kiirtására, illetve fékentartására irányuló intézkedés. Eltérnek az egyházi és világi hatóságok attól a szokástól, hogy a bűnbánó eretnekeknek meg kell kegyelmezni. A világi hatóságok a boszorkányságot megbocsáthatatlan bűnnek tekintették, az volt a céljuk, hogy megszabaduljanak a nincstelen, "haszontalan" elemektől, halálukkal, vagy számkivetéssel. A boszorkányhit és boszorkányüldözés mindig és mindenütt növelte az emberek lelkében a félelmet, s ezzel összefüggően a papság erejét. Ezért az egyházak mindent megtettek e hit ébrentartására, az üldözés megszervezésére, nemcsak a katolikus egyház, hanem a lutheri és a kálvini is. Ebben a korszakban óriási gazdasági változások történtek, végbementek a nagy földrajzi felfedezések, erősebben kibontakozott az árutermelés, a régi kereskedelmi utakat és központokat újak szorították ki. Ezek a gazdasági változások egyes embereknek sikert, másoknak tönkrejutást eredményeztek. Így az emberek gondolkodása e váratlan fordulatokat a sátán közreműködésével, varázslással, boszorkánysággal kapcsolta össze. Ahol a városok a 16–18. században felvirágzanak, s már a 16. századtól kezdve komoly mértékben fejlődnek a kapitalista manufaktúrák, ott a csavargók ügye is viszonylag hamar megoldódik. A kapitalizmusnak szüksége volt a biztonságra, nem fejlődhetett olyan légkörben, amelyben a legkisebb gyanú alapján bárkit letartóztathatnak, megfoszthatnak a vagyonától. Fancsek Krisztina 11/B. Irodalom: Magyar Néprajzi Lexikon Budapest, 1977. Dömötör Sándor: A boszorkányok gyűlése a magyar néphitben. Ethnographia 1939. Kulcsár Zsuzsanna: A tömeges boszorkányüldözések magyarázatai és okai. Századok, 1964. 1–2. szám. Reizner János: Szeged története. Szeged Szabad Királyi Város közönsége, 1899. SEPRŰVEL ZESZTELIK A BOSZORKÁNYOKAT (Blikk 2002-10-18) KULPIN - Babonás szerb vőlegények még ma is elviszik menyasszonyukat a seprűtesztre, hogy megtudják, nem boszorkányok-e. Ha a menyasszony seprűvel nehezebb, mint anélkül, akkor biztos nem boszorkány, mert a seprű nem emeli meg. HÁZI INKVIZÍCIÓ (Blikk 2003-01-25) KIJEV - Boszorkánynak tartotta, ezér saját házukban égette el egy 37 éves férfi vele egykorú élettársát, és annak fekete macskáját. Az "inkvizítor" a kihallgatáson nem vallotta magát bűnösnek. A NYOLC BOSZORKÁNYÜNNEP (Ufómagazin 2003. november) március 21. Ostava - a tavasz ünnepe május 1. Beltani - a meleg ünnepe június 21. Litha - a tűz ünnepe augusztus 1. Lugnasad - az aratás ünnepe szeptember 21. Mabon - a Földanya ünnepe november 1. Samhain - a gyengeség felszámolásának ünnepe december 21. Yule - a fény újjászületése február 1. Imbolc - a tűz ünnepe AJÁNLOTT IRODALOM Kiss József: Szerelmi babonák (Régi szatmári babonák, rontások, szemverések, igézések, kísértések és egyéb boszorkánykodások) (Népszava, Bp., 1989) ISBN 963 322 873 5 Pusztay Sándor: Szerelmi varázslás Boszorkányos praktikák (General Press, Bp., 1990) ISBN 963 02 7824 3 Ráth-Végh István: A Sátán és cimborái Ördögidézés, feketemágia, boszorkányhit (Pannon, Bp., 1991) ISBN 963 7955 73 9 Hans Sebald: Boszorkányok hajdan és ma (Holnap, Bp., 2000) ISBN 963 346 357 2